A Hét 1985/1 (30. évfolyam, 1-26. szám)
1985-05-31 / 22. szám
I okak számára nyilvánvaló igazságot ismétlek, ha papírra vetem: a csehszlovákiai magyar drámairodalom bizony meglehetősen gyéren csörgedező patakból táplálkozik. Hiányzanak a valós színházi élményt jelentő s a néző elé igazi (emberileg és színpadilag egyaránt hiteles) konfliktusokat táró színdarabok. Szerzőink színpadi munkáiban jobbára csupán a szöveg szintjén csapnak össze az „ellenfelek", nem pedig a jellemüket is erősebb vonalakban mutató cselekedetekben. Kár lenne takargatni, hogy a felszabadulás utáni hazai magyar irodalomban mindmáig hiányzanak azok az alapművek, amelyek részint elmélyítenék drámaírásunk meglehetősen sekélyke medrét, részint pedig egyfajta egészséges sodrást eredményeznének. Valamivel jobb, biztatóbb a helyzet a csehszlovákiai magyar gyermekdarabok dolgában. Legalábbis ami azok gyarapodásának rendszerességét illeti; bár a mesejátékok kategóriájában akár egy fokkal feljebb léphetünk már a pusztán számszerű összevetések szintjénél. Hála a Magyar Területi Színház céltudatos dramaturgiájának — és persze íróink hajlandóságának is —, az utóbbi négy öt esztendőben viszonylag gyakori vitatéma lett honi tájainkon a gyermekszinház ügye és feladata, ehhez kapcsolódóan pedig a MATESZ gyermékeknek szánt előadásainak színvonala. Csupán a kronológiai sorrend kedvéért ismétlem, hogy a jövő nézőinek toborzását hivatott rendszeres gyermekelöadások sorozatát még 1980 decemberében Batta György Töklámpás című meséje nyitotta meg, majd Gágyor Péter, Gyüre Lajos és Kmeczkó Mihály színpadi munkái következtek; de ebbe a témakörbe sorolandó Jan Jílek sajátos fordítói eszközökkel magyarított mesejátéka is, amely a tavalyi szezon évadzáró darabja volt a kassai (Košice) Tháliának. Kassai és komáromi (Komárno) játékszínünk szándéka egyértelmű: a csehszlovákiai magyar gyerekek között is meg akarja találni a maga nézőközönségét, hiszen ezzel a törekvéssel mindkét társulat lényegében önnönmagának neveli a majdani publikumot. A korábban látott Szélkötő Kalamona, A becsületes molnárlegény, a Harc a kutyafejűekkel és A csodatévő Borbála-ág színrevitele után, ezúttal Kőszeghy F. László mesejátéka: a Lusta királyság került hasonló szándékkal színházunk műsortervébe. Nos, szó ami szó, hazai magyar szerző darabjának ősbemutatójára mindig felfokozott várakozással ül be a színházi újságíró. De azzal sem árulok el kritikusi műhelytitkot, ha elmondom: bemutató után aztán jobbára főhet az illető feje, hogy milyen szempontok és miféle értékrendszer szerint méltassa a látottakat. Hosszabb-rövidebb tűnődés után azonban rájön, hogy az esztétikai és a művészi szempontok minden színpadi bemutatóra egyformán érvényesek, így m e r€ p yzínppDon ŐSBEMUTA^ € * V ___ KŐSZEGHY TÓ A MATESZBAN KS Eli F. LÁSZLÓ: LUSTA KIRÁLYSÁG Csecsebecse és Fürge Marci... (Varsányi Mária és Pöthe István) csehszlovákiai magyar szerző művének esetében sem szabad alább helyezni a mércét. Ebből a szemszögből vizsgálódva pedig kiderül, hogy a Lusta királyság meglehetősen vegyes képet tár elénk. Vegyeset, mert már az írói alapanyagot sem lehet egyértelműen dicsérni. Nem a témaválasztás ellen van kivetnivalóm, elvégre felnőttre és gyermekre egyaránt vonatkozó, nyilvánvaló igazság, hogy munka nélkül, pusztán lustálkodásból nem lehet megélni. Finta Lászlóval együtt vallom: még egy királynak is megvannak a napi kötelességei, nemhogy az egyszerű halandónak! Igaza van a „lustaországba" csöppenő