A Hét 1985/1 (30. évfolyam, 1-26. szám)

1985-06-28 / 26. szám

MIHAIL SOLOHOV (1905-1984) A nagy családú r "X • • • A kert alatt, a cserjés bágyadt zöld sörtéje között lebukóban van a nap. A szta­­nyicából a Don, a rév felé tartok. Talpam alatt nedves homok; rothadt szaga van, akár a vízben megduzzadt, rég korhadó fának. Az út cikcakkban kúszik a cserjésben, akár a nyúlcsapás. A nap erőlködve, bíborvörösen lehuppant a városi temető mögött, és nyo­momban máris galambszürke alkonyat go­­molygott a berekben. A komp a kikötőben megkötve áll; a lila víz kotyog az alja alatt; táncolva és oldalt dőlve nyikorog a villában az evezőlapát. A révész meritőedénnyel koszorálja a komp bemohosodott fenekét, ki-kiloccsantja a vizet. Felemeli fejét, ferde metszésű, sár­gás szemével rám tekint, és kelletlenül azt dörmögi: — A túlsó oldalra igyekszel! Mingyán in­dulunk, oldd el a kötelet! — Csak ketten evezünk át? — Úgyis át kéne mán. Sűrűsödik az éjsza­ka, vagy jön ember, vagy se. Felgyürte buggyos nadrágját, megint rám tekintett. — Látom, nem földi vagy, nem idevaló­si... Mi szél fútt erre? — Hazamegyek, katonáéktól. A révész levette sapkáját, egy fejrándítás­­sal hátracsapta fürtjeit, rám kacsintott, és kivillantotta kopott fogait. — Aztán hogy? Szabadságra vagy suty­­tyomban? — Leszereltem. Elengedtek egy eszten­dőt. — No, hát akkor... megnyugtató ... Az evezőlapáthoz ültünk. A Don játékosan sodor bennünket a parti erdő elárasztott, fiatal cserjése felé. A komp érdes aljához ridegen dörgölödik a víz. A révész kék erek­kel keresztül-kasul szeldelt, mezítelen lábán kidagadnak az izomkötegek, megkékült tal­pa tapadva feszül a síkos keresztdeszkákhoz. Keze hosszú, csontos, az ujjai bütykösek. Magas, keskeny vállú, esetlenül evez. bele­­gömyed, de az evezőlapát engedelmesen vág bele a hullám tarajos hátába, és mélyen felkavarja a vizet. Elereszti az evezőt, arccal felém fordul. — Úgy látszik, az erdőbe sodor bennünket! Cudar história, de nincs mit tenni, cimbora! Középen még sodróbb az ár. A komp megiramodott, makrancosán felfelé rúgott a tatjával, majd oldalt dőlve az erdő felé húzó­dott. Egy félóra múlva elárasztott fűzfákba ütköztünk. Az evezőlapátok eltörtek. A résen szörcsögve csurgott be a víz. Egy fára ka­paszkodtunk fel: ott töltjük az éjszakát. A révész egy ágat meglovagolva mellém ült, pöfékelt cseréppipájából, fülelt a vadludak szárnyának suhogására, melyek a fejünk fö­lött szeldelték a szuroksötétséget — de köz­ben beszélt: — Hazamégy, a családodhoz ... Anyád biztosan vár: visszajön a fia, aki eltartja, megenyhíti az öregségét, pedig de bizonyára nem is veszed szívedre, hogy ö, az anyád, fényes nappal sóvárog, érted, éjszakánként meg majd elsorvad, annyit sír-ri ... Ilyenek vagytok ti mind, fiúk, fiúk ... Amig nincs ivadékotok, tompa a telketek a szülői szen­vedésekkel szemben. Pedig de sokat kell elszenvednie mindegyiknek Némelyik asszony, amikor felhasitja a ha­lat, kiszakítja az epéjét: eszed-eszed a halle­vest, de iszonyú keserű. Hát így vagyok én is: élek-élek, csak hát a legeslegkeserűbbet kell bekanalaznom ... Néha tűr-tűr az ember, és azt mondja: „Hej élet. élet, mikor fordulsz még rosszabbra?" Te nem vagy idevalósi ember, idegen vagy — hát csak fogd fel ésszel: milyen hurokba dugjam a fejem? Van nekem egy lányom: Nataska, az idén éri meg tizenhetedik tavaszát. Azt mondja nekem: — Utálok egy asztalnál magával enni, apám. Ha