A Hét 1985/1 (30. évfolyam, 1-26. szám)
1985-01-25 / 4. szám
SZABÁLYTALAN BESZÉLGETÉS EGY RENDETLEN NAPLÓRÓL ■ LÁTOGATÁS A KISGALÉRIÁBAN Aki követi nemzetiségi kultúránk általános helyzetét, alakulását, annak figyelmét nem kerülhette el, hogy az elmúlt évtized az amatör képzőművészet soha nem látott fellendülését hozta. Úgy tűnik, az irodalom mellett ma már képzőművészetünk eredményei — mennyiségi és minőségi tekintetben egyaránt — követelnek maguknak az átlagosnál nagyobb figyelmet. Természetesen az imént jelzett eredmények nem önmaguktól lettek. Létrehozásukhoz szükséges volt a megfelelő társadalmi közeg kialakítására is. Történetesen az, hogy a tehetséges fiatalok intézményes képzésben részesüljenek, s hogy alkotásaik számára megteremtődjenek a kiállítási lehetőségek. Úgy vélem ez utóbbi lehetőség megteremtésében a Komáromi (Komárno) Dunamenti Múzeumnak s a Dunaszerdahelyi (Dun. Streda) Csallóközi Múzeumnak elévülhetetlen érdemei vannak. E két intézmény példája nyomán több város, több helység, intézmény — így a CSEMADOK helyi szervezetek, művelődési központok stb. — szerveztek a hívatásos és az amatőr képzőművészek munkáiból kiállításokat Királyhelmectől (Kráf. Chlmec) Somorjáig (Samorín). De például a Szenei Molnár Albert Napok szervezői is egyik föladatuknak tekintették a kortárs képzőművészet bemutatását a szenei közönségnek. Ennek nyomán sorolhatnám azokat az alkotói csoportokat, amelyek ma már országszerte rendszeresen dolgoznak alkotótáborokban, s rendeznekszerveznek munkáikból tárlatokat. Arról azonban nincs tudomásom, hogy a marcelházi (Marcelová) Kisgalériához hasonló rendszerességgel bárhol is — falusi körülmények között — rendeznének képzőművészeti tárlatokat. Ennek a Kisgalériának a létrejöttéről, helyzetéről, lehetőségeiről beszélgettem a művelődési központ igazgatójával Benkó Antallal. — Amikor felépült a művelődési központ — mondja Benkó Antal —, annak erkélyét sokáig nem tudtuk mire használni. A Dunamenti Múzeum képzőművészeti tártalai adták az ötletet, hogy mi is megpróbálkozzunk ilyen tártalok rendezésével. Több mint hét évvel ezelőtt, mintegy kísérletképpen Kopócs Tibor grafikáiból rendeztünk kiállítást, — Volt-e valamilyen hagyománya a környéken az efféle rendezvényeknek? — Nem, nem volt. S nemcsak nálunk, a környéken sem szerveztek képzőművészeti kiállításokat. Abban az időben mi sem hittük, hogy ebből egyszer ilyen rendszeres, igényelt és számontartott hagyomány születik. Kezdetben sokat segítettek a járási szervek, s főleg a Dunamenti Múzeum munkatársai — Hogyan fogadták itt helyben ezt a szokatlan rendezvényt? — Kezdetben kissé furcsának találták, de a helyi vezetők nem idegenkedtek tőle, támogatták kezdeményezésünket. A szövetkezetünk pedig több alkalommal védnökséget is vállalt egy-egy tárlat felett — Közel nyolc éve, hogy rendszeresen rendeznek kiállításokat. Mi a fő céljuk ezzel a munkával.? — Elsősorban az, hogy a járásban élő képzőművészek számára fórumot teremtsünk. Az amatőrök mellett a hivatásos, elismert képzőművészeink munkáiból is rendeztünk kiállításokat. 1978 januárjában mutatkoztak be először amatör képzőművészeink egy közös tárlaton. Ekkor született a Kisgaléria elnevezés is. Ma már megállapíthatjuk, hogy ez az akció nagy lendületet adott a komáromi járás amatőr képzőművészetének. A képzőművészek möge később felsorakoztak a fotósok is; az ő munkáikat is közönség elé vittük néhány alkalommal. A marcelházi Kisgaléria az amatőr kép-Zsélyi Nagy Lajos népszerűségét groteszkbe hajló versei alapozták meg igazán, amelyek hol alul-, hol felülnézetből láttatják a világot és saját magunkat. Kissé elrajzolva, eltúlozva, felnagyítva mindazt, amit szeretnénk elrejteni; hibáinkat, esettségeinket, botorságainkat. Van ezekben a versekben valami villoni hetykeség és csavargó-íz, ugyanakkor valami megbocsájtó mosoly és együttérzés, újra és újra