A Hét 1985/1 (30. évfolyam, 1-26. szám)
1985-05-31 / 22. szám
kekkel találkoztunk, akik 10—15 literes vizestartályokat cipeltek a meredek lejtőkön. A hagyományos vásár színtere a település déli része, szemben azzal a nagy sziklával, amely Namche kapuját őrzi. Azt hittük, úgy mint a mi piacainkon, itt is hajnalhasadáskor kezdődik a szombati piac. Kiderült azonban, hogy az eladók és a vásáriók csak később jönnek, amikor már a Namche Bazart ölelő hegycsúcsok mögül kibukkanó nap sugarai beborítják a vidéket. Teli várakozással vegyültünk a piaci tömegbe. Késő este, amikor piaci tapasztalatainkról beszélgettünk, azon csodálkoztunk, hogyan is számíthattunk a világnak ebben az eldugott zugában valami szokatlanra, miért is hittük, hogy a Namche Bazar-i piac rendkívüli csábító? Mindannyian csalódtunk. Az eladók hatalmas lárma közepette néhány mezőgazdasági terményt árultak. Kukorica, krumpli, bab, hagyma, fokhagyma, fonnyadt alma, néhány citrom, tojás, használt konzervdobozokban faggyú, piszkos kendőbe csomagolt vaj, sajt, amire legyek sokasága települt — ez volt az egész árukészlet, amit a híres szombati piacon árultak. Az árus a földön ült, mellette a portékája. Körülöttük porfelhő és a vásárlók mezítelen lába. A jakhúst a földön, a ritka füvön szétterítve árulták. Ez is megdöbbentő látvány volt. A bennszülöttek közül ezt a „csemegének" tekintett ételt csak nagyon kevesen vásárolhatják meg. Az egyszerű henteseknél többnyire szállodatulajdonosok vásárolnak, akik jakhússal színesítik éttermeik étlapjait. Alkalmunk volt látni a mi háziasszonyunkat is, amint éppen az út porában heverő húsdarabok közt válogat. Talán mondani sem kell, de mi ettől kezdve étkezéskor egyértelműen a forró csokoládét és a lekváros spagettit helyeztük előtérbe. Namche Bazarban négynapos pihenőt tartottunk. Hamar megismerkedtünk kanyargó utcáival és az üzletek tulajdonosaival, akik igyekeztek túladni portékáikon, de ugyanolyan buzgalommal próbáltak megvásárolni a turistáktól ezt-azt, főleg a nagy hegymászó csoportoktól, akik hazafelé tartva olcsón eladják fölösleges készleteiket. Ez a namchei árusok egyetlen árubeszerzési lehetősége. Fokozatosan hozzászoktunk a számunkra szokatlan tengerszint feletti magassághoz, könnyebben lélegeztünk, nem fáradtunk el olyan hamar. Hozzásegítettek ehhez azok a rövid Namche Bazar feletti meredek lejtökre tett kirándulások, ahonnan kilátás nyílt a közeli hóval fedett himalájai csúcsokra. Az egyik elhanyagolt mezei reptér mögött, távol a horizonton megpillantottuk Mt. Everestet is, melynek lejtői már csupán négy nap járásra voltak tölünk. PAVOL ZACHARA A szerző felvételei Post mortem Jokobu (iuula 1903 tavaszán született és nyolcvankét esztendővel később, az idei hideg tavaszon távozott. Hatesztendős korában, — kivándorló szüleivel áthajózott az óceánon, és a távoli Amerikában megtanult angolul. Később visszahajóztak a szeretett szülővárosba, Kassára (Košice), ahol Jakoby Gyula elfelejtett angolul. Hogy miért, hogyan? A feleletet talán az életműve adja meg. Az a festészet, amely tájainkon bátran nevezhető egyedülállónak, még akkor is, ha tagadhatatlanul rokonítható az ugyancsak most távozott Chagall festészetével. Jakoby Gyula az álmodozás és a rácsodálkozás fejedelme volt. Birodalmának nem voltak határai, még kevésbé rabszolgái. Hatalmas birodalom volt, ahol jéghegyek úszkáltak méltóságosan, és kiszáradt a föld a tikkasztó napsütéstől, de a legközelebbi utcasarkon már virágzott a cseresznyefa. A fa alatt emberek álltak. A festő kinézett a sarokház ablakán és meglehet, hogy negyven esztendővel később megfestette ezeket az embereket. A kép figurái távolról sem hasonlítottak a vászonról visszatekintőkre, de azok negyven év múltán is magukra ismertek, pedig egyikük sem volt műértö, és jóllehet, a cseresznyefa talán nem is volt ott a vásznon, de a távoli háttérben egy sosemvolt téglagyár kéménye állt, és a kéményből nem szállt a füst, ellenben egy, a látótérből kieső, de abba az irányba gyalogoló figura éppen szivarozott, és... Ha ezt a konkrétan soha meg nem született vásznat a képzeletben tovább próbáljuk leírni, akkor nagy valószínűsége kerekedik annak, hogy eme leírásból furcsamód összeáll Jakoby Gyula teljes életműve, pontosabban az, amiből ez az életmű megsejthető. Ekkor válik bizonyossá a csoda, melynek tanulsága szerint semmi lehetőség nincs e festmények verbális megkísérlésére. Ott vagyunk tehát, ahol nem is voltunk, de már tudjuk: képzeltük csupán, hogy nem voltunk ott. Nyakatekert lenne tehát e szuperlatívuszokkal és rangos díjakkal illetett életmű? Ellenkezőleg. Egyszerű és érthető, mert a mindenkori emberi érzelemre apellál — rendkívül eredményesen, úgy, ahogy a múzsák tudni hagyták. Jakoby Gyula a létezés festője volt, az emberi létezésé. Példátlan toleranciával látott és láttatott. Úgy tudott közelíteni az emberhez, hogy annak a világgal való teljes kapcsolatát igyekezett megjeleníteni, mintegy metszeteket készítve róla, mint a mikroszkóp fölé görnyedő aggastyán á-K \ ... % 1 -jKkii *£ ‘ } JWmä . í 1'» ■* • ^ Jl s •«■n , f fenomén, aki azért érte meg az ezredik születésnapját, mert ennyi időre volt szüksége ahhoz, hogy föltárja azt, amit egyedül ö tárhat fel csupán. Jakoby Gyulának kevesebb idő is elég volt e misszió véghezviteléhez, sőt, már élete delén az a festő volt, aki most nyolcvankét esztendővel a háta mögött távozott. Ez persze nem azt jelenti, hogy ezekután már nem tudott volna újat mondani, mert festészetének korszakai állandó fejlődést jelezve, örökkön továbblépve is újabb lehetőségekre nyitottak távlatot, de következetesen magukon hordozták azt a jegyet, ami Jakoby Gyula festészetének remekbecsiszolt gyémántját oly feltűnően megkülönböztették a többi gyémánttól, féldrágakőtől, üveggyöngyöktől és limlomoktól. Ez a gyémánt a fényben sosem mutatta ugyanazt a fénytörést, de mindig ugyanazt a fényt törte meg — varázslatosan: a létezés fényeit. Fájó, hogy többé nem beszélgethetek vele és vigasztaló, hogy vásznai előtt bármikor találkozhatunk. KESZELi FERENC A szerző felvételei 9
