A Hét 1985/1 (30. évfolyam, 1-26. szám)
1985-06-21 / 25. szám
Másfél esztendeje, hogy a Magyar Területi Színház színlapjai — s így a hazai magyar lapok színikritikái is — ismét jegyzik Németh Ica nevét, aki 1984 januárjában kereken öt esztendei kényszerpihenő után, az újrakezdés hitével és bizalmával illeszkedett újfent színjátszásunkba. Azóta játszott szerepeiben bebizonyította: pontosan érti-érzi a korszerű színházművészetnek azt a sokarcúságát, amely a látszólag könnyed színpadi szituációban is sejtetni engedi a belső, a sötétebb emberi tartalmakat; amelyben a lélek rejtettebb bugyrainak ki nem mondott kérdései és talányai együtt vannak jelen a magány és a finom irónia hangsúlyaival. Lénye kortalan, szikrázó tehetsége sokrétű és igen alkalmas arra, hogy szerepről szerepre változzon. Beszélgetés közben viszont szenvedélyes kitárulkozása, jóleső fanyarsága lepi meg a riportert. — Mi volt az a meghatározó élmény, ami a színésznői pálya felé sodorta Németh Icát? — Gyerekkorom óta érdekelt a színház. Ha nálunk, Bősön játszott a MATESZ, én mindig elmentem az előadásra. Mégsem fordult meg a fejemben soha, hogy egyszer színésznő lehetnék. Eléggé gátlásos voltam, tele mindenféle kisebbségi érzéssel. Valahogy úgy éreztem, hogy akik körülvesznek, azok szebbek, csinosabbak nálam. Ezért a megfelelő önkifejezésnek sem találtam az igazi módját. Sokáig kerestem a diákéletnek azt a részterületét, ahol kitűnhettem volna. Érettségi előtt azután hirtelen megtört a jég! Tarcsi Júlia, a dunaszerdahelyi gimnázium akkori tanárnője készített egy műsort; a Bánk Bán és Az ember tragédiájának néhány részletét tanította be velünk. Számomra ez olyasmi volt, akár a mennyei kinyilatkoztatás. Hirtelen rádöbbentem: ez az én világom, én ebben vagyok igazán otthon, nekem akár egy életen át is lehetne közöm a színjátszáshoz. Akkor pedig különösen boldognak éreztem magam, amikor leruccantunk a területi színházhoz kosztümöket válogatni. Számomra ez óriási kirándulás volt, hiszen nekem eladdig csak Bős meg Ounaszerdahely jelentette a világot... Izzadni kezdett a tenyerem, amikor a Magyar Területi Színház feliratú Fučík utcai épület elé értünk. Őszintén szólva, alig mertem belépni. Ez a kirándulás, no és a Bánk Bánban való szereplés végül is meghatározó élménnyé vált részemre, mert érettségi után tehetségvizsgára jelentkeztem a színháznál. — Gondolom, simán fölvették... — Tévedés! Fellegi István, a színház akkori igazgatója megdicsért a jól sikerült helyzetgyakorlatért, de fiatal koromra való tekintettel azt javasolta, jöjjek fél év múlva. Én ugyanis korkedvezménnyel kerültem az első elemibe, így 16 éves sem voltam még, amikor leérettségiztem. Természetesen, a javasolt időpontban újra jelentkeztem, és ekkor újabb meglepetés ért: egy megkezdett próbafolyamatba csöppenve ijesztően komoly feladattal bíztak meg. Dávid Teréz: A Vidorcsalád című darabjában én kaptam a legkisebb lány szerepét! — Mikor jelentkezett a bratislavai Színművészeti Főiskolára ? — Nagyjából egy évvel később. A főiskolán azonban ugyanaz látszott megismétlődni, mint ami korábban a színháznál, mert a jól sikerült tehetségvizsga ellenére — helyhiányra való hivatkozással — elutasító választ kaptam. Őszintén szólva nem tudtam fölfogni, miért nincs számomra hely, ha egyszer PÁRBESZÉD Németh Icával, a Magyar Területi Színház komáromi (Komárno) együttesének tagjával • arról, hogy számára mindig a színészet volt a legfontosabb • küzdelmeinek céljáról és arról, vannak-e hiányérzetei • arról, miszerint a „szerephódító" próbákért legalább annyira