A Hét 1985/1 (30. évfolyam, 1-26. szám)
1985-01-19 / 3. szám
hétig várt erre a pillanatra, ágyúik négy hétig nem kerültek olyan közel a frontvonalhoz, hogy biztonságosan kereket oldhatott volna. Az ötödik héten csaknem valamennyi gránátjukat kilőtték a láthatatlan célpontokra, s már a harckocsik dübörgését is hallották, bár még nem láthatták őket, amikor Kolesár százados elordította a visszavonulás jól ismert, minden áldott napon ismétlődő vezényszavait. „Frászt" — hallotta Jorik a füle mögött, és amikor úgy perdült meg a sarkán, mintha meglőtték volna, látta, hogy Holub szakaszvezető pisztolyt szorongat a markában. Jorik nagyot nézett. „Maga velünk van, örvezető úr" — szólt Holub, és a tisztjelölt őrvezető nem tudta, hogy ez kérdés vagy megállapítás. Letörölte homlokáról a verítéket, és némán bólintott. „Tüzet szüntess!" — kiáltotta, mivel Holub egyértelmű jelt adott erre a pisztollyal. Aztán a szakaszvezető elszaladt valahová, és néhány másodperc múlva ezek ketten — Holub és Kolesár — úgy álltak egymással szemben, mint két halálraítélt. Majd a százados egyszerre csak kiköpött, lehorgasztotta a fejét és terepjáró Tátrájától visszament az ágyúkhoz. A Tátra néhány perc múlva mégis elrobogott. A késmárki gépkocsivezető és néhány katona ült benne, akik a gallérjuk mindkét oldalán ezüst horogkeresztet viseltek, s akiket Holub elkergetett. Holub nem tévedett, amikor megjósolta, hogy a fogságban jó dolguk lesz. A tisztektől ugyan elválasztották őket, azoknak megüzenték, hogy a szétlőtt faluban keressék meg a volt kolhozsertéstelepet. Lefegyverezni is elfelejtették őket, csak másnap reggel, amikor a frontvonal már vagy tizenöt kilométerre észak-keleten dörgött, akkor jött oda egy nagybajszos katona és kis céduláról felolvasta nekik, hová kell behordani a fegyvereket. A fogság csak akkor vált Jorik számára keserűvé, amikor megtudta, hogy ők a szovjetunióbeli csehszlovák hadsereg teljes jogú tagjai, és ráébredt, hogy Ozábal őrmester a zsoldot fizeti nekik rubelben. Azt is megállapította, hogy a szovjet főtörzs, aki az óriási vasúti kocsiban velük utazik, nem őrszem, hanem kísérő, cseléd, mindeneslány, a nagyobb állomásokon meleg élelem után szaladgál, intézi a csatlakozásokat; hogy a foglyokat pontosan ugyanilyen kocsikban szállítják, de azokból nem lógatják ki a lábukat agyonzabált, pihent szlovák katonák. Azoknak a kocsiknak az oldalajtóit behúzták, bedrótozták, az ablakaikon sűrű rácsok, és mögöttük többnyire kezek, sok kéz, imitt-amott egy sápadt, riadt ábrázat. A hadi mesterségnek Jorik csak egyszerű munkása, legfeljebb elömunkása volt; Dukláig csak tizedesi rangig vitte — jóllehet kevés volt a tiszt —, de Dukla alatt végképp elhatározta, hogy mindenáron el fog kerülni innen. Ismeretlen tisztek járták az alakulatokat és négyszemközt beszélgettek a legénységgel. Az ilyen beszélgetések után a legénység egy része hirtelen eltűnt. A dupla tokájú, kopasz törzskapitány legalább annyira megörült az önkéntes tizedesnek mint Jorik neki. A kétségbeesett tüzér, akinek a kezelőszemélyzetből három emberét a szó szoros értelmében a szeme előtt tépte szét egy ellenséges lövedék; ő maga két napja csak a csodával határos módon menekült meg a német tüzérségi és aknatámadásból, megértette, hogy ha a jobbik eszére hallgat, most rögtön elutazhat mélyen a front mögé. A törzskapitány viszont megállapította, hogy karakán hazafival van dolga, akinek rendfokozata és beosztása mind ez ideig nem tette lehetővé, hogy hőstetteket vigyen véghez, és alig várja, hogy megmutassa; legény ö a talpán. Közben őt csak egyetlen dolog izgatta, meddig tart egy ilyen kiképzés? „Nagyon alapos kiképzés lesz, ezt köteles vagyok előre megmondani, de ne féljen, két-három hónapnál tovább nem tarthat." A tisztjelölt tizedes nem félt. Tudta, hogy amennyiben itt, Krosno alatt úgy nekilendülnek, mint ahogy azt a tisztek beszélték egymás között, akkor elég lesz az ősz és egy darabka a télből, és befellegzett az egésznek. Csehszlovákia felszabadítása után tavasszal már nem lesz hol bevetni őket. A megállapodást férfias kézfogással pecsételték meg, és a törzskapitány elsietett az ezredparancsnokságra, hogy intézkedjen az elvezénylésröl. Bebizonyosodott, hogy a hadvezetőség rosszul számolt. De Jorik alhadnagy is elszámította magát, nemcsak ott Krosnótól nem messze, hanem Pöstyénben is. Ugyanis Manica, ez az idős, komoly, szófukar, nyugodt ember majdnem kirúgta abból a fényűzően berendezett szobából, amelyben érkezése és a boríték átadása után isteni szilvóriummal kínálta vendégét. (Folytatjuk) TÖRÖK ELEMÉR Hóderes mezőn Fúj a szél, borzas mohákat fésül, fent az ég csípős hidegtől kékül. Hanyat/anak a dérverte rózsák, szirmukat lassan a földre szórják. Tücskök a réten nem muzsikálnak, beszőnek-fonnak komorló árnyak. Hol vagy ifjúi pityókás kedvem, mikor a halált még kinevettem ? Mi a több rajtam, fény vagy az árnyék ? úgy tűnik, mintha már télben állnék. Delelő Napom fénye bár fogytán, telet azért még időm, ne hozz rám. DÉNES GYÖRGY Mit mondhatnék Elmosódik bennem, benned is, ami fáj, a rég látott partok elmosódnak, kietlen habokon ring a csónak, nagy sötét rózsákkal népesül be a táj. Mit mondhatnék, ha szemedbe nézek ? Te sem szólsz, csak szorítod karom. Vasfényű vízen hajózunk hallgatagon, többé már meg nem gyógyíthatlak téged. Messze valahol ködök gomolyognak; messze vagy közel? Mindegy már nekünk. Csak egy hajszálon csügg az életünk. Köröttünk fáradt csillagok ragyognak. JÁN BUZÁSSY Az a csendes hívás Az a csendes hívás, mintha valaki csak árnyékával kopogna. Mintha az ajtót hajával érintené, mikor levelet csúsztat alája. Eső alatt görnyedve csendes léptekkel mész el az alkonyaiban. Tudva jól: a magasba dobott kő, mikor a holtpontban már megpihent, hullani kezd. (Fügedi Elek fordítása) FOTO; KÖNÖZSI » A ; -i >■• ' l * < - h . : u;l ’*■ i ' Í .' «r* _______^ i ' I 4 J • - - i 15
