A Hét 1985/1 (30. évfolyam, 1-26. szám)
1985-01-25 / 4. szám
Ki mit gyűjt? Emberi sorsok KÜLÖNLEGES ANYAGÚ BÉLYEGEK Magyarországon az alumíniumkohászat 20. évfordulójára, 1955-ben nagy feltűnést keltve és sikert aratva, kiadták a világ első alumíniumbélyegét. Anyagául 0,009 mm vékony alumíniumfóliát használtak. Különleges eljárással erre nyomták az ábrát, míg hátlapjára papírszalagot kasíroztak, hogy a bélyeg felragasztható legyen. A szovjet posta 1961 -ben, az SZKP XXII. kongresszusa tiszteletére, szintén alumíniumbélyeget bocsátott ki. A Német Demokratikus Köztársaságban 1953-ban a forgalmi sor 80 Pfenniges bélyege, amely Emst Thällmannt ábrázolta, lakkozva jelent meg. Rövidesen kiderült, hogy nem alkalmas postai bérmentesítésre, mert a lakkbevonatról a bélyegzés könnyen ledörzsölhető és a bélyeg újból felhasználható. Hogy a visszaéléseket elkerüljék, a kiadást bevonták és a bélyeget más színben, de ezúttal lakkozás nélkül, újból kibocsátották. Ma már a lakkozás csak a kép védelmére szolgál. 1958-ban a lengyel posta fennállásának 400 éves jubileumára, milanovski selyemre nyomva, 50 zloty névértékű blokkot adtak ki. Nem keltett nagy lelkesedést a gyűjtök körében, amikor Csád 1969-ben az Apollo 11 tiszteletére aranyfóliára nyomott bélyeget adott ki, potom ezer frank névértékben. A filatelisták viszolygása nemcsak a magas névértéknek, hanem a bélyeg anyagának is szólt. Ugyanis nem ez volt az első eset, hogy aranybélyegek kísértettek. A kezdeményező 1963-ban a polinéziai szigetvilághoz tartozó Tonga-szigetek volt, amely — a híradások szerint — aranyfóliára nyomott, kör alakú bélyeget bocsátott ki az első polinéziai aranypénzek ábrájával. 1964-ben újabb ilyen anyagú bélyegekkel jelentkezett, amelyek a Tongatabu-szigetek alakját, illetve szivformát vették fel. Ám, nem mind arany, ami fénylik, mert kiderült: a bélyegek nyomásához sárgaréz ötvözetű lemezeket használtak, ami arany benyomását keltette. így azután a spekulánsok, akik rávetették magukat erre a méregdrága különlegességre, csúnyán ráfizettek. Gabon valóban aranybélyegeket adott ki Albert Schweitzer, kiváló orvos emlékére. Ezúttal azonban valóban aranyfóliára nyomták. VEVŐK VAGYUNK Ismét eltelt egy év. Egy gondokkal, örömökkel teli esztendő. Mögöttünk az évvége előtti hetek, napok, amikor mindenki ajándékot vásárolt legközelebbi hozzátartozóinak, vagyis készült az ünnepekre. Őszintén szólva, nem panaszkodhattunk az áruellátásra, ritkán hallottuk a „nincs" szót. A kereskedelem igazán kitett magáért, mert valóban mindennel ellátta az üzleteket. Nem hiányzott a behozatali áru, a különleges déligyümölcs. Voltak ugyan kisebb hiányosságok is, például nem láttunk az üzletekben aszalt gyümölcsöt, hiányzott a közkedvelt földi mogyoró, de azért volt mit az ünnepi asztalra tennünk. Ha már az üzletekről írok, meg kell említenem az elárusítókat is. Őszintén bevallom, mindig irigyeltem a türelmüket. Az ünnepek előtti hajszában, amikor minden vevő egytől-egyig csak a legjobbat, a legszebbet akarja, csodálni lehet az elárusítót. Mi. vevők csak néhány percre megyünk be az üzletbe, de az eladó mindig ott van, különösen az ünnepek előtt, reggeltől estig, sőt, szombaton és vasárnap is. Bizony, ők a legutolsók, akik elhagyják ünnepek előtt a munkahelyüket. Valljuk be őszintén, hogy sokszor igazságtalanok vagyunk velük szemben. Pedig az udvariasság nemcsak az eladó kötelessége, hanem a vevőé is. Képzeljük el néha magunkat egy pillanatra a helyükbe, hogy hányfajta emberrel lépnek kapcsolatba, hánynak kell kielégíteni az igényét és ehhez mosolyogni