rajong, mint az előadásokért tehetségesnek tartanak?... Hála a rámenösségemnek, vakmerő ötletem támadt. Fölpimaszkodtam az akkori rektor: Andrej Bagar elé, és elmakogtam neki, hogy én okvetlenül be szeretnék jutni a főiskolára. Ez a kitűnő szakember elnézte vakmerőségemet, meghallgatott, majd az ígéret legparányibb jele nélkül utamra bocsátott. Egy hét múlva jött az értesítés, hogy fölvettek! Akkor olyan boldog voltam, mint addig még soha. így lettem 1962-ben színinövendék. — Milyen kiindulási alapot adott ehhez a MATSSZ-nál töltött esztendő? — Bátorságot, színpadi biztonságot és sikert is, mert jobbára kedvezően fogadták A Vidor-családban nyújtott alakításomat. A színháznál töltött hónapok során főképpen Műnk Istvántól tanultam sokat, aki szerepértelmezés dolgában igazán sok mindenre megtanított. — A főiskolán probléma nélkül ment a tanulás? — Eleinte voltak bizonyos nyelvi nehézségeim, de ennek hátrányait soha senki nem éreztette velem. Ellenkezőleg, tisztelték bennem, hogy akarok valamit az élettől. Egy pillanatig sem jutott az eszembe, hogy netán otthagynám a főiskolát. Leginkább a színpadi mozgást tartottam az erősségemnek, ezért rengeteget gyakoroltam. Az órákon kívül is foglalkoztunk a színészettel, egyszerűen örömünk telt abban, hogy játszhatunk és láthatjuk egymást a színpadon. — Kik voltak az évfolyamtársai? — Például Lubo Roman, Karol Čálik, Tomáš Žilinčík, Eva Mária Chalupová, de a férjem: František Škreko is. — A friss diplomával a kezében is természetes volt, hogy a MATESZ-hoz szerződik? — A bratislavai vizsgaelőadás után a nyitrai és a zólyomi színházhoz hívtak. Nekem viszont meg sem fordult olyasmi az agyamban, hogy én más színházhoz menjek, mint a MATESZ. Akkoriban még nem volt divat az üzemi ösztöndíj, mégis úgy éreztem: ebből a közegből indultam, ide kell visszajönnöm. Bárminemű egyéb megoldást elképzelhetetlennek tartottam. — Újdonsült diplomásként mi volt első szerepe? — Konrád József rendezésében a Szent Péter esernyőjének első bemutatóját tűzte akkoriban műsorára a színház. Én 22 éves fejjel, beugrásképpen, a 70 éves Adamecznét játszottam. Érdekes, hogy mindmáig vállalom ezt a szerepet. — Melyek azok a színpadi figurák, amelyek keretbe foglalják színpadi művészetét? — Véleményem szerint ez nem a színész dolga, hogy ezt meghatározza. Tény és való, hogy eleinte a korban tőlem idősebb vígjátéki szerepek „skatulyájába” kerültem. Később mintha utolértem volna saját alkatomat és életkoromat. Ennek az időszaknak egyik legcsodásabb élménye számomra Fráter Erzsi szerepe volt Felkai Ferenc: Madách című drámájában. Jól éreztem magam Illyés: Dupla vagy semmi, illetve Čapek: A rabló című színművében, ahol már eszközeiben is letisztult játékot produkáltam. Kedvelem a kortárs szerzők magvas gondolatokat fölvető műveit, az olyan darabokat, ahol nem a felszínen mozognak a figurák, hanem valós társadalmi konfliktusokat feltárva mélyebb értelmük is van. — Évekkel ezelőtt e/játszhatta a Tragédia Éváját most mégsem említi... Szándékosan? — Úgy érzem, Évát kissé gátlásosán játszottam el. Talán azért, mert még túlságosan fiatalnak, élettapasztalatok tekintetében túl fiatalnak éreztem magam ehhez a szerephez. Igaz, voltak emlékezetesen szép pillanatai az előadásnak, mégis úgy tűnik nekem, hogy nem sikerült mindent kibogoznom a magam képességeiből és a szerep adta lehetőségekből. Ha időközben megélt tapasztalataim birtokában ma újra eljátszhatnám Évát. minden bizonnyal többet tudnék felmutatni ebből a különlegesen összetett, végletes alkatú, nem mindennapi madáchi