A Hét 1985/1 (30. évfolyam, 1-26. szám)
1985-06-14 / 24. szám
NÉPRAJZI ÍRÁSBELISÉGÜNK KÉRDŐJELEI Szellemi életünk teljesebbé tételéhez kétségtelenül szükség van az egyes tudományágak, ezek közül is főleg a társadalomtudományok színvonalas művelésére, az eredmények időszakonkénti fölmutatására, értékelésére. Ezt már többen elmondták tájainkon — tudományos kutatók, szépírók egyaránt. Amennyiben nemzetiségi tudományosságról kívánunk beszélni, akkor ezen belül a néprajzi kutatásoknak és a feldolgozásnak, mint az önismereti vizsgálódás egyik legsajátosabb módszerének kétségtelenül fontos szerepe lesz. Az alábbiakban az Új Mindenes Gyűjtemény legújabb, harmadik kötetének megjelenése kapcsán a műfaji keretek meghatározta terjedelemben ennek helyzetéről, színvonaláról gondolkodjunk el. Amíg az előző két számban a néprajz csak kettő, ill. egy dolgozattal volt képviselve, addig most — egy kivétellel — az egész kötet a népi kultúrát van hivatva bemutatni. Az az egy, terrmészetrajzi írás sem zavarja azonban a kiadvány monotematikus jellegét, hiszen szintén az Ung-, Latorca- és Bodrogmentével foglalkozik, akárcsak a többi munka (Bogoly János: A Bodrog és Latorca vidékének természetrajza). A legkevesebb mondanivalóm végül is erről a természetismereti és -védelmi célzatú dolgozatról van (lehet, hogy azért, mert „céhen kívüliként olvasom?). Jó stílusban megírt, a maga nemében hézagpótló írásmű. Ezt követik a néprajzi dolgozatok, jelesen D. Varga László: Népi halászati eszközök és módok a Latorca halászatában és Ung-vidéki szarufaragványok, valamint Mihályi Molnár László: Fejfák a Nagykapos környéki temetőkben c. munkája. Végezetül, terjedelmileg a kötet felét kitevő adatközlés következik (Géczi Lajos: Ung-vidéki gyermekjátékok és mondókák.) Mielőtt ezekről a néprajzi írásokról érdemben is szólnék, hadd emlékeztessek a szóbanforgó, a kötet fülszövege szerint „távol eső vidék" (kérdés: mihez képest távol eső?) néprajzi kutatásának helyzetére. A terület gyakorlatilag napjainkig „terra incognita"-nak számit a néprajztudomány berkeiben, hiszen néhány századeleji adatközlést leszámítva, alig emlékezett meg róla etnográfus. Aztán néhány lelkes ember öszszefogásának köszönhetően 1981-ben létrehozták az első, egyhetes Ung-vidéki néprajzi gyűjtötábort, amelyet azóta még további kettő követett. Ezeken a közös kutatásokon diákok és képzett néprajzos szakemberek, helybeliek és távolabbi vidékekről érkezők együttes erővel kísérelték meg feltárni a vidék népi kultúrájának jellegzetességeit. A részeredmények egy töredékéről, a nagyközönség tájékoztatása végett különböző lapokban jelentek meg kisebb-nagyobb írások. A dolgozatokkal kapcsolatos apróbb észrevételeimet, az előforduló tárgyi tévedések, hibák korrigálását most mellőzhetem. Ez egy szaklapba szánt kritika feladata kell hogy legyen. Én inkább a kötet néprajzi anyagának általános jellemzőiről szólnék. A kiadvány pozitívuma egy mondatban összefoglalva a következő lenne: Mind a négy írás egy néprajziig szinte ismeretlen tájegység (a sors iróniája folytán épp Erdélyi János szülőföldje!) népi kultúrájának ismeretéhez közöl bizonyos adalékokat, s ezáltal fölhívja egyrészt a szakmabeliek figyelmét a területre, másrészt az ott lakókét népi kultúrájuk értékének tudatosítására. A kötet néprajzi írásainak szerzői egytől egyig önkéntes gyűjtők, közkeletű szóval: amatőr néprajzkutatók. Milyen mércével kell mérni ebben az esetben, szakmailag menynyire lehetünk igényesek velük szemben? Én hiszem és vallom, hogy a helyes kritikusi hozzáállás az, ha magát a müvet a saját műfaji keretei között vizsgáljuk és értékeljük, függetlenül szerzője elő- és magánéletétől, képzettségi szintjétől stb. A hibákra való „kíméletlen" rámutatás, a „nem ellened, érted haragszom" elvének szem előtt tartása és szakmai tanácsadás lehet csak az előrevivő ezen a rögös úton. Ez utóbbiakban — azt hiszem — az igényeknek megfelelően nincs hiány (nem hinném, ha egy lelkes, dolgozni akaró amatőr néprajzos szaktanácsért képzett etnográfushoz fordul, ne találna megértésre). Inkább, sajnos, ott a baj, hogy a segítő szándékú kritikát sértődöttség követi. Vannak persze kivételek is és ez az előremutató! Ugyanis annak ellenére, hogy valaki nem szakképzett ismerője egy témának, kellő szorgalommal, szerénységgel, erőbirásának józan fölmérésével igen hasznos munkát végezhet el. Sok ilyen lelkes emberre lenne szükségünk, hiszen az elvégzendő feladatok száma bőséges. Vannak is