A Hét 1985/1 (30. évfolyam, 1-26. szám)

1985-06-21 / 25. szám

Hallottukolvastukláttuk — Zituska, így nem beszélhetsz az apáddal — próbáltam menteni a kínos helyzetet. — Ilyes­mit a jó gyerekek nem tesznek. A horgász meghökkenve nézett rám. — Ki mondta magának, hogy ő az én lányom ? Ki ? — hördült fel hirtelen, és a szeme csak úgy szikrázott. Erre már bennem is eldőlt a borjú. — Senki, tisztelt uram! És ne kiabáljon itt velem! Honnan tudjam, hogy kicsoda-micsoda, ha arra sem méltat, hogy bemutatkozzék ? S hogy ne feledje, nem én tolakodtam ide. Maga hívott meg. Isten áldja! — s ezzel kirohantam a házikóból. — Dana! — Hallottam mögöttem. Utánam szaladt, majd megelőzött és elállta az utam. A váltamra tette a kezét: — Dana. nem mehet el (gy. Mindent megma­gyarázok. Szinte rimánkodva nézett rám. A szájából csak úgy ömlött a szó: — Már jónéhány éve egyedül élek, mint az ujjam. Látja, már az emberek iránti jómodorról is leszoktam. Leültünk egy fatönkre és folytatta: Sokáig egyke volt a családban, s akkor az édesanyja negyvenévesen szült egy kislányt. Ezzel kezdő­dött a baj. Az édesanyja belehalt a szülésbe. Édesapja berepülő pilóta volt. Fél évre rá lezu­hant. O. Péter, harmadéves volt a főiskolán. Zita miatt otthagyta és állást vállalt. A kislány, akivel akkor járt, elhagyta. Zita miatt. Túl sok idejét lefoglalta. A kilátástalan jövő és Zita maradt számára, őt okolhatta mindenért. — Zita! — jutott eszünkbe mindkettőnknek. Magára hagytuk a viskóban. Szinte parancsszó­ra rohantunk vissza. A házikó üres volt. — Zita! Zita! Síri csend. Keresni kezdtük az erdőben. Mind­ketten más irányba indultunk. Csaknem egy órán át kutattam a sűrű bozótosban. Végül csüggedten indultam vissza. Szótlanul baktat­tam. a torkomat tehetetlen düh szorongatta. Szegény fiú! Egyszeriben úgy éreztem, segíte­nem kell. Neki is. meg a kislánynak is. Mindená­ron. Hogy újra lássam őt mosolyogni, hogy visszatérjen az életkedve. Nem, olyan ő, mint amilyen, csak olyan akar lenni, mivelhogy nem tud más lenni. Hirtelen halk beszédet hallok: — Édes csöppségem, hát már te sem akarsz játszani velem ? Senkinek sem kellek ? No. sza­ladj hát, szaladj! Óvatosan széthajtottam a bozót ágacskáit. Egy korhadt fatörzsnél guggolt Zita. és kezében egy döglött egeret szorongatott. Aztán az arcá­hoz nyomta, és csókot cuppantott a bársonypu­ha szőrmére. Ezután letette a földre, de az egérke csak nem mozdult alighanem Zita ba­­busgatásának esett áldozatul. — Zita, Zituska lelkem! Hol voltál ilyen soká­ig? Mióta keresünk! — Menj innen! — mondta durcásan, és hátra dugta a kezét. — Neked se kellek, te sem akarsz a mamám lenni. Minden lánynak van mamá­ja ■ ■ A tenyerembe fogtam a fejét, úgy csókolgat­tam könnyáztatta arcocskáját. — Az anyukád leszek, ha te is akarod, de akkor ezentúl nem szabad elbújnod. Ne sírj! Neked lesz a legjobb anyukád a világon. De szót kell fogadnod Péternek! Légy jó hozzá, s akkor ő még jobb lesz hozzád. S most gyere, megyünk Pétéihez! Ahogy felálltam ... Ott állt fölöttünk és szót­lanul figyelt bennünket. Hármasban tértünk vissza a házikóhoz. Zita elszenderült Péter ölé­ben. Halkan beszélgettünk. A foglalkozásáról beszélt, meg hogy szeretné