és végtelenül türelmesnek kell lenni. Szólnom kell itt a szombati és vasárnapi vevőkről is. Valljuk be őszintén, hogy néha feleslegesen vásárolunk a munkaszüneti napokon. Nem mondom, megtörténik, hogy ember valamit elfelejt megvenni, de elítélem azokat az embereket, akik szombaton, sőt vasárnap délelőtt képesek órák hosszat sorakozni, hogy elvégezzék az úgynevezett nagy bevásárlást, amire egész héten van bőven idő és alkalom. Azt hiszem, hogy az üzletek a legszükségesebb bevásárlásra vannak hétvégén nyitva, ami a tejet, kenyeret illeti, bér ezeket is ugyanolyan minőségben be lehet pénteken is szerezni, de hogy valaki lisztet, sót. cukrot vásároljon szombaton-vasárnap, az már kicsit túlzás. A fentiekből kiindulva csak annyit írnék még, hogy ha azt akarjuk, hogy vásárlásaink jók legyenek, nekünk is hozzá kell járulnunk, elsősorban is termelő munkával, mert ez az áruböség feltétele, és bár már régebben elhangzottak az újévi jókívánságok, azért még marad hely cikkem végén, hogy további jó munkát és türelmes vevőt kívánjak minden elárusítónak. PLOCZEKNÉ M. ERZSÉBET MAGÁNÜGY & KÖZÜGY Kerek összegben, pontos anyagi értékekben talán ki sem mutatható, hogy „az illetékesek", azaz: a kereskedelem felügyeleti szervei mennyi időt és energiát fordítanak a vásárlók jogainak védelmére. Sajnos, együttes fáradozásuk azonban nem mindig hozza meg a kívánt eredményt, mert az üzletekben és a különböző szolgáltatási üzemekben továbbra is gyakran találkozunk árdrágítással, vagy a vásárlók becsapásának egyéb, körmönfontabb módjával. Ugyancsak figyelemre méltó azonban, hogy sok esetben mi, a vásárlók is segftjük-ösztönőzzük ebben a kereskedelmi dolgozókat, amikor vállrándítással, kézlegyintéssel intézzük el a nyilvánvaló meglopással vagy becsapással kapcsolatos észrevételeinket. Sőt! Úgy tűnik, hogy olykor éppen az emberek felületességére, nemtörődöm engedékenységére építik terveiket a kereskedelemnek és a szolgáltatóiparnak azon dolgozói, akik fizetésük önkényes kiegészítéseképpen szemrebbenés nélkül a saját zsebükre is dolgoznak. Ez nemcsak a riporter véleménye, hanem a Népi Ellenőrző Bizottság szakembereinek tapasztalata is, akik hivatásukból eredően valóban gyakran találkoznak a vásárlóközönség meglopó sónak legkülönbözőbb formáival. Érdekes észrevétel, hogy az utóbbi években átalakulóban van az árdrágító kihágások és törvényszegések gyakorlati mechanizmusa: a múltban kevesebbszer fordult elő árdrágítás, esetenként azonban nagyobb tét forgott kockán; újabban azonban alacsonyabb az árdrágítási szint, ám gyakoriság dolgában sokkal elterjedtebb, sűrűbben előforduló jelenség a vásárlók megkárosítása. Az ezzel kapcsolatos ellenőri észrevételek zöme azt mutatja, hogy számos üzletben, vendéglátóvagy szolgáltatóipari egységben eleve a vásárlók elnéző engedékenységével számolnak, mondván: 40—50 fillérért vagy egy-két koronáért senki sem találja majd érdemesnek a vitatkozást... Hogy menynyire találó kalkuláció ez, azt a mindennapi életben viszonylag sűrűn tapasztalni, amikor a sor végéről, vagy a szomszéd asztaltól néha többen is rendreutasítják („Ne tartson föl bennünket sietünk!"; „Otthon számolgassa a pénzét ne itt!") azt a személyt aki „akadédoskodni" merészel a nyilvánvaló, de csupán filléres becsapásért. Igen ám, csakhogy a sok kicsi sokra megy! A Népi Ellenőrző Bizottság dolgozói 1984 őszén Szlovákia több városában végeztek ugyanabban az időpontban mélyreható ellenőrzést. A boltosbecsületet célzó vizsgálat eredményei — sajnos — elszomorítóak voltak. A vezető kereskedelmi dolgozók, igazgatók és