kicsírázó emberszeretet. Ebben a nagylajosi látásban és láttatásban írja karcolatait, novelláit, humoreszkjeit is. Az 1975-ben megjelent „Emberke, küzdj!"címü kötete meglepetés volt, de öröm is. A kötetet amatőr színpadokon népszerűsítették, és méltán derültek rajta az emberek. A közeljövőben hasonló prózai kötete jelenik meg „Rendetlen napló" címmel... Felkerestem a költőt, hogy megkérdezzem, milyen analógiák találhatók az 1975-ben kiadott és a most megjelenő között. Vagy ez az új közvetlen folytatása a réginek? — Közvetlen is, nem is. Közvetlen, amennyiben én közvetlen folytatása vagyok önmagámnak és annyiban más, amennyiben jómagam más lettem az idők folyamán — már pedig más lettem, már csak biológiai szempontból is, hiszen az „Emberke küzdj" óta kilenc évet öregedtem, s közismert tény, hogy ennyi idő alatt az embernek még a sejtjei is kicserélődnek — hát még ilyen-amolyan nézetei a világról, embertársairól, az életről. Mellesleg maholnap ötvenéves leszek, épp ideje, hogy benőjön az ember fejelágya, tehát még ha viccel is — komolyan tegye. Megjegyzem; én viccelni nem is igen szoktam, régebben sem, s még ha nagyképűen hangzik is; humoros írásaimat is halálosan komolyan írtam. Az más lapra tartozik, hogy olvasóim néha gyanús szemmel tekintettek rám, mint amolyan udvari bolondra. — Hosszú éveken át csak verset írtál. Hogyan kaptál rá mégis a prózára ? Az újságírói gyakorlat kényszerített rá, vagy spontán módon kezdődött a próza berkeibe való kiruccanásod? — Te mint költő magad is nagyon jól tudod, hogy verset írni kegyelmi állapot. Tetszik, nem tetszik, ahhoz bizony kell az ihlet, kell a múzsa csókja. A múzsa viszont eléggé csapodár hölgyike, nem mindig annak nyújtja barackízű ajkát, aki a leghőbben óhajtja. Egyszóval verset nem lehet akármikor írni... A prózánál más a helyzet. Ha csak arra gondolok, hány felszólítást, ilyen-olyan idézést, hivatalos figyelmeztetést kapok hetente, néha naponta azt kell hinnem, hogy a prózaíráshoz semmi egyéb sem kell, csak írógép (esetleg penna) és papír. így már egy csöppet sem csodálkozom azon, hogy egyetlen hivatalos levelet sem kaptam — versbeszedve... Az újságírás, ha ném is kényszermunka, de munka. Ha riportot kell írnom, nem várhatok arra, hogy megszálljon az ihlet — pedig sokszor ilyenkor is elkelne! De a vers és riportírás között marad még az embernek némi ideje. Én már régen elhatároztam, hogy ezt az időt naplóírással fogom kitölteni, azaz rendszeresen följegyzem napjaim apró-cseprő eseményeit, ügyes-bajos dolgaimat, sőt gondolataimat is — ha egyáltalán akadnak gondolataim ... A hangsúly a rendszerességen volt. Csakhogy; én igen rendetlen ember vagyok. Nem is tudom, örüljek-e ennek, vagy sírjak fölötte. Rendszeresebb alkattal mindenesetre nem író-költő, hanem, mondjuk, banktisztviselő vagy pénzügyőr lett volna belőlem. Másszóval: írok én ugyan naplót, de olyan rendszertelenül, hogy ezt csak nagy jóindulattal lehet naplónak nevezni. El is neveztem hát „Rendetlen napló"-nak. — Mit jelentenek neked ezek a humoreszkek ? Lelki feloldódást, vagy csak egyszerűen kellemes játékot, a prózában történő kibeszélés kellemességét? — Erre a kérdésre, azt hiszem, részben már válaszoltam is: fölösleges időm kitöltését jelentik — legalább némileg hasznosnak látszó tevékenységgel. Ismétlem: nem viccelek, de szeretek olvasóim ajkára olykorolykor mosolyt csalni. A derű mosolyát... Ezért gyűjtöttem kötetbe ezeket a rendszertelen naplójegyzeteket. Szabad, tehát könnyed és derűs pillanataim szinte önfeledt termékeit... Szeretném, ha olvasóim, elhinnék nekem, kizárólag jót akarok nekik. Szeretném, ha mosolyognának akkor is, ha nincs mosolyra különösebb okuk. Erre egyebek között van esztétikai indokom is: egy mosolygó arc összehasonlíthatatlanul kellemesebb látványt nyújt, mint az istentelenül és nagyképűen mogorva ábrázat. (Beszélgetett: Dénes György) 10