befejezni tanulmá­nyait. S aztán egyszer csak megkérdi: — És te ... hogy akarod teljesíteni ígérete­det? Mosolyogva néztem rá: — Tudtommal Bratislavában lakik ... — S te pedig Zólyomban ... — Igen, de itt tanulok ... Rámnézett, s kis szünet után folytatta: — Kérlek, igazítsd meg Zita fejealját! Bizonyá­ra nyomja a vállcsontom. Ahogy odaléptem hozzá, hogy megigazítsam Zita fejecskéjét, lehajolt hozzám, s csókot nyo­mott a hajamra. Aztán halkan felkacagott: — Látod, megint ez a Zita. Miatta meg sem csókolhatlak úgy igazán. Késő estig üldögéltünk a tűz mellett. Zita az ölemben feküdt és el-elmosolyodott álmában. — Mennem kell! — mondtam, és óvatosan elhelyeztem Zitát a pokrócon. — A legszebb búcsúzás, amit valaha is megél­tem — mondta, s elsimította homlokomról a hajtincset, hogy megcsókolhasson. Könnyű lélekkel váltam el. A markomban ott szorongattam egy cédulán Péter címét. Nem búcsúzkodtunk. Hisz a nagy találkozás még hátra van. (Fordította: VÉRCSE MIKLÓS) FOLYÓIRAT Fotóművészet A negyedévenként megjelenő magyarországi folyóiratnak az a legutóbbi száma kellemes meglepetés, sőt ajándék a csehszlovákiai magyar olvasók számára. Címlapján Jaromir Funke 1933-ban készített felvétele látható. Első, bevezető írása: Levél-interjú Balogh Edgárral, melyet a szerző, Albertini Béla nyolc szlovákiai felvétellel illusztrált. Főleg Rosie Ney, vagyis Földi Rózsi felvételeivel. Meglepő, eddig nem ismert információk eb­ből az interjúból: a munkásfotósok 1931- ben Léván (Levice) szociofotó-kiállítást ren­deztek, az Út 1932. évi áprilisi számában a Diószeg—Tardoskedd című riporthoz kap­csolódó felvételeket a bratislavai Fritz Stroh készítette. A folyóirat következő írása Vladimír Remeš A cseh szociális fotográfiáról című, terjedel­mes, 15 felvétellel illusztrált beszámolója. Külön említést érdemel, hogy köztük látható a prágai Honty Tibor három felvétele is. Ľubomír Linhart 1933-ban megfogalmazott véleményét a fényképezésről pedig azért érdemes idézni, mert napjainkban is idősze­rű: „A fényképezés jelentős társadalmi té­nyező, amely kihat a társadalmi események­re, a társadalmi, politikai, gazdasági, műve­lődési és kulturális problémákra, a körülöt­tünk zajló, egész életre." Joggal tarthat érdeklődésre számot Schwanner Endre Photokina '84 című írása is, mert nemcsak a hasonló elnevezésű kiállí­tásról, hanem a japán, a nyugatnémet és a svéd fotóipar újdonságairól is beszámol. Hajdú Éva Szerelmem, tánc! című írása Eifert János kiállításának értékelése. Vadas Józef Lussa Vince kiállítása című írása az arc és a női test fényképezésének időszerű gondja­ival foglalkozik. Érdekes olvasmány a további cikkek gar­madából Bodri Ferenc André Kertész Magyarországon című, izgalmasan eleven beszámolója. Hajdú András KÖNYV Mesék emberi vágyakról és bölcsességekről Könyvesboltjaink remek újdonságot kínálnak a nyolc évnél idősebb gyerekek számára. Úgy vélem, ezeket a meséket, mesés for­mában közreadott történeteket még a ka­masz, de sokszor a felnőtt (a szülő!) is elolvashatná. A Biblia, illetve a keresztény­ség történelmi fényeinek ismerete a fejlett szocialista társadalomban is az általános műveltség természetes tartozéka kellene, hogy