A Hét 1985/1 (30. évfolyam, 1-26. szám)

1985-01-25 / 4. szám

Vakító fénysugarak verődnek vissza a frissen hullt hóról. Az ember szeme káprázik. De még inkább akkor, amikor a Leningrádból röpítő sebességgel száguldó taxi megáll Puskinvárosban a Katalin-palota közvetlen közelében.

Ez valami csodálatos! — fogalmazódik meg az első pillanatok látványa az emberben. A palota aranyozott kerítéssel körülvéve. A homlokzat gazdagon díszített korinthoszi poszterekkel, timpanonokkal, oszlopokradalomig a cárok nyaralóhelyéül szolgált. Azt a területet, ahol ma a palota áll, I. Péter cár szeretete jeléül, nagylekűen — tehette, volt miből — feleségének, Jekatyerina Alekszejevának ajándékozta. Jekatyerina Alekszejevából később Katalin cárnő lett, s nagy építkezésekbe kezdett. Parkot, fürdőt, palotát építtetett. A rezidencia I. Sándor idején tovább bővült, szépült, s 600 hektárossá terebélyesedett.

Jó távolról kell szemlélni a palotát, hogy egészében szemügyre vehes-PUSKIN

kai, atlasz-figurákkal, erkélyekkel... Az aranyozott hagymakupolás tornyokhoz a tengerkék ég szolgáltat pazar hátteret. Káprázatos, nem mindennapi és az erős napsütésben vakító csillogó látvány. Igen, ilyennel, ilyen pompával nem mindennap találkozik az ember. Ilyen eleganciával, gazdagsággal, fölénnyel. Itt aztán nem fifléreskedtek az építtetők! Itt minden a tökélyt, a halhatatlanságot hirdeti. Pedig csak a szívtelen anyag tűnik öröknek — az ember nagyon is halandó, így Katalin cárnő és birodalma is. Híréből csupán ennyi maradt.

A mai Puskinváros, az egykori Carszkoje Szelő kétszáz éven keresztül, a Nagy Októberi Szocialista Forsük. Homlokzata 306 méter hosszú. A kétemeletes épület körüli parkot vastag hótakaró lepi. Síelőktől, szánkózóktól és trojka csilingelősétől hangos. Ilyenkor télen is ezrek és ezek jönnek a parkba. Fagylaltot, süteményeket és forró teát árusítanak, s hosszú sorokban várakoznak gyermekek és felnőttek, hogy felülhessenek a trojkára, amely körbe viszi őket az oszlopokkal, szobrokkal díszített parkban. Aki pedig belefáradt a szánkózásba, hócsatákba, vagy túl csípősnek érzi a mínusz 24 fokos hideget, az betérhet nézelődni a Katalinpalotába.

Bármennyire is tűz a nap, a mínusz 24 fokos hidegben én fázom. Rövid

kinti nézelődés után a palota belsejének megtekintését választom. Jegyet váltok, felhúzom a hatalmas posztópapucsokat, s csoszogva indulok teremről teremre. Mint mindig, ha hajdan épült csodás várakban, palotákban, kastélyokban járok, most is arra gondolok: mi mindere volt képes az ember! Persze, ehhez rögtön társul egy kérdés is: de milyen áron? Hát ez az! Milyen áron épült föl mindaz szerte a világban, amelyre korunk embere sokszor hitetlenkedve, csodálattal, káprázattal, elragadtatással tekint. Legyen szó az inkák birodalmának maradványairól, a fáraók piramisairól, a Húsvét-szigetek szobrairól, a francia kastélyokról,

vagy épp az orosz templomokról, Katalin cárnő palotájáról. Milyen áron?... Mennyi veríték hullott, mennyi jajkiáltás hangzott el, hány korbácsütés csattant, hány rabszolga vagy muzsik lelte halálát a grandiózus munkák közepette. Száz, ezer, millió ... Számukat senki sem jegyezte föl. Hiszen ők az uralkodó szemében valójában nem is léteztek. Emberként nem, csak munkaerőként. Nevüket, ha volt, nem őrzik emléktáblán. Maradt a mű, amely évezredekkel, évszázadokkal korábban élt névtelenekről mesél. És persze — esetünkben — Katalin cárnő és a többi uralkodó pompaszeretetéről.

Tudom, kicsit ünneprontó gondola-20