A Hét 1985/1 (30. évfolyam, 1-26. szám)

1985-05-17 / 20. szám

Hallottnk-olvastuk- láttuk

zöld foltot, ahogy hason kúsznak a domboldalon fölfelé.

De megpillantott mást is.

— Kuss! — kiáltotta a mikrofonba. — Hagyd a szöveget! Harckocsik a Vám utcából. Egyetlen löveggel belőni a tizennyolcas célpontot... Várok ...

Közben pedig szorgalmasan pufogtatta a német félautomata puskát az ajtón kívülre, folyton pufogtatta, de takarékosan. Mennyi lehet ennek a tárában? Tíz vagy tizenkettő? Aztán ismét a réshez vetette magát, és körülbelül két perc múlva hangosan felröhögött, mert a fémpoloskák közé becsapódott több tonna forró halál.

— Mologyec! — ordított a hallgató.

Lőtt még egyet az ajtón kívülre, hogy a fritzeknek véletlenül se jusson eszükbe közelebb fáradni. Lentről most már világosan és tisztán megkülönböztette a gyegtyarjovon kívül a géppisztolyok csaholását is. És ha letenné a fülhallgatót, olyan zenebonát hallana, mint búcsúkor.

— Mologyec! — kiáltotta a tábornok valahol a város szélén abban a pillanatban, amikor a bódéba egy német kézigránát repült be, hosszú fanyéllel. Hét másodpercre van szüksége a kibiztosítástól ahhoz, hogy ezer halált repesszen maga köré. Begurult egészen a keleti ablak melletti sarokba, vagy két nagy ugrásnyi távolságra.

Tudta, hogy meghal. És nem érzett félelmet, csak végtelen, ólmos fáradtságot.

Vajon büntetés-e a halál mindazért, amit az ember az életében cselekedett? Vagy amit nem tett meg, pedig tehette volna, és meg kellett volna tennie? Vagy ez csupán elkerülhetetlen áldozat az igazságnak, a jónak a rossz ellen folytatott küzdelmében?

Nem hitt a véletlenekben. A predesztinációban sem. Megesik ugyanis, hogy az emberek abban a pillanatban halnak meg, amikor a legboldogabbak. Neki pedig már nem volt miért boldognak lennie. Abból, amit az emberek boldogságnak neveznek, ő csak röpke néhány percet ismert meg.

— Vörös Csillagot adományoz neked a gazda — mondta az élő katona a haldoklónak, abban a pillanatban amikor az éppen arra gondolt, hogy nincs már az ő életében olyan, ami pótolhatná a Lány kilőtt szemét.

Vége

Körorvos lett Brač szigetén, az emberek szerették, becsülték. Itt írta a Ház a hegyoldalban című regényét is.

Amikor a nyomor elől Brač lakóinak túlnyomó része kivándorolt Dél-Amerikába, Kukučín is velük tartott. Előbb Buenos Airesbe, majd a chilei Santiagoba, innen a Tűzföldre került: Punta Arenasban telepedett le. Mindvégig a kis horvát közösség orvosa, támasza, vezetője maradt. Életének erről a szakaszáról keveset tudunk. Kukučín az írással is felhagyott. Csak másfél évtized múlva, az első világháború lezajlása után tért vissza Európába. Négy év múltán, 1922-ben Csehszlovákiába költözött, de a hazai állapotok nem nyugtatták meg, ezért néhány hónap múlva visszatért Jugoszláviába. Többnyire Zágrábban élt itt alkotta meg Séták Patagóniában és Franciaországi benyomások című útikönyveit. Itt született Az anya hív című könyve is, amely a Brač-szigeti horvát kivándorlók életéről ad számot. Novellái mellett két szlovák tárgyú történelmi regénye is megjelent ezek már kevésbé sikerültek. Szorgos életének a korai halál vetett véget: 1928. május 21-én hunyt el tüdőgyulladásban. Földi maradványai a martini Pantheonban nyugszanak.