legyen. Sajnálatosnak tartom, amikor egy felnőtt fiatalember nem tudja, hogy mi a különbség Isten és Jézus Krisztus között: nem tudja, hogy az első egy fikció, míg a másik egy valós személy neve volt. Ez persze nem jelenti azt, hogy a Biblia „meséinek" ismerete nélkül nem lehet valaki értékes és széles látókörű ember. Csupán arról van szó, hogy „szegényebb" az az ember, aki semmit sem tud a Kalevaláról, Dante Isteni színjáté­káról stb. és „gazdagabb", aki viszont ismeri. S persze az sem mellékes, hogy az irodalom, a képzőművészet, a zene és a film is gyakran felhasználja a Biblia valamelyik alakját, motí­vumát: Leonardo da Vinci, Botticelli, Ba­bits ... sorolhatjuk egészen a kortársakig. A híres baloldali beállítottságú olasz filmren­dező, Pier Bapolo Passolini egyik legjobb filmje (Máté evangéliuma) szintén bibliai eredetű, ugyanakkor maga a film általános érvényű emberi problémákról szól. Nincs olyan valamirevaló képtár vagy múzeum, amely ne őrizne kincsei között ilyen temati­kájú darabot. S a kép „identifikálásához" segít az ajánlott „meséskönyv" is. A Móra Ferenc Könyvkiadó gondozásában jelent meg Szunyogh Szabolcs Bibliai mesék című könyve, amely harminchárom címszó alá sűrítve tartalmazza a legfontosabbakat. A mesékké formált bölcsességek irodalmi értelmezésére, illetve elemzésére nem vállal­kozom, nem is ez a feladata egy „ajánló" írásnak; egyetlen dolog viszont tény (és talán ez a legfontosabb); a Bibliai mesék önzetlen naivitása csodálatos módon hor­dozza az „alapmű", a Biblia mai felnőtt-olva­satát a gyermek számára. Vagyis: ahogyan a dolgokat ismerni illik. Kiss Péntek József Pilinszky János: A mélypont ünnepélye „Elalvás előtt, hajnalban fölriadva, vagy akár egy kávéházi asztalra könyökölve rendszere­sen azon kapom magamat, hogy beszélge­tek. De kivel? Könnyű lenne azt felelnem, hogy saját magammal. De ez nem olyan biztos. Valaki kérdez, és valaki felel. De hogy ki is az? — Pontos válasz helyett megpróbá­lok rögzíteni egy ilyenfajta beszélgetést." Az idézett írás 1982. júniusában jelent meg s minden valószínűség szerint nem sokkal előbb keletkezett, így alighanem egyi­ke a legutolsó Pilinszky-írásoknak. Címe (Képzelt interjú) pedig ugyancsak jelképesen utal a Pilinszky-próza természetére. írásai ugyanis (eltekintve a versektől természete­sen) interjúk (dialógusok) vagy monológok. Vallomások, ha úgy tetszik, s volt is, aki e kettős Pilinszky-kötetet elnevezte a költő „Vallomásainak". „Pilinszky János prózai Írásai többnyire szerkesztők, kiadók sürgetésére születtek — írja a gyűjtemény összeállítója, Jeleníts Ist­ván —, s ritka kivételtől eltekintve meg is jelentek a költő életében. Kéziratban legföl­jebb néhány korai vázlat vagy töredék, s egy-egy élőszóban elhangzott előadás, meg­nyitó szövege maradt, továbbá naplószerű följegyzések, amelyek nem is nyilvánosság számára készültek". Két vaskos kötet, majd hatvan év. Ha meggondoljuk, hogy Pilinszky par excellence lírai költőként van elkönyvelve a magyar irodalomtörténetben, s hogy interjúit föl sem vették e gyűjteménybe, egy-két kivételtől eltekintve (azok külön kötetben jelentek meg „Beszélgetések Pilinszky Jánossal" címen, néhány