ránézek a kezére, mingyán eszem­be jut, hogy ezzel a kezével ölte meg a bátyáimat, és olyankor még a lelkem is majd kihányom. — Hát nem érti meg a kis nyavalyás, kik miatt történt minden úgy? Hisz minden őmi­­attuk. a gyermekek miatt történt! Fiatalon nősültem, nagyon szapora asz­­szonyt adott a sors, nyolc ágrólszakadt cse­metét pottyantott a világra, de a kilencedik vesztét okozta. Megszülni ugyan megszülte, de az ötödik napon sírba vitte a láz... Egyedül maradtam, mint a kisujjam, a gyere­kek közül meg egyet se vett el az isten, akárhogy kértem is... Ivan volt a legidő­sebb ... Hozzám hasonlított, olyan fekete, jóképű gyerek volt... Szép szál kozák lett belőle, becsületesen dolgozott. A másik fiam négy évvel fiatalabb volt Ivánnál. Ez az anyjá­ra ütött: alacsony, zömök volt, a haja szőke, majdnem fehér, a szeme meg barna, ő volt a legkedvesebb, öt szerettem a legjobban. Da­­nyilának hívták... A többi hét kislány volt, még egészen apró gyerek. Megházasítottam Ivánt, ott a falumban, nemsokára kisgyere­kük született. Danyilát is már éppen meg akartam házasítani, de'akkor jöttek azok a zűrzavaros idők. Felkelés tört ki a sztanyi­­cánkban a szovjethatalom ellen! Másnap hozzám szalad Ivan. — Gyerünk, apám — azt mondja —, men­jünk a vörösökhöz! Krisztus Istenre kérem. Nekünk őket kell pártolnunk, mert ez véghe­­tetlenül igazságos hatalom. Danyila szintén erősen unszolt. Sokáig csábítgattak, de én azt mondtam nekik: — En nem tartalak vissza benneteket erő­vel, mehettek, de én nem megyek sehová sem. Nálam még heten vannak a padokon, és mindegyik száj megköveteli a betévö falatját! Akkor aztán el is tűntek a faluból, a sztanyicánk meg felfegyverkezett avval, ami kinek-kinek épp a keze ügyébe akadt, én meg a fehérek kezébe kerültem és a frontra vittek. A gyűlésen azt mondtam: — Tisztelt vének! Mindnyájan tudjátok, hogy nagy családú ember vagyok. Hét gyer­mekem van. Hát ki visel gondot a családom­ra, ha a fűbe harapok? Én: — így meg úgy, de ők csak: — nem! Nem voltak tekintettel semmire, nyakon fogtak, és máris vittek a frontra. A hadállás épp ott volt a kertek alatt. Ez húsvétkor történt; bekísértek a faluba kilenc foglyot, és Danyiluska az én kedves magza­tom köztük van ... A téren át a századpa­rancsnokhoz vezették őket. A kozákok kitó­dultak az utcára. — Agyon kell verni a bitangokat! — ordí­tozták. — Ha kivezetik őket a vallatásról, elbánunk vélek istenesen! Én ott állok köztük, reszket a térgyem, de nem mutattam, hogy sajnálom a fiamat, Danyiluskát... Oldalt sandítok, látom, súg­­nak-búgnak a kozákok, és felém integetnek a fejükkel... Odajön hozzám Arkaska, az őr­mester, és azt kérdi: — No mi az, Mikisara, fogod ütni a kom­munistákat? — Ütöm én azokat az ilyen meg amolyan gonosztevőket! — No akkor nesze ez a szurony, — kivi­csorítja a fogát: — Szemmel tartunk, Mikisa­ra ... Vigyázz, mert baj lesz. A lépcsőre álltam, és azt gondoltam: „Szent szűzanyám, csak nem fogom megölni a fiamat?" Hallom a századparancsnok kiáltását. Ki­vezették a foglyokat, legelöl az én Danyifá­­mat... Ránéztem, és megfagyott bennem a vér... A feje akkorára dagadt, mint egy veder, és mintha megnyúzták volna... A falu felé jövet is ütötték őket. Támolyogva jön a pitvarban. Rám néz, felém nyújtja a kezét... Mosolyogni akar, de a szeme csu­pa kék folt, az egyiket elborította a vér... Ekkor megértettem: ha nem döfök belé, akkor agyonvernek a