A Hét 1985/1 (30. évfolyam, 1-26. szám)
1985-06-14 / 24. szám
A VERS OLYAN, MINT EGY SÓHAJ (Beszélgetés Batta Györggyel) Húsz esztendeje jelent meg Batta György Virágot nyit a puskacső című verseskönyve. A kötet címe arról árulkodik, hogy Batta György közéleti költőként mutatkozott be, elsősorban háborúellenes és a társadalom fonákságait felvető verseiben jut ez kifejezésre: „Az első legpirinyóbb háború ótaj szaporodnak a holtakat siratok:/ szeretők,/ apák,/ anyák,/ feleségek,/ testvérek./ Szemeikből este csillagok peregnek,/ s az ég kék terein pattognak szét/ — akár esőben a járdán —/ a forró könnycsillag-buborékok." (Háborúk) Szerelmes versei üdék, megkapóak, fordulatosak, teli az ifjúság bájával. Új színt jelentett ez a költészet mindenképpen, a szokványostól eltérő hangokat ütött meg, s így a versek hangulati szférája is átnemesedett. „Friss költői nyelven és üde, bájos képekben formálja meg Batta György gondolatait. Eredeti képei alkalmasak rá, hogy a megszokott témákat megfrissitsék, új köntösbe öltöztessék, így egyénítve a világot a költő lelke és akarata szerint... Egy gyermekien tiszta és őszinte emberi lélek vall itt önmagáról, és kíván az embereknek, a világnak harmóniát" — írta a kötet szerkesztője, Koncsol László. Batta versei elismerő fogadtatásban részesültek. A kritikák kiemelték eredeti látásmódját, érzékletes nyelvezetét, oldott, nyitott viszonyát környezetéhez és a világhoz A versértők várakozással tekintettek a fiatal költő felé, várták a folytatását és a beteljesülést. A költő következő köteteiben, a Testamentumban és az 1974-ben megjelent Huszadik világháborúban nem tudta tovább folytatni a kezdeti hangot, mintha belefásult volna a költészetbe. Ezt a kritikusok is észrevették, s ha nem is marasztalták el a költőt, rámutattak hibáira. Batta György ezután elhallgatott, a lapokban, folyóiratokban is alig-alig publikált verseket. Tíz év óta nem jelent meg kötete s ez egy lírikus életében egyenlő a megtorpanással... Fölkerestem a költőt, hogy megkérdezzem, miért hallgatott el, hiszen a legszabályosabban indult, s a kritika sem torlaszolta el fejlődésének útját. — Nem fáradtam el, nem torpantam meg, nem torlaszolták el fejlődésem útját — tíz esztendeje, harmadik kötetem megjelenése után egyszerűen befejezettnek tekintettem költői munkámat. Úgy éreztem, minden további próbálkozásom önismétlés lenne, becsapnám vele magamat és az olvasókat is. A vers olyan, mint egy sóhaj: kiválóan alkalmas legbensőbb ösztöneink kivetítésére, elmondhatjuk általa a világról alkotott véleményünket. Én is leírtam, hogy szeretem a szépet, az igazat, az arányosat, és gyűlölöm mindennek az ellentétét, a pusztítást, a rombolást, a háborúkat. Nyolcvan vers megírása után azonban fölmerült a kérdés: mit lehetne tennem azért, hogy a huszadik század második felének rettenetes szorítása, zűrzavara az emberi jellemekben is ábrázolható legyen, s bizonyos megoldásokat ajánljon a világ humanizálására? Úgy éreztem, a versek itt már cserben hagynának engem, az én tehetségem nem olyan, hogy megteremtsen egy merőben új poézist, ezért is kerestem és lehet, hogy találtam — más kifejezési formákat. Függetlenül azonban ettől a döntéstől, amelynek helyességében ma sem kételkedem, pedig egy évtized eltelt azóta — vállalom háromkötetes költészetemet, hibáival és