A Hét 1985/2 (30. évfolyam, 27-52. szám)
1985-07-05 / 27. szám
1. FÜLLEDT, NYÁRI ÉJSZAKA VOLT. Cseres Gábor, a magasra nőtt, húsz egynéhány éves fiatalember, összekapaszkodva Igor barátjával, Ligetfaluból dülöngélt hazafelé. Egyik barátjuknak a születésnapját ülték meg vagy tizen. Volt ott eszem-iszom, nótázás, az emelkedett hangulatban észre sem vették, mennyire elszaladt az idő: jócskán elmúlt már éjfél, mikor elköszöntek és szétszéledtek. Igor a híd előtt megállt — ott lakott a közelben —, s szembefordult Gáborral. Nekitámaszkodva ütögette a mellét. — Nagyon jól érzem magam, cimbora, hátha még Juditka is itt volna mellettem — csukladozta ki. — De nincs itt. — Hiszen éppen az a baj, cimbora, nem érted!? — Nagyon szereted? — Rettenetesen ... — sóhajtotta Igor. — Hogy lehet valakit annyira szeretni, egy szoknyást? — Úgy, cimbora, hogy lehet... — tűnődött el Igor. Vagy ötpercnyi búcsúzkodás után elváltak. Gábor izzadt a fülledt melegben, mint a málhás szamár. Törődött is vele. Dúdolgatva szedte a lábát. Rendkívüli jókedv szaladozott benne. Olykor meg-meglökte a sok elfogyasztott szesz, annyira azonban mégsem, hogy felbukott volna. Az ég tele volt csillaggal, Gábor azonban most nem az eget fürkészte, inkább a lába elé nézett. Vigyáznia kellett, hogy egyensúlyban tartsa magát. Jól nézne ki, ha négykézlábra ereszkedve tenné meg a hazafelé vezető utat. Erre a képtelen gondolatra hangosan elnevette magát. Körülnézett, nem hallotta-e meg valaki, de teremtett lelket, sem autót, semmit nem látott. A hídra érve megkönnyebbült. A folyó felett lengedező szellő a vastag víztömeg hűsítő leheletével csapkodta körül. Jólesöen megborzongott. Ismét megállt egy pillanatra. Dünnyögve matatott a zsebében cigaretta után. Most nem is annyira ő. a szesz kívánta a füstöt. Végre sikerült rágyújtania. A híd közepe tájára érve hirtelen megtorpant, mintha láthatatlan fal állta volna útját. Alig néhány lépésnyire tőle, valamiféle női alakot pillantott meg, amint a vaskorláton gubbaszt és a víz fölé lógatja a lábát. Hitetlenkedve meresztgette a szemét: lehetséges ez ?... Az éjszaka kellős közepén egy nő egyedül a vaskorláton?... Mi a csudát keres itt, talán bele akarja magát ölni a vízbe?... Erre a gondolatra valamiféle segítő szándék kezdett benne ébredezni. Józan ésszel nyilván komolyabban vette volna a dolgot, most azonban félig-meddig humorosnak találta ezt a képtelennek tűnő helyzetet. LOVICSEK BÉLA — Hé, maga ott, nem fél. hogy lepottyan!? — szólt rá az ismeretlen nőre. A sok dalolástól kissé rekedtes volt a hangja. — Ha nem tudná, mély ám itt a víz, én pedig nem tudok annyira úszni, hogy kimentsem. Nem érti!?... Jöjjön le onnan azonnal, mert...! — Mert...? — Mit tudom én ... mert! — Hagyjon engem békén és menjen a csudába! Gábor elvigyorodott: — Hej, az anyád!... Hogy milyen szép dallamos a hangja! Búg, mint a hawaii gitár... — A nőhöz billegett. — Azért csak másszon le onnan, mert a térdemre borítom és elfenekelem! — Fenekelje el a nagyanyját, ne engem! Cseres Gábort nem öntötte el harag, ellenkezőleg: valósággal élvezte az éjfél utáni közjátékot. — Most már elég legyen, mert méregbe gurulok, aztán ...! — Felőlem az egész hídon is végiggurulhat. — No, ne mondja! — Gábor a nőhöz lépett, maga felé fordította az arcát. — Nézzük csak ... lám, lám, még csak tejszagú, s min töri a fejét... — Mi köze hozzá. — Mondja, magának ez a mániája, hogy éjszakánként ide jár szunyókálni ? — Törődjön a maga dolgával! Cseres Gábor kihúzta magát — ami ebben a helyzetben nevetségesnek tűnt —, s fejhangon beszélt, mint annak idején a katonaságnál, mikor a parancsnokának jelentett. — Ha nem tudná, hölgyem, én társadalmilag elkötelezett ember vagyok, és felelősséget érzek embertársaim iránt. — Társadalmilag elkötelezett!? — nevetett fel a nő gúnyosan, majd átvetette lábát a korláton és lehuppant a hídra. — Ne röhögtessen, jó!?... Hiszen alig áll a lábán, olyan részeg. — Nem mondom, megittam valamit, talán egy kisebb fajta malmot is elhajtana, de részeg, hogy .