falubeliek, keserves árván maradnak a kisgyermekek ... Odaért hozzám. — Apám — azt mondja —, édesapám. Isten veled. A könnyei lemossák a vért az arcáról, én meg ... nagy nehezen felemelem a keze­met ... Mintha megmerevedett volna ... A markomban szorongatom a szuronyt. Avval a végével döftem belé, amékkel a puskára tűzik. Ide. erre a helyre döftem, a füle fölé­be ... Mekkorát jajdult, jaj! — eltakarta az arcát a két tenyerével, és leesett a lépcső­ről... A kozákok hahotáznak: — Vérbe füröszd őket, Mikisara! Úgy lát­szik, megesett a szíved a Danyilkádonl... Üsd-vágd, különben mi csapoljuk meg a véredet! A századparancsnok kijön a tornácra, ká­romkodik, de a szeme nevet... Ahogy el­kezdtük a szuronnyal döfködni, a lelkem megzavarodott. Elkezdtem szaladni egy kis utcába, oldalt néztem, és azt láttam, hogy az én Danyiluskámat a földön hengergetik. Az őrmester a torkába szúrta a szuronyt, ő meg csak — hrr... Lenn, a viz ostromára megreccsentek a komp deszkái, hallani lehetett, ahogy áramlik belé a viz, a fűzfa pedig megremeg, és elnyújtva megnyikordul. Mikisara megérin­tette lábával a felágaskodó tatot, és a pipá­jából sárga szikrazáport verve azt mondta: — Elsüllyed a kompunk, holnap délig a fűzfán kell rostokolnunk. Lám, milyen baleset ért bennünket! Sokáig hallgatott, majd csendesebb han­gon, tompán megszólalt: — Engem ezért a dologért törzsőrmester­ré léptettek elő. Sok víz lefolyt azóta a Donon, de éjszakán­ként még mindmáig is hallom: mintha valaki hörögne, fuldokolna ... Akkor, amikor sza­ladtam, hallottam a Danyiluska hörgését... Hát ez: a lelkiismeret öl meg engem. Tavaszig tartottuk a frontot a veresek el­len, aztán csatlakozott hozzánk Szekretyov tábornok, a Donon túlra kergettük a verese­ket — a szaratovi kormányzóságba. Én nagy családú ember vagyok, de semmiféle köny­­nyítést nem adtak a szolgálatban, mert a fiaim a bolsevikok közt voltak. Eljutottunk egészen Balasov városáig. Ivánnak — a legi­dősebb fiamnak — se híre, se hamva. A fene tudja, hogy tudták meg a kozákok, hogy Ivan a veresektől átpártolt, és a harminchatodik kozákütegnél szolgál. A falumbeliek megfe­nyegettek : „Ott fojtjuk bele a szuszt Vanyká­­ba, ahun tanáljuk." Élfoglaltunk egy falut, hát ott a harmincha­todik üteg... Megtanálták az én Ivánomat, megkötöz­ték, és a századhoz vezették. Ott kegyetlenül megverték a kozákok, és azt mondták ne­kem: — Kísérd az ezredparancsnokságra! A parancsnokság szállása húsz versztára volt attól az orosz falutól. A századparancs­nok idead nekem egy papírt, azt mondja — de nem mer a szemembe nézni: — Mikisara, itt egy papiros. Kísérd a fiad a parancsnok­ságra, biztosabb, ha véled megy, az apjától csak nem szökik meg! Akkor megvilágositott az Úristen. Megsej­tettem: azért rendelnek éppen engem a kísérőül, mert azt gondolják, hogy szabadon eresztem a fiam, osztán majd öt elfogják, éngem meg agyonvernek ... Bemegyek abba a házba, ahun Ivánt fogva tartották; azt mondom az őrnek: — Adjátok csak ide azt a foglyot, majd én bekísérem a parancsnokságra. — Vigyed — azt mondják — mi nem sajnáljuk. Ivan a vállára vette a köpenyét, a kucsmá­ját meg csak forgatta-forgatta a kezében, aztán a padra dobta. Kimentünk a kertek alá, a dombra: hallgat, én is hallgatok. Hátrané­zek, azt akarom látni, nem követnek-e ben­nünket. Megtettük már a fele utat. elhagytuk a kis kápolnát — de senkit se láttunk, aki 14

Next

/
Thumbnails
Contents