A Hét 1985/2 (30. évfolyam, 27-52. szám)
1985-08-02 / 31. szám
Turner Zsigmond sem külső megjelenésében, sem színészi kifejezésmódjában nem hasonlít senki másra, csak önmagára. A színházi hírlapíró bemutatóról bemutatóra, újra meg újra fölfigyelhet zengő, sötét tónusú beszédhangjára, átható tekintetére, szuggesztiv színpadi jelenlétére. Korszerű szóhasználattal élve: divatos színész. Mégis alig-alig jelenik meg címlapon, cikk is kevés születik róla. Pontosabban: róla is, színésztársairól is, hiszen hazai magyar sajtónk egészéből hiányoznak a színház és a színészek életét, munkáját bemutató írások; illetve a szélesebb összefüggésekben gondolkodó elemzések. Jelenlegi beszélgetésünk apropója, hogy Turner Zsigmond június derekán ünnepelte 60. születésnapját. Amikor úgy három hónappal ezelőtt először fölhívtam, hogy üljünk le és beszélgessünk, akkor bizony erősen habozott a telefonban : „Hidd el — mondta —, pillanatnyilag nemigen van miről szólnom. Mert tegyük föl, azt kérdeznéd tőlem, hogy vagyok, avagy mik a terveim s én bizony aligha tudnék érdemlegeset mondani... Talán majd néhány hét múlva társaloghatunk." A többszörös hivogatás után július elején végre-valahára sor került a találkozásra. Örömmel látom, hogy Turner Zsigmond (akit jóismerőseinek zöme Dzsoninak szólít) arcának vonásai kisimultak s egyben jó kedélyű. Amikor belépek a lakásába, mintha ugrásra készen szólítana föl: — Állok elébe a kérdéseidnek! ... — Tehát: hogy vagy. Dzsoni? —- Köszönöm jól. Most már ez a válaszom. Viszonylag jó a közérzetem, aránylag kiegyensúlyozott vagyok, mert bizonyos kompromisszumok révén sokminden megoldódott körülöttem. Például az, hogy most, a nyugdíjkorhatár után is tagja maradok a komáromi színháznak. Őszintén szólva türelmetlenül várom a szezonnyitást. — Ha jól ismerlek, akkor a kompromisszum nemigen illik a világodba... — Téved, aki azt hiszi, hogy a kompromisszum a megalkuvással azonos. Vannak esetek, amikor sokkal inkább a kölcsönös megegyezést segíti. Egyébként az életünk csupa komromisszum, a színházban dolgozókra pedig fokozottan vonatkozik ez. Most, hogy betöltöttem a hatvanat, úgy érzem, hogy pályám új szakaszába léptem. — Mit értesz ezen ? — Tudvalévő, hogy a MATESZ-szal való kapcsolatom nem mindig bizonyult felhőtlennek, bár ezen nincs mit csodálkozni, hiszen minden színházban különféle érdekek és indulatok csapnak össze. Érthetően továbbra is ugyanazokkal a partnerekkel játszom majd akikkel eddig, de valamiféle belső megnyugvást jelent számomra, hogy szeptembertől már tovább dolgozó nyugdíjasként várom a szerepeket. A színjátszást továbbra is nagyon szeretem, egyelőre úgy érzem, nélküle üres lenne az életem. — Kereken négy évtizednyi színészkedés után. miért tartod szépnek még ma is a színház művészetét? — A játék öröméért! A színész, a színházi ember megőrzi a maga gyermekkorából a játék örömét. Akárhogy alakul a sorsa, bármiképpen változik körülötte a társulat, munkájának lényegét ez a sajátos szenvedély alkotja. Turner Zsigmonddal, a Magyar Területi Színház komáromi (Komárno) együttesének tagjával — Már gyerekként is fölfedezted a színpadi játék szépségét? — Ha már ragaszkodsz a személyes vallomáshoz, elmondom. Bratislavai születésű vagyok, de Budapesten nőttem fel. Suhancként kezdtem érdeklődni a színjátszás iránt így tagja lettem a Vígszínház segédszemélyzetének. Közben részint magánúton, részint az Országos Színészegyesület növendékei között tanulgattam a színészi mesterség alapjait. A negyvenes évek elején azonban jött a háború és ez megszakított mindent. 1946-ban jöttem vissza Bratislavába az édesanyámhoz, aki azt tanácsolta: próbáljak felvételit tenni az akkori, színészeket toborzó nemzeti színházba. A sikeres tehetségvizsga után három évre szóló szerződést kaptam. Mindmáig jóleső érzéssel tölt el, hogy Andrej Bagarral. Jozef Budskýval, Beta Poničanovával, Mária Prechovskával, Branislav Koreňnyel dolgozhattam együtt. Hiányos nyelvtudásom miatt azonban nem tudtam igazán gyökeret verni e társulatban, ezért egy idő után szerződésem felbontását kértem. A Faluszínház létrejöttéig azután adminisztrátorként dolgoztam. — Ebben az 1950 nyarán alakult együttesben kik voltak első pályatársaid? — A magyar csoport színészgárdája tizenkét főnyi volt, így többek között Ferenczy Annával, Bugár Bélával, Gyurkovics Mihállyal játszottam