A Hét 1985/1 (30. évfolyam, 1-26. szám)
1985-01-25 / 4. szám
(Folytatás a 2. oldalról) 2. ukrán front seregei számára. A hitleri hadsereg ugyanis még elegendő erővel és még bizonyos tartalékokkal is rendelkezett, amelyekkel fékezni tudta a szovjet támadást. Ezt a német elgondolást tükrözték a gondosan kiépített védelmi vonalak a gondolást tükrözték a gondosan kiépített védelmi vonalak a 2. ukrán front előtt, valamint három páncélos hadosztály átcsoportosítása Malinovszkij csapatai ellen. December 14-e után az újabb szovjet támadás nem váratott sokáig magára. December 20-án az acéllavinaként támadásba lendülő 6. páncélos gárdahadsereg feltartóztathatatlanul nyomult előre, egyik települést a másik után szabadította fel és szinte lehengerelte az esetleges német ellenállást. Ugyanezen a napon e hadsereg 5. páncélos gárdahadteste felszabadította Lévát. Ez kétségtelenül nagy siker volt, a harc viszont tovább folytatódott. A harcok Óbars (Stary Tekov) és Nagy-Kálna (Kálna nad Hronom) felé irányultak. Még december 20-án egy páncélos századnak sikerült Nagy-Kálnánál átkelni a Garamon és egy kisebb hídfőállást kialakítania. A hídfőállás — később szovjet katonák vérével áztatott földdarab — kiszélesítése a folyó jobb partján viszont nem sikerült. Kravcsenko hadseregének másik előrenyomulási irányában hősiesen harcolt a 9. gépesített gárdahadtest, amely december 21-én elérte Alsó- és Felső-Zsembert (Zemberovce) és a további előrenyomulást megállította. A 6. páncélos gárdahadsereg triumfális előretörése alatt a 7. gárdahadsereg, tekintettel arra, hogy nem volt annyira mozgékony, nem volt képes akkora távolságot megtenni mint a páncélosok. 15—20 kilométert jutottak előre, s Börzsöny hegyeit megkerülve az Ipoly völgyébe jutott. A fasiszta parancsnokság nem véletlenül összpontosította az említett páncélos hadosztályokat a 2. ukrán front előtt. A „Dél" hadseregcsoport parancsoka Friessner tábornok bizonyára tudatosította, mit jelentene a szovjet páncélosok további előrenyomulása a Pfeffer von Wildenbruch SS-tábornok parancsnoksága alatt álló budapesti német és magyar egységek számára. Ezért . ellencsapást határozott el Budapest irányában, amely december 21 -én kezdődött az említett három páncélos hadosztály bevetésével, valamint gyalogsági és erős tüzérségi és légi támogatással. Később további erőket is idecsoportosított, többek között a hangzatos nevű Szent László magyar hadosztályt, valamint a Levente Ifjúsági Szervezet sok, de kevésbé képzett egységét. A felvonultatott német csapatok a december 5-től állandóan harcoló és kimerülőben levő szovjet csapatokkal szemben, amelyek veszteségeinek pótlására még nem kerülhetett sor, friss erőknek számítottak. A szovjetek visszaszorítását és a Budapest irányában folytatandó előrenyomulás feltételeinek megteremtését célul kitűző fasiszta ellencsapás két irányban indult — kezdetben sikerrel. A németeknek sikerült betörniük a 7. gárdahadsereg kötelékébe tartozó 27. lövész gárdahadtest védelmi szakaszába és december 22-én eljutottak Ipolyságtól (Sahy) északra, ahonnan két nappal azelőtt támadásba indultak Kravcsenko páncélosai. Ez komoly változást jelentett a hadihelyzetben, de csak rövid időre. A mindent egy lapra feltevő német parancsnokságnak a 4 kezdeti dicsőség úgy tűnik a fejébe szállt: megfeledkezett ugyanis a támadás bal szárnyának fedezékéről. Ez a hiba nem kerülte el Malinovszkij marsall figyelmét, aki mindjárt az egyedüli lehetséges és ésszerű intézkedést hozta: a 6. páncélos gárdahadsereg védelmi szakaszát a Balassagyarmatról áthelyezett Plijev-hadosztályoknak adta át, majd Kravcsenko hadserege fő erőinek a Garam bal partja mentén déli irányú támadást jelölt ki, s az eddig az Ipoly vonalán védelemben levő 7. gárdahadsereg segítségével harapófogóba kívánta zárni a fasiszta ellentámadókat. Malinovszkij marsall elképzeléseinek megvalósításához a szovjet katonák rendkívüli hősiességére és önfeláldozására volt szükség. A Garam és az Ipoly között könyörtelen, véres harcok