Fürge Marcinak, amikor munkára akarja tanítani Lustáciuszt, Ésatöbbi grófot. Paca mestert, meg a többi udvari naplopót... Zavar viszont a színpadi helyzetek esetlegessége, az alig árnyalt figurák felszínessége; zavarnak a gyermeknéző számára unalmas üresjáratok és a valószínűtlen helyzetek. Itt most csak egyet említek a kirívó példák közül: I. Dubi-Dubi, a lusták királya — tanácsosainak beleegyezésével — több napi gyötrő koplalás után arra kéri Marcit, ennivalóként varázsolna neki egy jó kövér egeret! E valószínütlenül morbid ötletet csak tetézi, hogy szöveg szerint az egér meg is jelenik a színen, a valóságban azonban az egész udvarnép egy nemlétezö „egeret" hajszol percekig — a nagyszámú gyermeksereg heves tiltakozása közepette. Ilyen, vagy ehhez hasonló bukfenc több is van a darabban, amit a széksorokban ülő gyerekek fel-fellazuló fegyelme, tamáskodó tiltakozása pontosan jelez is. Igaz, logikailag avagy utólag sokminden megmagyarázható a mesejáték cselekményéből, ám az ilyesmi legföljebb a felnőtt nézőre vonatkozó szabály. A gyermeknéző csak akkor érzi magát otthonosan a színházban, ha függönynyitástól függönyzárásig aktív részesévé válhat az előadásnak. Ő nem hazafelé menet, baráti beszélgetések keretében, esetleg az újságokban megjelenő kritikák alapján minősít egy-egy előadást, hanem az ott és akkor látottak alapján. Ezért érzékeny műszerként rögtön jelzi a legkisebb üresjáratot, a hamis vagy hazug felhangot, a darab fordulataiban fellelhető logikátlanságot, ítélőképességének sajátja, hogy együtt sír és együtt nevet a mesében előforduló figurákkal, feltéve ha a színpadról ilyesmire buzdítást kap. Jómagam voltam szem- és fültanúja, hogy ebben a tekintetben bizony sok a szerzöileg és dramaturgiailag elvarratlan szál I. Dubi-Dubi uradalmának előttünk megelevenedő történetében. Sajnos, ezúttal a rendezői leleményéről híres Konrád Józsefnek sem sikerült kikerülnie a darab valamennyi buktatóját. Vizuálisan ugyan megpróbált sokmindent pótolni, de a sors iróniája, hogy ez egyszerre tűnt kevésnek is, soknak is. Kevésnek, mert számos helyen vontatottá válik a játék ritmusa és a figurák közötti viszonyokat sem sikerült kifejezőbbé tennie; soknak viszont azért, mert a lengőfaltól a valószínűtlen párkányjárásig valóban sok a zavaró baki ebben az előadásban. Nehéz érdemlegeset írni a színészekről is. Igazán figyelemre méltó teljesítményt Dráfi Mátyástól (I. Dubi-Dubi), Boráros Imrétől (Paca mester), Pöthe Istvántól (Fürge Marci) és Varsányi Máriától (Csecsebecse) láttunk. A többiek játékában (Lőrincz Margit Turner Zsigmond, Tóth László, Szentpétery Aranka, Bugár Gáspár, Petrécs Anna, Bugár Béla, Benes Ildikó és Mák Ildikói inkább csak az igyekezet dicsérendő, bár ebben elsősorban a figurák megíratlansága a ludas. A Komáromban évadzáró bemutatóként látott Lusta királyság apropóján nem röstellem serényen ide firkaníani: örvendetes, hogy színházunk vállalja a gyermekeknek szánt ősbemutatók kockázatát. Elgondolkoztató viszont, hogy az elmúlt esztendők mesejátékainak általános szakmai tapasztalatai azt bizonyítják, hogy ezek a darabok sem írói alapanyag, sem színpadi megvalósítás tekintetében nem voltak valóban jó, valóban értékes, színházilag maradandó élményt nyújtó produkciók. Ismétlődő jelenségről lévén szó, ideje lenne erre tüzetesebben odafigyelni. A gyermekszinház ugyanis nemcsak nézőtoborzás és nevelési eszköz — hanem művészet is. Pontosabban: elsősorban az! MIKLÓSI PÉTER Nagy László felvételei 10
