A Hét 1985/2 (30. évfolyam, 27-52. szám)
1985-08-02 / 31. szám
ÁR ÉS APÁLY (Gát Sándor: Az Éden és a Golgota között) Gál Sándor költészetének megértéséhez és megismeréséhez nincs szüksége az olvasónak körmönfont mű-esztétikákra, gondolati rejtjelkulcsokra és ítészi bizonylatokra. Igazolja őt mindennapjaink sorjázása, amely maga a történelem végtelenségéből kinekkinek rövidebbre vagy hosszabbra szabott élet. Költőként, íróként hisz abban, hogy a sajátosság gyémántjai a világbeli létezés súlya alatt születnek és növekednek, mindenséget bíró értékké. Szüntelenül átértékeli önmagát, viszonyát a változásai nyomában feltüremkedő erkölcsi kihívásokhoz. így ír olyan verseket, amelyekben a nemzetiség megtartó, gyarapító éthoszát keresi. Ugyanakkor szinte valamennyi versében vall a modern ember és a természet ellentmondásos együttéléséről, a megbomlott közösségi harmóniákról, a történelem embert próbáló viharairól, a szülőitől elszakadt, társakat kereső egyén, életérzéséről. Előző versesköteteivel szemben az Éden és a Golgota között címűben a történelem értelmezését kitágítja. A költő visszanéz a múltba, s gondol a jövővel is, amely a metaforákká növekedett sorsfordulók és a konkrétan megélt félmúlt mindennapjainak történelemmé kövesedö idejére épül. Ennek igazolásául elegendő az Amíg lehet versciklus egyes darabjainak címét egymás után írni: feurópa vadonéban), (az örök vándorút történelme), (nincsenek álmaim) stb. Ennek a ciklusnak kiemelkedő darabja (az örök vándorút történelme). Ez a vers Gál Sándor költői magatartásának modelljét adja. A felszínen viharzó ború alatt hullámzik a bölcs derű. A természettől nemcsak új, teremtett metaforáit veszi, de a test és a lélek fájdalmaira is ott keres gyógyírt. Nem valamifajta menekülés ez. hiszen a legszebb leíró versében is ott lüktet a közösség féltése. Azé a közösségé, amelyhez úgy beszél mint a madarakhoz: ......értetek nektek elétek/ megmutatni/ hogy a gyötrelmek kínok/ jogtalanságok mögött/ ott volt az otthon/ a szépséges madáridő/ a csip-csip-csóka királyság/ a rigó-hajnal birodalom/ a szürkegém-alkony ország/ az ' ÖRÖK VÁNDORÚT TÖRTÉNELME". Emberként is úgy látatja önmagát, mint a természetet, a világmindenség részét. Bizton tudatosodik bennünk, hogy ez a költő helyettünk, értünk is perel, kínál szabadon vállalható magatartásmintát a (hajnali fennsík) című opuszában: „mélységgé nőni az volna út/ befelé zöldellni bizalommal/ hogy vár még egy völgy/ egy dombéi/ a láthatáron". Az Amíg lehet ciklusban a kétkedés és a bizonyosság egyszerre van jelen. Az (aki egyedül maradt) című versben az erdők, sédek, csermelyek, források, áradásával szembe állítja a kopárságot, a pusztaságot, délibábot, magányt. A befejező (hogy ne fájjon) című darabban mindaz ott sűrűsödik, ami gyermeket nemző és szülő emberben ott lüktet: értünk, nekik, holnapjukért, éthoszukért, nyelvükért, otthonért, hazáért, „hova is léphetnénk, túl magunkon/ örök pecséttel homlokunkon/ mely erdő rejt el mely pagony/ mivé lesz csöppnyi magzatom/ kit indítottam jobb idők elé/ tengerre száll-e lesz-e tengeré/ virágé örömé minek szántam/ napkeltét váró virrasztásban/ s hova lesz aki még csak szándék/ szerelem virág hímes játék". Sajátos helyzetben tudhatja magát a kritikus. ha arra gondol, amit a költő könyve fülszövegében mond. „Majd évtizednyi idő" a kora a verseknek, mégis mintha az olvasás pillanatában fakadnának fel abból a forrásból, amelyre inni jár a költő. A frisseségnek ezt az érzetét az is fokozza, hogy a Csehszlovákiai Magyar írók sorozatban megjelent Új Atlantisz című kötet válogatott verseihez képest kétségtelenül egy költői tisztulás bizonyítéka e könyv. Bölcs költő lett Gál Sándorból. A világ szülte mély indulatok, rettenések, felháborodások mellé a gondolatok, vizsgálódások szintézise is oda került. Fegyelmezett, de nem nyugodt; tiszta, de ez nem a sterilitás. A Kő és köd című önálló ciklust képező nagyversében meg is fogalmazza ezt a minőségi változást. A Nagy László-i kérdés, a „Ki viszi át a szerelmet?" nála, az „önmagunk" nevű pillanat-erejű állapoton túllépve, megmérettetés is. Dilemmája a „semmi" és a „minden", a „volt" és a „lett", a „kő" és a „köd". A Virrasztások ciklus a korábbi pályaszakaszban leheletnyi nyomokban követhető magatartás lírai vetülete: Költészet-eszmények, költő-rokonok. Mindeddig alig, vagy ha igen, akkor is csupán a véletlenszerűséget sejtve olvashattunk Gál Sándortól verseket azokról, akikhez hasonlatosnak, akikhez tartozónak tudtuk őt. Ez a hasonlatosság persze csupán oly mértékű, amennyire egyik ember hasonlít a másikra. Ady, József