én részeg!?... No, ne vicceljen! — Jó, rendben van, nem részeg ... ami pedig a felelősségét illeti, én feloldozom alóla. Gábor felrikkantott: — Tényleg feloldozást nyerek? Mit kelltennem érte? — Semmi mást, csak legyen szíves ne szobrozzon itt mellettem, és ne legeltesse rajtam a szemét, mert már hányinger környékez. Gábor azonban nem engedett. Egyszerűen nem lehetett őt megsérteni. — Ha tudná, milyen jólesik nekem ez az éjfél utáni legeltetés, egy pillanatig sem durváskodna — mondta kedvesen mosolyogva, s bizalmaskodva megpöckölte a nő orrát, aki gyors mozdulattal a kezefejére csapott. — El a kezekkel, mert harapok, vagy...! — Vagy ...? — A tíz körmömmel pingálom rácsosra az arcát! — Ekkora elszántságot! — csodálkozott rá a nőre Gábor, miközben hosszabban fürkészte az arcát. Még így, a félhomályban is megnyerőnek találta. — Vízitündér! — Micsoda, miket beszél? — Tudja, hölgyem, ha most hinnék a mesékben, szent meggyőződéssel állítanám, hogy maga egy vizitündér... Igen, igen. egy vizitündér, aki a Duna hullámai közül szállt fel ide. hogy elgyönyörködjék a sziporkázó csillagokban, meg a valós élet színeiben, zajaiban ... mivel azonban nem hiszek a mesékben, hát azt kell mondanom ... A nő közbevágott: — Ahelyett, hogy részegre issza magát éjszakánként, inkább költészettel foglalkozhatna, hiszen magában egy költő veszett el... — Gunyoros és sértő volt a hangja. — Most pedig a valós élet íratlan törvényei szerint legyen szíves kopjon le rólam, mert ha nem, segítségért kiáltok! Cseres Gábor megvonta a vállát: — Ha mindenáron ragaszkodik hozzá, lekophatok, de azért, ha irt búcsúlevelet, szívesen kézbesítem a címzettnek. Ki tudja meddig „csevegtek" volna még, ha egy közelgő autó reflektorfénye nem világítja meg őket. Hunyorogva fordították el a fejüket, miközben a kocsi lassított s meg is állt. Fiatal, bajszos rendőr szállt ki s lépett hozzájuk. — Jó estét! — emelte kezét a sapkájához. — Talán valami baj történt? — Nem, nem történt semmi baj — felelte Gábor a helyzethez képest aránylag nyugodtan, majd magyarázatképpen még hozzáfűzte. — Odaát jártunk az egyik kollégánknál, születésnapi bulit csaptunk, és most hazafelé tartunk. — Szabad a személyazonossági igazolványukat? Gábor hanyag mozdulattal adta át az igazolványát. A rendőr belelapozott, majd viszszaadta. Közben a nő zavartan kotorászott a kézitáskájában. — Sajnos nincs nálam — mondta kissé megszeppenve. Korántsem volt már olyan határozott és magabiztos, mint néhány perccel előbb. Gábor igyekezett megmenteni a helyzetet. Rllanatok alatt villant át agyán a mentő gondolat: — Ejnye, ejnye, kedvesem, hányszor figyelmeztettelek már. hogy mindig hordd magaddal! — Elnézést, olyan feledékeny vagyok. A fiatal rendőr kérdőn nézett Cseresre: — Felesége a hölgy? — Egyelőre csak a barátnőm, mondhatni, a menyasszonyom. Talán ősszel, ha minden jól megy, igaz-e, kedvesem? — nézett Gábor mosolyogva a nőre. — Igen... talán... ha minden jól megy... — felelte pironkodva, s belekarolt Gáborba bizonyításul, hogy ők valóban egymáshoz tartoznak. A rendőr letudva a kötelességét, elköszönt, ők pedig addig néztek a távolodó autó után. amíg a két piros fénypont nem tűnt el teljesen a szemük elöl. • — Köszönöm! — mondta a nő megkönynyebbült sóhajjal. Ezúttal nem volt ellenséges a hangja. — Szívesen, máskor is ... — Remélem, arra nem kerül sor. — Hátha!... Sosem lehet tudni! — Egyébként... megéri maga a pénzét... — jegyezte meg a nő kuncogva. — Igyekszik az ember, meg aztán egy kis leleményességért nem szoktam a szomszédba menni... s pénzembe sem került... Nos. jön vagy marad ? — Mit csináljak, ha már egyszer leszálltam a korlátról — felelte a nő megvonva a vállát. — Azért a karom elengedhetné már, elvégre nem vagyok még a menyasszonya. — Milyen kór! — mondta Gábor, s felnevettek. Egymás mellett lépkedve elindultak a város felé. Egy ideig hallgattak, mintha elveszítették volna a hangjukat. Mindketten a saját gondolataikkal voltak elfoglalva. Cseres Gábor hirtelen szembefordult a nővel. Szinte ijesztő volt a mozdulata. Ha nem iszik annyit, bizonyára nem követi el azt, amit elkövetett: — Mi vagy, ki vagy... talán hivatásos!? — Hülye! — felelte a nő szemrebbenés nélkül, némi megvetéssel, majd felnevetett. — Hogy még hivatásos!... Férjem, pólyás fiam van, és még húszéves sem vagyok 14