figurából. — Hét évvel ezelőtt 1978-ban, családi okokból fel kellett mondania a MA TESZ-nek. Mit jelentett ez a változás ? — Borzalmas megrázkódtatást. Éjjeleken át nem tudtam aludni, nem bírtam megbékélni a gondolattal, hogy a színház megszokott világa helyett új helyre, új közegbe kerülök. Férjemet akkoriban Bratislavába szólította a kötelesség, a család érdeke azt kívánta, hogy együtt költözzük föl Szlovákia fővárosába. A Csehszlovák Rádió magyar nyelvű adásának lettem akkoriban a munkatársa. Eleinte riporterként, majd rendezőként dolgoztam. Ma már hálával gondolok arra, mennyire közvetlenül fogadtak új munkahelyemen. Ez is közrejátszott abban, hogy különösebb bakik nélkül átvészeltem rádiózásom kezdeti időszakát. Később pedig egyenesen megtetszett ez a változatos munka, hiszen az emberi magatartásformák típusszituációinak egész sorát ismertem meg. Gyakorta rajtakaptam magam, amint azon tűnődöm: ebböl-abból a helyzetből milyen etűdöt lehetne kihozni... Ráadásul sok olyan emberrel ismerkedtem meg, akikre érdemes odafigyelni, akikre számítani lehet. — Mikrofonközeiben talán azzal a gondolattal is megbarátkozott, hogy nem lesz többé színésznő? — Azt nem! A színháztól nem tudtam és nem is akartam elszakadni. Figyeltem a MATESZ mindkét társulatának munkáját, és szinte rögeszmésen bíztam benne, hogy előbb-utóbb ismét színpadra kerülök. Határtalanul boldog voltam, amikor 1983 őszén visszakerültünk Komáromba, néhány hónappal később pedig újra premierlázban éghettem. — Véleménye szerint mennyiben változott a színház hétköznapjainak légköre távollétének fél évtizede alatt? — Amióta ismét itt vagyok a MATESZ-nál, sokat tűnődtem már ezen. Úgy érzem, mintha régebben jobban odafigyeltünk volna egymásra. Manapság mintha lazábbak, szétesöbbek lennének a társulaton belüli emberi kapcsolatok. Kevesebbet beszélgetünk, kevesebbet törődünk egymással... Meg-megnézzük egymás bemutatóját, de a próbák során alig figyelünk oda egymásra. Kár pedig. mert a játéklehetőségeink eléggé szűkösek. Színészfoglalkoztatottság tekintetében bizony kevés az az évadonkénti négy kassai és négy komáromi bemutató. Nemcsak játszanunk kellene többet, hanem beszélgetnünk is ezekről a gondokról. Egy színész akkor boldog, ha bizonyíthat, ha közönség elé léphet. — Örül a sikernek? — Örülök is, meg félek is tőle. A siker, akárcsak a hatalom, nem egyszer hasznunkra válik, ugyanakkor könnyen bele is szédülhetünk. A színészi pályán, különösen egy tájoló társulatban, mindennap újra meg újra meg kell küzdeni önmagunkkal. — Miképpen határozná meg a Matesz játékstílusát? — Színházunk játékstílusának lényege az előadáshoz és a közönséghez való kötődés. Boldog és keserves küzdelem ez, hiszen a társulat zöme a folytonos utazgatás ellenére sem fáradt bele ebbe a pályába. — Miképpen jellemezné Németh Ica egyéni játékstílusát? — Én rajongok a jól vezetett, tartalmas próbákért. Akkor barátkozom a szereppel, akkor hódítom meg a magam számára. Ekkor még módom nyílik arra. hogy gondosan körüljárjam a szerepet és a kifejezés többféle lehetőségével próbálkozzam. — Eszerint nem bánta meg, hogy a főiskola után is, a rádiós évek után is a Magyar Területi Színházhoz szerződött? — Egyelőre nem, bár a színház és maga az élet is folytonosan változik. Az emberek is alakulnak, változnak és nem mindig azonos irányban. Ennek ellenére elégedett vagyok. Szeretném megőrizni az akaraterőmet, a lelkesedésemet és megőrizni azt a képességemet, hogy hinni tudjak abban: az ország legtöbbet utazó társulatában is érdemes színésznőnek lenni. MIKLÓSI PÉTER 11