Attila, Bartók, Kányádi, Szilágyi nevei jelzik ezt a költői magatartást. Biztos pontok, fogódzók ők, amelyekhez csak az ebben a versciklusban is megjelenő anya-élmény és gyermekélmény lehet fogható. Bár számtalan szép vers olvasható a kötetben, mégis a (virrasztások Bartók Bélával) című opuszt emelném ki. Ebben sűrűsödik mindaz, amit Gál költészetében éppen izgalmas ellentmondásossága miatt szeretek. A legegyszerűbb vallomással indítja a verset, hogy paraszti életképpel folytassa, és értelmezze a gyermekkor öntudatlan Bartók-élményét a népdalokban. Népdalt idéző sorait egy a magyar irodalom legszebb verseinek magasságába érő rósz követi, majd három szakaszban visszatér a vers indításának tiszta egyszerűségéhez. A Zúgó című ciklus költeményeiben egy régóta ismert Gál-metafóra köré kristályosodik lírája. A „fofyó" és a „partok" bizonyossága hozza a felszínre a bizonytalanná lett célt. így lesz a versben „a soha se valós/ a soha se valótlan" paradoxonból „az ár s az apály rendje". így teremt ebben a szüntelen kételyben belső nyugalmat is ígérő rendet. Az elvesztett Éden tudatos idézés így maga a Történelem, ami a gyermekként átélt háború, sorscsapások, hányattatások kegyetlen emlékeiből növekszik verssé. Az Éden és a Golgota között című kötetzáró nagyverse az Őszt köszönti. Rezignált hangütései mellett ebben ismétli leginkább önmagát, s talán éppen ezért mutatkozik helyenként az ismertség erőtlenségnek. Sajnos ez a kötetzáró darab felidézi bennem Gál előző köteteinek egyenetlenségeit. Az önismétlés stílust, formát gyengít; rádöbbent arra, hogy mindaz, amit a kötet más ciklusaiban a metaforák erőteljes sorjázása általánossá emel, itt csak a vers címében (ez a köteté is) van jelen. Ritka helyzet, hogy a cím többet mond el, mint maga a vers. Ugyanakkor pontosan magyarázza mindazt, ami a kötetben olvasható. DUSZA ISTVÁN M Borský felvétele Az oblomovizmus regénye „—Ez nem étet! — ismételte makacsul Stolz. — Hát mi ez szerinted? — Ez... (Stolz elgondolkozott, keresgélt hogy nevezze az ilyen életet.) Ez valami... oblomovizmus — mondta végre. — Oblomovizmus!... ejtette ki Hja lljics lassan, tagolva, elcsodálkozva ezen a furcsa szón. — Ob-lo-movizmus." Az ob/omovizmusról szól Goncsarov regénye, az Oblomov, nem mozgalom ez, nem is irányzat egyszerűen oblomovizmus. Mit is jelent e fogalom, mely a könyv megjelenése után azonnal meghonosodott nemcsak az orosz, hanem a világirodalomban is. Parlagiasság, vidékiség, dzsentriség, vagy egyszerűen csak'lustaság, léhaság, közöny, tunyaság, nemtörődömség, netalán lemondás, vagy esetleg kivonulás? Hosszú, nagyon hosszú a szinonimák sora. Vagy e szinonimasorral ugyan rokon, de valami újszerű tartalmat is felvet az oblomovizmus? Valami pozitívumot is, mely elhelyezhetetlenné teszi e fogalmat a többi között? Parlagiasság, vidékiség, dzsentri stb. ugyan mind-mind a vidéket asszociálja, a földesúri paraszti életmód egy keleteurópai hajtását, Oblomov mégsem vidéken, hanem a birodalom legnagyobb városában, Pétervárott kapja meg e nem éppen büszkeségre jogosító jelzőt ott is akkor, amikor már tisztviselőként sincs „hasznára" a társadalomnak, s a vidékhez, az onnét érkező jövedelem szagtalan táplálékán túl, csak annyi köze van, hogy irtózik még a gondolattól is oda akárcsak ellátogatni. Kérdést kérdésre halmoz Goncsarov regénye, mely Németh László fordításában most jelent meg újra a Világirodalom Klasszikusai új sorozatában. A szerző természetesen elhelyezi Ob/omovot a kapitalista szellemű Stolztól a múlt századi orosz irodalomból oly jó ismert nemes-hivatalnokig érő skálán, jól megkülönböztetve őt a nyugattól irtózó, de még környezetében is a legparazitább életmódot folytató Tarantyevtől is, műveltségével és a társadalmiság, nyitottság nem csekély rezerválva!. Oblomov alakja a pozitívum felvetésével, vagy inkább megsejtetésével válik izgalmassá. Goncsarov egy letűnő réteget rajzol meg, aki pár éven belül társadalmigazdasági alapjai felmorzsolódásának lesz tanúja, hogy a századforduló után végleg elveszítse azokat De vajon eltűnik Oblomov is? Ahogy Goncsarovnak oly nagyszerűen sikerült őt az irodalom halhatatlan alakjainak pantheonjába emelni, gazdasági talajukat elveszítve az Obhmovoknak nem sikerült-e magukat egy más szférába átmenteni, a magatartások szférájába, hogy az obbmovi dillemma. ne csak az irodalomtörténet hanem a legmindennapibb hétköznapjaink problémája is legyen. A könyv kérdést kérdésre halmoz, de csak mintha azért tenné, hogy még ezek az új Oblomovok is felismerhetők legyenek. A könyvre nézve dicséretnek oly sok ez — ránk nézve vigasznak oly kevés! TÓTH KÁROLY 10