erényeivel együtt. — Annak idején más műfajba is átrándultáí Darabot írtál a gyermekszínpadok számára. A Töklámpást Magyarországon is műsorra tűzték. De mintha a drámaírásban is lankadnál. .. — Nem hagytam abba a drámairást, éppen ezekben a napokban fejezem be új, sorrendben harmadik, valójában talán első „valódi" drámámat, egy kétszereplős darabot. Szerencsém volt, hogy az előző két próbálkozásom csak háromszor került színre, mert saját bőrömön tapasztaltam, hol követtem el a hibákat, és lassan-lassan érteni kezdtem a színpadi törvényszerűségeket, és ami számomra legalább olyan fontos: először kíséreltem meg a Fürjtojásban — ez a darab címe — a mai kor ábrázolását egy bizonyos egyetemesen emberi nézőpontból. Csak mellékesen jegyzem meg, hogy tizedik éve vagyok a Kis Építő gyermeklap főszerkesztője. Évekbe telt, amíg ennek a tisztségnek a súlyát megtanultam elviselni, amíg a lapot a hazai magyar iskolák szolgálatába állíthattuk úgy, hogy ugyanakkor felelősséggel népszerűsíthettük a pionírmozgalmat. Közben sokat utaztam, olvastam, tanultam, lehet, hogy most, túl a negyedik évtizedemen, könyvekké, színdarabokká formálódnak tapasztalataim, megfigyeléseim, élményeim. Négy új könyv megírását tervezem a közeljövőben, de szeretnék írni egy darabot a gyermekeknek, és egy rádiójátékot is. Az irodalomban minden lehetséges: van, aki élete második felében veti papírra lényegesebb müveit, van, aki ifjan. Egy-egy életművet csakis a halál zárhat le. Lehet, hogy két-három év múlva már senki sem fog velem kapcsolatban megtorpanásról, elhallgatásról beszélni. — Hogyan látod a költő-író feladatát korunk világában ? Tudom, te szereted, becsülöd Fábry Zoltánt antifasizmusa, háborúellenessége, erkölcsi magatartásának feddhetetlensége hatott rád. Drámát is akartál írni Fábry életéről. — Sohasem volt még ilyen izgalmas korszaka az emberi történelemnek, mint a mostani. Az ember már feljutott a Holdra, ami sokak számára még ma is felfoghatatlan tény — ugyanakkor milliószámra pusztulnak éhen az emberek, füstfelhő szennyezi a környezetet, s maholnap sok-sok országban több az elrejtett fegyver az erdők mélyén, mint a virág. Ha az irodalom nem képes ezt az eddig sohasem-volt káoszt, zűrzavart, lelki válságot is okozó valóságot ábrázolni, lemondhat eddigi előkelő szerepéről. Örülök, hogy csehszlovákiai magyar lehetek, hogy ismerhettem legnagyobb hazai magyar gondolkodónkat, Fábry Zoltánt, aki éles szemmel határolta el az erőszakot a szelídségtől, az emberit az embertelenségtől. Nem tudom, írok-e róla drámát, egy portrékönyvet azonban egészen biztosan. Afféle album lesz ez, fényképekkel, stószi fotográfiákkal kiegészítve. Ez is egyik tervem, a négy megírandó könyv egyike. — Még aránylag fiatal vagy, éppenhogy átlépted a negyvenet Most kellene összefognod erőidet a továbblépésre, vagy ha úgy tetszik, az újraindulásra. Mit gondolsz erről? — Az előző fejezetekből talán kiderült már, mi a válaszom. Nem szeretnék nagy szavakat használni, ígérgetni a Hét nyilvánossága előtt, hiszen az írás mégiscsak az ösztönök dolga, meddő minden erőszakos kísérlet, a sorokból elöbb-utóbb kisugárzik, ha erőszakkal kényszerítette magát az író, és az ilyen munka sem az alkotónak, sem az olvasónak nem hoz örömet. Ha befejezem a fent említett új színdarabot, sok év után nekiülök egy könyvnek. A