kezdődtek minden rögért. A kezdeti nehéz harcok során a szovjet gárdisták a néhányszoros túlerővel szemben kénytelenek voltak kiüríteni a nagy-kálnai hídfőállást, de így is nagy veszteségeket okoztak a németeknek. December 23-án a helyzet a szovjet csapatok számára kedvezőbbre fordult. A 6. páncélos gárdahadsereg Malinovszkij marsall elképzeléseihez hűen délre nyomult, fokozatosan felszámolta a német állásokat és megsemmisítette a harci eszközöket. A Garam bal partján levő német erők kilátástalan helyzetbe kerültek, mert a szovjetek elvágni készültek visszavonulási vonalaikat és igy a németek menekülni kényszerültek. December 26-án Kravcsenko gárdahadtestjeí elérték a Garam és a Duna összefolyását és birtokukba vették azokat a településeket, amelyeket előzőleg ideiglenesen a fasiszták uraltak. Ugyanezen a napon a 7. gárdahadsereg 25. lövész gárdahadtestje Zsámbéknál kapcsolatot teremtett a 18. páncélos hadtesttel, amely a 3. ukrán front kötelékébe tartozó 40. hadsereg része volt. Ezzel bezárult a Budapest körüli külső ostromgyűrű, Magyarország fővárosában megközelítőleg 100 000 német és magyar katona volt bekerítve, akik Pfeffer von Wildenbruch parancsnoksága alatt folytatták az értelmetlen harcot. A méltányos fegyverletételi feltételeket biztosító szovjet ultimátumra a fasiszták a szovjet parlamenterek aljas meggyilkolásával válaszoltak. Az Ipoly és a Garam közti nehéz harcok — annak ellenére, hogy rövid ideig tartottak — Csehszlovákia felszabadításának legdrámaibb fejezetei közé tartoznak. A szovjet csapatok nehéz csapásokat mértek a hitleristákra. Ennek ellenére nem sikerült mélyebben behatolniuk szlovák területre. A továbbiak szempontjából viszont fontos volt, hogy megvalósult a szovjet seregek fő feladata — a fasiszta erők bekerítése Budapesten, és ennek keretében 1944 december végéig felszabadultak az első községek és városok Délnyugat-Szlovákiában. Ezek már olyan tények voltak, amelyek növelték a reményeket Délnyugat-Szlovákia további felszabadítását illetően. CSÉFALVAY FERENC AZ ŐSI BÁNYAVÁROS MA Rozsnyó (Roznava) is jubilál. Ezekben a napokban ünnepli felszabadulásának 40. évfordulóját. Az ősi bányaváros nemrégen egy másik évfordulóra is emlékezett: megalakulásának hétszáztízedik esztendejét köszöntötte. Az évforduló alkalmából a város lakói mérleget készítettek és készítenek jelenleg is. Azt vizsgálták és vizsgálják, hogy honnan indultak és hová érkeztek. A mérleg nagyon kedvező. A városnak a múltja is gazdag. A felszabadulás óta megtett útját azonban különösen sok siker övezte. Nemcsak abban a tekintetben, hogy Rozsnyó megszépült, lakóinak száma igen jelentősen megnövekedett; számos üzemmel, középülettel és a lakóházak százaival gazdagodott. A város lakóinak a gondolkozásmódjában is nagy átalakulások történtek. S ez semmivel sem kisebb eredmény, mint a gazdasági fejlődés és felemelkedés. A város tisztségviselőitől a közelmúltban a helyi nemzeti bizottságok mellett működő polgári ügyeket intéző bizottságok munkájáról érdeklődtem. — Hát igen — válaszolták kérdésemre — ezen a területen is elértünk némi eredményt. A „némi eredmény" azt jelenti, hogy a rozsnyói járás az új szokások (a névadóünnepségek, a végtisztességadás és a más, szocialista jellegű rendezvények tekintetében) országos viszonylatban is az első helyen áll. Az ősi bányavárosban, és a járás számos falujában a helyi nemzeti bizottság szépen berendezett és jól felszerelt terme mindenki szamára emlékezetessé teszi az itt tartott ünnepségek mindegyikét. A polgári ügyek testületéi a nemzeti bizottságok önkéntes aktívái. A testületeket a tevékenységük szerint illetékes nemzeti bizottság létesíti. Amelyik nemzeti bizottságnál az iskola- és kulturálisügyi munkakörrel megbízott alelnök függetlenített, ott az illető egyben a testület elnöke is. Ahol a nemzeti bizottságnak nincs az iskola- és kulturálisügyi munkaszakasszal megbízott függetlenített alelnöke, ott a polgári ügyek testületének elnöke a nemzeti bizottság valamelyik képviselője. 1