esztendeje). Színművek, novellák, filmforgatókönyv, egy párbeszéd esszéregénye, tanulmányok, esz­­szék, cikkek, az élet és a gondolkodás, a müvek és a művészet korunkat foglalkoztató nagy kérdései fölött való töprengések —■ ezeket tartalmazza A mélypont ünnepélye. Egészen pontosan: az első (vastagabb) kötet az 1942 és 1981 között írott hosszabb, rövidebb, de rendszerint csak két-három gépelt oldalnyi cikkeket és tanulmányokat (ezek nevezhetők a költő „Vallomásainak"), a második, karcsúbb, de súlyosabb és emléke­zetesebb kötet pedig a hosszabb prózai-drá­mai munkákat tartalmazza. Nevezetesen a Rekviem című filmnovellát, a Gyerekek és katonák, a Síremlék, az „Urbi és orbi" — a testi szenvedésről és az Élőképek című szín­művek, a Beszélgetések Sheryl Suttonnal című regényt, és négy kisprózát: a Hármasol­tár, a Simon Áron, a Három etűd a bűnről és a már említett Képzelt interjú című rövid remekeket.-cselényi-HANGVERSENY A Szlovén Filharmónia A Szlovén Filharmónia a Prágai Tavaszról útban hazafelé megállt Bratislavában is, hogy fellépésével tarkítsa az évadvég gyérülő koncerteseményeinek sorát. A ljubljanai zenekar — Jugoszlávia egyik vezető hangversenyzenekara — immár má­sodik alkalommal lépett pódiumra Szlovákia fővárosában. (1983-ban járt itt először.) Az együttes mai nevén 1904-től működik, de „családfája" mintegy két évszázados múltra tekint vissza. A Szlovén Filharmónia karmestere a negy­venes éveiben járó, jó manuális készséggel rendelkező, s a szimfóniát partitúra nélkül irányító Uroš Lajovic. (A rendező Slovkoncert is ludas abban, hogy a karmesterről, a szólis­táról és a jelenlévő hazai zeneszerzőről, Pa­vel Michelčičrôl egyetlen szóval sem tájé­koztatta a szép számban összejött közönsé­get, ami bizony nem nevezhető udvarias gesztusnak vendégeink irányában.) A ljublja­nai filharmonikusok Pavel Michelčič (1937) rövid, háromtételes művével, az expresszi­­onizmus színvilágából táplálkozó, finom ár­nyalatokban gazdag, jól hallgatható Tovatű­nő képek című kompozíciójával kezdték mű­sorukat. Majd Luigi Boccherini (1743—1805) 8-dur csellóversenye (op. 34) következett, amelyet Miloš Mlejnik szólaltatott meg szu­verén biztonsággal kezelt, széptónusú hang­szerén. A szünet után bevonuló zenekari tagok között nem kis meglepetésünkre a szólista is megjelent, s így derült ki, hogy ő egyben a csellószólam vezetője is, aki a legtermészetesebb közvetlenséggel vedlett át zenekari játékossá. Ez a szovjet zeneka­roknál tapasztalt „funkció-összevonás" az itthoni hangversenyéletberr teljesen szokat­lan jelenség. A szünet után Gustav Mahler (1860— 1911) egyik legnépszerűbb, nálunk is a leg­gyakrabban megszólaltatásra kerülő müve, a IV. szimfónia csendült fel. Mahler hatalmas apparátust mozgósító partitúrája tükrében egyértelműen kitűnt, hogy a zenekar alap­hangzása keményebb, merevebb és met­­szőbb a nálunk megszokott mahleri hangzás­­ideálnál, s ettől a mű idilli hangulata érde­kes, markáns színekkel gyarapodott. A ne­gyedik tételben felcsendülő, a „mennyország örömeit" ecsetelő szopránt a Szlovák Filhar­mónia Berlinben működő szólistája, Magda­léna Hajóssyová „angyali" tisztasággal szó­laltatta meg. Varga József 15

Next

/
Thumbnails
Contents