gyermekeknek készítem, Tátrai hópihék lesz a címe. A többit pedig meglátjuk két-három esztendő múlva. (Beszélgetett: DÉNES GYÖRGY) Dúdor István illusztrációja Kincses levelesláda 1984-ben ünnepeltük a kalandos sorsú magyar tudós és utazó, a világhírű nyelvész. Körösi Csorna Sándor születésének bicentenáriumát. A jelentős évforduló alkalmából több értékes kiadvány is napvilágot látott. Mindenekelőtt Körösi tibeti szótárának, illetve nyelvtanának (Tibetan Grammar and Dictionary of Mr. Csorna de Körös) újrakiadását kellene említenünk, bár ez a tudománytörténeti mű elsősorban a szakemberek szűkebb körének felbecsülhetetlen ajándéka „csupán". De megjelent néhány olyan publikáció is, amely szintén megérdemelt sikert aratott, s az olvasók szélesebb tábora is méltán nagy érdeklődéssel vette kezébe. Az évforduló tiszteletére kiadott munkák közül a Körösi Csorna Sándor Levelesládája c. kötetre hívnám fel a figyelmet. A Levelesláda anyagát Szilágyi Ferenc válogatta, s ő írta a bevezető tanulmányt is. Ebből idézzük az alábbi sorokat: „A kötet olvasmányossága, a levelek életrajzba illesztése okán a levelesláda fogalmát — régi jelentése szerint — valamikor tágabban értelmeztük: fölvettük azokat a nem Csornától származó, de rá vonatkozó leveleket, följegyzéseket s személyes jellegű vallomásokat is, amelyek mintegy hátteret adnak a levelekhez, beágyazzák őket a tudós életútjába". A Levelesláda szerkesztőjének szándéka tehát nyilvánvaló: emberközelbe hozni „a legendákkal övezett tudós" alakját. Körösi nem mindennapi alkotóéletét. Mindez pedig nagyszerűen sikerült: a sok-sok dokumentum — Körösi saját levelei, iratai és nyugtái, a korabeli hivatalok aktái, az ismerősök vallomásai és visszaemlékezései — mind-mind értékes kincse a gyűjteménynek. Kronológiai sorrendbe szedve jól eligazítják az olvasót, az életpálya nyomon követésében, elősegítik Körösi munkásságának alaposabb megismerését, a lényeg megértését. Ugyanakkor valamennyi közzétett dokumentum izgalmas és lebilincselő olvasmány is. Az 1984-ben megjelent Levelesláda az eddigi legértékesebb gyűjtemények egyike. Már csak azért is, mert a valódi és az eredeti leveleken kívül több családi vonatkozású naplófeljegyzést, visszaemlékezést, újságkivágást is találunk benne. Sőt, vannak olyan dokumentumok is a kötetben, amelyek eddig még nem láttak napvilágot. Amint tudjuk, Körösi diákkorától tudatosan készült ázsiai útjára. A Levelesládában olvashatjuk testvérének. Körösi Csorna Józsefnek visszaemlékezését, aki többek közt ezt írta a múlt század közepén: „... testvérbátyám, ha egyszer gyaloglásnak indult, a cél előtt soha meg nem pihent (...) ha egy domb tetejére följutott, nem érte be ezzel, mert kiváncsi volt tudni, mi van a második domb háta mögött s amazon is túl". S bár váratlan halála megakadályozta őt első és legfőbb célja elérésében, utazása, zarándoklása mégsem volt hiábavaló, hisz az egyetemes emberi kultúrát s a nyelvtudományt páratlan kinccsel ajándékozta meg. Megannyi megható dologról, a mai körülmények közt csak alig-alig felfogható emberfeletti erőfeszítésről, nélkülözésről olvashatunk a Levelesláda írásaiban. Úgy gondolom, a jól válogatott levelek, a gondosan összeállított dokumentumok pótolhatatlan adalékok mindazok számára, akik Csorna szellemének közelébe akarnak férkőzni. CSÁKY KÁROLY 10