neki-nekilendülések, folyamatosan kitartó tevékenységgel azonban csak ritkán találkozunk, s akkor is lépten-nyomon elemi módszertani hibákba, rég meghaladottnak hitt fogyatékosságokba ütközik az ember. Az önkéntesek által végzett néprajzi gyűjtőmunka tájainkon évtizedes múltra tekint vissza, az elfogadható szinten elkészített leíró dolgozatok mégis fehér hollónak számítanak. Miért? Egyrészt azért, mert ezek az első szárnypróbálgatások mintegy légüres térben, a „semmiből” keletkeztek, nem voltak szakemberek. akik a mércét a megfelelő szintre helyezték volna. Másrészt egész néprajzi írásbeliségünk problematikus helyzete a rendszeresen megjelenő, megfelelő szakmai színvonalat elváró és biztosító publikációs fórum hiányával magyarázható. (Az egyszerű sokszorosítási eljárással készülő Néprajzi Közlésekből egy évtized alatt három szám jelent meg, a napilapunk és egyéb folyóirataink hasábjain ötletszerűen megjelenő néprajzi ihletettségű írások viszont más kategóriába tartoznak, azokról most nem beszélek.) Ennek a hiánynak a következményei egyébként világosan megmutatkoznak a szóbanforgó kötet néprajzi írásain is. Egytől egyig érződik rajtuk a szakmai íráskészség hiánya, a műfajok közötti bukdácsolás, az el-elbicsakló hang (ebben persze némileg a kiadó is ludas, hiszen az Új Mindenes Gyűjteményt hol mint tudományos fórumot, hol mint ismeretterjesztő kiadványt tünteti föl!). De milyen tudományos ismeretterjesztésnek mondható az, ha négy kis falu hagyományos halászatát hasonlitgatjuk össze egy múlt századi, a maga nemében egyébként kitűnő összefoglalás nyomán végzett gyűjtés alapján (ráadásul ezt az alapművet is csak. másodkézből, válogatás alapján ismeri a szerző!). Hol a nagyobb távlatokba való kitekintés. hogy a laikus olvasó is megérthesse, miért érdekes mondjuk Csicser halászata? Hol a legújabb szakirodalom, kutatási eredmények felvonultatása? Hol a szakmai felelősség, az írástudó felelőssége, amikor néhány értekezés elolvasása után már a téma tudorának mezében tetszelegve évtizedes szakmai vitát, a fejfa-eredetkérdést „eldöntve" egy új „elmélettel" lép a szerző a laikus, tehát: a leírt betűnek hivő olvasó elé? Nem vált-e ki rosszallást az olvasóból, amikor a dolgozat élén azt találja, hogy az egyébként őszinte szerző bevallja: akart is foglalkozni a témával, meg nem is, érdekli is őt, meg nem is, ért is hozzá meg nem is... Egyáltalán, hogyan népszerűsíthet valaki tudományos eredményeket, ha még maga is, éppen csak ismerkedik az illető diszciplínával? Az aztán már egészen groteszk, hogy az írásokban lépten-nyomon hivatkozott fényképek zömét és a rajzokat bizony még a legfigyelmesebb olvasó sem találja meg a kötetben (ez nyilván nem a szerzők, hanem a kiadó mulasztása és figyelmetlensége). Folytathatnám tovább is a sort, a végeredmény mindenképpen az lesz: az írások a tudományos ismeretterjesztés műfaji igényeinek nem felelnek meg. Most pedig nézzük a másik oldalról: a tudományosság, a szakszerű adatközlés korszerű színvonalát megüti vajon? A dolgozatok, amint arra már fentebb utaltam, nem támaszkodnak a szaktudomány legfrissebb eredményeire, a hozzájuk csatolt vérszegény szakirodalmi hivatkozások inkább csak egy első pillantásra megnyugtató, látszat-tudományosságot kölcsönöznek az írásoknak. A nagyrészt ötletszerű, esetleges gyűjtéseken alapuló hézagos leírások, a szerkezeti aránytalanságok, az elavult terminológia, valamint a hiányzó dokumentációs anyag (rajzok, fényképek, térképek, kották — mert vajon kit nyugtat meg, ha tudja, hogy a szerző birtokában vannak a dallamokat őrző magnótekercsek?) nem növelhetik a dolgozatok tudományos értékét. Szóban és írásban többször ágáltam már amellett, hogy lépjünk már végre túl a múlt századi szintű leíró néprajzi módszeren és adjunk a tudomány mai színvonalának megfelelően valami többletet is, ne csak egyszerű adatközlést. Az Új Mindenes Gyűjtemény legújabb kötete viszont arra döbbent rá, hogy a szlovákiai magyar néprajzi tudományosságot reprezentáló kötet (mert ha tetszik, ha nem, az utókor számára bizony ez reprezentálja majd néprajzi írásbeliségünket 1984-ben!) az egyszerű leíró néprajz szintjét sem üti meg. Ezek után már csak abban tudok reménykedni, hogy ez a büszkén kéklő kötet rikító felkiáltójelként fog díszelegni minden érintett (néprajzkutatók és szerkesztők) polcán, figyelmeztetve arra, hogy ideje lenne már bizony továbblépni. Mennyiség és minőség terén egyaránt: (Madách, 1984) LISZKA JÓZSEF (Fotó: PrandI Sándor) 11