üzletvezetők azóta feladatul kapták, hogy azonnal orvosolják a vizsgálat során fölmerült hibákat; a tetten ért vétkesekre pedig büntetéseket róttak ki. Érdemes felfigyelni az ellenőröknek arra az észrevételére, miszerint az „ügyeskedők" szinte kivétel nélkül a vásárlók érdekeire hivatkoztak, mondván: a gyors és rugalmas kiszolgálás hevében véletlenül tévedtek, akaratlanul elszámították magukat... Való igaz, tévedni emberi dolog; de mit szóljon az ember akkor, ha történetesen éppen az ellenőr volt az üzletben tartózkodó egyetlen vásárló, úgyhogy nem volt senki, aki a sor végéről türelmetlenül sürgetni akarta volna az „akaratlanul" a saját zsebére tévedő elárusítót ?! Ebből is látni, hogy a szemrebbenés nélküli, pár fillémyi árdrágítást számos kereskedelmi dolgozó lényegében állandó jövedelempótló forrásként alkalmazza. A csalásnak, árdrágításnak sokféle módja van, elvégre a fenyőpálinka vagy a sör akkor is ízletes marad, ha nem színig töltik a pohárban; a másod- és harmadrendű áru olykor elsőrangú minőségnek megfelelő áron is eladható; az üdítőitalként felszolgált gyümölcslé felhígítható, a kávézacc egy része újraforrázható, avagy talpraesett feljszámolással egyszerűen csekély felárat kell számítani, ami fölött a vásárló általában puszta kézlegyintéssel napirendre tér — és akkor már csak türelem meg kitartás kérdése, hogy a sorozatos csalás mikor kamatozik nagyobb öszszeg formájában ... Persze, szerencse dolga is. mert ha az ellenőrök a vásárló meglopásán vagy egyéb üzérkedésen érnek valakit, az általában szigorú büntetéssel jár, indokolt esetben pedig visszamenőleg is alaposan körmére néznek az illetőnek. A bevezetőben említett népi ellenőri vizsgálat során kiderült, hogy számos üzletben, vendéglőben már ismerik a „kontrotórokat", ami eltorzíthatta volna a vizsgálat eredményeit. Elvégre látott már a világ olyan bolondot, aki tudatosan éppen az ellenőrnek tölti majd félig a poharát vagy bámulatosan fürge fejszámolással egy-két koronával megdrágítja — mondjuk — a narancs, a hentesnél pedig a zsírszalonna árát?! Az ellenőrző bevásárlásokat ezért alkalmi ellenőrökre bízták, akik a hivatásos ellenőrök tanácsai és útmutatásai alapján tizenegy nap alatt összesen hatvanöt helyen fordultak meg „próbabevásáriás", vagy kocsmai és éttermi vendéglátás céljából. Vizsgálódásaik eredménye, sajnos, valóban figyelmeztető tanulsággal járt: a különböző kereskedelmi és vendéglátóipari egységeknek nem kevesebb, mint hetvenöt százalékában kisebb-nagyobb visszaéléseket tapasztaltak! Valótlant állítanánk, ha a kereskedelmi és vendéglátóipari dolgozók mindegyikét becstelen üzérkedéssel, csalással vádolnánk. Többségük becsületes úton keresi meg a kenyerét, de így is sokan maradnak még az olyanok, akik különböző anyagi spekulációkkal, sikkasztással, leltármanipulációval, árdrágítással próbálnak meggazdagodni. Ezért jogosan merül fel a kérdés: a vásárlóközönség miként védekezzen az ilyen szándékú kereskedelmi dolgozókkal szemben? Az ellenőrzési munkát végző szakemberek véleménye szerint főképpen azzal, ha minden bevásárlásnál számlát kér az illető, és nem puszta kézlegyintéssel intézi el, ha egy-két koronával megkárosítják valahol. Általános tapasztalat, hogy kevesen alkalmazzák a Vásárlók Panaszkönyvét, illetve a megkárosítottak közül kevesen fordulnak észrevételeikkel a nemzeti bizottságok illetékes ügyosztályaihoz. Kár pedig, mert gátat vetni a kisebb-nagyobb anyagi visszaéléseknek csupán megfelelő szigorral és a szocialista törvényesség elveinek betartásával lehet Ez pedig már nem magánügy, hanem közügy! 19