együtt. Első bemutatónk a Kecsketej című színdarab volt, utána pedig egy Tajovský-míivet játszottunk. — Milyen volt itt a társulati légkör? —- Nagyon jó, bár ebben bizonyára része volt annak is, hogy mindannyian fiatalok voltunk. De nemcsak mi végeztük lelkesen a dolgunkat, hanem a közönség is hasonlóképp fogadott bennünket, elvégre a felszabadulás óta először hallott ismét magyar szót a színpadon. Játszottunk hordón, deszkán, előfordult, hogy egyéb szállás híján az éjszakát is a kultúrházban kellett töltenünk. Feszes tempóban dolgoztunk, mert 24 napos turnéink során 36 előadást tartottunk, utána pedig egy-egy hét pihenőt kaptunk. Felejthetetlenül szép idők voltak azok ... — Te ellenben nemcsak a Faluszínháznak, hanem a MATESZ- nek is alapító tagja voltál! — Igen, s a színház hőskorában a komáromi együttesben szintén felejthetetlen időket éltem meg. Őszintén szólva nosztalgiával gondolok azokra az esztendőkre. Sajnos, ma már sokkal összetettebbek mind a színházon belüli, mind a közönséggel való kapcsolataink. Ennek vetületeképpen a siker sem olyan egyöntetű, mint azokban az időkben volt. — Tumor Zsigmond. ha egyáltalában elfogadsz valamiféle besorolást elsősorban jellemszínésznek tartják. Joggal érdekelne hát van-e valamiféle szavakban megfogalmazható titka, módszere a jellemábrázolásnak? — Én minden előadáson saját magamból indulok ki. Új darabok esetében, a próbafolyamat kezdetén, saját fizikai adottságaimra támaszkodom, azután megkeresem a szerephez kötődő személyes élményanyagot. El-eltűnődöm azon, hogyan éreznék, miként viselkednék én magam az ő bőrében; melyek a közös gondolataink. Olyan típusú színész vagyok, akinek a próbákon is tudnia kell, hogy mit miért tesz. Ezzel szemben ingerültté válók, ha olyat kell csinálnom, aminek nyoma sincs a darabban, mert akkor nem tudok töprengeni, kérdezni, alkotni. — Kit tekintesz jó rendezőnek? — Akinek hihetek, akiben megbízhatok, aki inspirálni tud engem. Pályafutásom során úgy tapasztaltam, hogy a jó rendezőnek a színész számára nyomonkövethető és a néző részére is olvasható koncepcója van. — Az elmúlt évtizedek során miként tapasztaltad: a színházi munkában mi teremti meg az igazi értéket ? — Mindenekelőtt a szorgalom, továbbá a valódi szenvedély és a valódi szenvedés. Ezeknek nyomai megmaradnak bennünk, ez a bázisa minden művészi és emberi kifejezésnek. Én sohasem bizonyultam alkalmasnak arra, hogy könnyedén kirázzak magamból egy-egy szerepet, egy-egy magatartást. Számomra -az jelenti munkám igazi értékét, hogy a színpad iránti szeretetemet nem hevertetem pariagon. — Mennyire ura és gazdája a színész saját képességeinek? — Szerintem a felnőtt ember mindig ura a képességeinek. Más kérdés persze, hogy a színész állandó függő viszonyban van a rendezőkkel, társulatának dramaturgiájával és néha még a kollégáival szemben is. — Tekintetedből csak úgy szikrázik a szigor.. . — Kell, hogy szigorú legyek. Főképpen a környezetemmel és önmagámmal szemben, elvégre a színész szakadatlanul változik. Lehetőségeinek határai hol tágulnak, hol szűkülnek. Ez olyasféle folyamat, amelynek a mozgását, terjedését éberen kell kitapogatni. Egy tájoló társulatban különösen fontos kelléke a színészi munkának az ambíciókkal elegy belső szigor. — Hadd kérdezzem meg: milyen a viszonyod a kollégáidhoz? — Az egykori kapcsolatok minősége régen megváltozott. Gondolom, ez nemcsak az én hibám. Valahogy elsietjük az életünket, soha nincs időnk, mindig rohanunk. Elrohanunk egymás mellett, s közben elrohan az élet is. Néha olyan érzésem van, hogy a komáromi együttesben sem együtt, hanem külön-külön csináljuk a művészetet. A színpadon elmondjuk a végszavakat, de az élet végszavait már elhallgatjuk. — Érzékeny vagy? — Eléggé. És néha sértődékeny is. De azt hiszem ebben a korban már jogom van ehhez; ezt én vállalom. — A MA TESZ fiatal színészeivel tartod a kapcsolatot? — A magánéletben meglehetősen zárkózott vagyok. Ám ha tanácsért jönne oda hozzám valaki, biztos segítenék. — Gondolom, a hatodik x-en túljutva is akadnak terveid... — Akadnak, bár közlésük korai volna. Ami még ezután jön, azt a színpadi játék szépségébe vetett hittel várom. — Jobbára tudatos és összefogott válaszokat adsz. Mindig ennyire szűkszavú vagy? — Jórészt igen, bár ez nem mindig van előnyömre. Dehát én ilyen vagyok. MIKLÓSI PÉTER Fotó: Gyökeres György 11