DÉNES GYÖRGY

FOLYÓIRAT

Az igazságkeresés művészete

Mindig örömet jelent, ha hazánkon kívül csehszlovákiai magyar íróról, írókról esik szó. Talán azért is örülünk annyira, mert olyan ritkán veszik észre külföldön irodalmunkat, irodalmunk eredményeit. Éppen ezért esett jól, hogy a Film Színház Muzsika 8. számában, a Maszk és toll cím alatt vallomásos sorozatban Hegedűs D. Géza Fábry Zoltánunkra emlékezik, s nagyon nagy tisztelettel, szeretettel beszél róla. Az ürügyet a színművész vallomásához a Stószi délelőttök című könyv szolgáltatta: „Feleségem akadt rá egyik antikváriumban, tudván, hogy mennyire szeretem a szlovákiai magyar író eddig megjelent, összegyűjtött írásait" — írja Hegedűs D. Géza. Mindebből kiviláglik, hogy Hegedűs D. Géza régóta ismeri és tanulmányozza Fábry Zoltán műveit, s minden új, vagy ritkaságszámba menő régi könyvét igyekszik megszerezni. (Bár csak nálunk is egyre több ilyen olvasója lenne a vox humana hirdetőjének.) A továbbiakban így összegzi Fábry Zoltán munkásságát: „Irodalmi, kritikai és politikai írásai egy nagy formátumú gondolkodó portréját rajzolják meg. Aki a történelem által rákényszerített diszkriminációk ellenére, egyetemes érvényt szerzett a gondolat szabadságának. Ady, József Attila, Radnóti, Bartók és Kodály művészete volt számára a mérce a történelmi ítéletidőkben. Velük és értük küzdött írásaiban a fasizmus ellen, a militarizmus és mindenféle totalitárius hatalom ellen ..."

Persze Fábry Zoltánnak még sok ilyen szimbolikus küzdötársa volt, mint a Hegedűs D. Géza által felsoroltak, hiszen vele egy sorban álltak a nagy marxisták, forradalmárok és ideológusok, vagy a klasszikus írónagyságok és a cseh, szlovák, szovjet, német vagy francia küzdőtársak, Gorkijtól, Romain Rollandtól Majakovszkijig, Fučíkig.

„Jó olvasni tiszta szavait. Tanulságul szolgálhatnak alkotónak, kritikusnak egyaránt a mai értékzavaros világban, mert realitásra intenek" — összegezi Fábryról alkotott véleményét Hegedűs D. Géza színművész „Az igazságkeresés művészete" cimű írásában.

—dénes—

HANGLEMEZ

Verdi:

Az Álarcosbál

Verdi Az Álarcosbál című operájának a hivatalos nemzetközi lemezkatalógus jegyzéke szerint 1943 és 1981 között 11 különböző verzióban készült teljes felvétele van. Ezek közül — igaz közvetve — a hazai hanglemezhívek is beszerezhettek eddig három különböző verziót.

Ezekhez a felvételekhez március elején egy negyedik, mégpedig „hazai" is csatlakozott. Az Opus ugyanis megvásárolta az olaszországi RCA-nál 1966-ban készült felvételt, és a közönség rendelkezésére bocsájtotta Verdi remekét. A müvet a jónevü operakarmester Erich Leinsdorf vezényli, s bár tolmácsolásának van lendülete s vitathatatlanul egy ügyeskezű karmester kézjegyét viseli magán, a partitúra idegrendszerének „kipreparálására", tehát az egyes hangszerek hangzásának plasztikus kidomborítására

nem fektetett különösebb súlyt s így csupán egy széles ecsettel feldobott alapot nyújt énekesei számára. Nagy kár, hogy ez így történt, mert ezzel az énekesek és a zenekar ideális egyensúlya felbillen, hiszen a főszerepekben olyan énekesek álltak Leinsdorf rendelkezésére, kiknek teljesítménye minden igényt kielégít.

Riccardót, Boston kormányzóját, a lágy színekben gazdag, gyönyörű hangú tenor Carlo Bergonzi énekli, míg Ameliát, titkárának nejét a néger Leontye Price szólaltatja meg. Amit ez a két művész külön-külön és együttesen produkál, legyen az a híres kacagó-kvintett, a nagy szerelmi jelenet, Amelia könyörgése fiacskájáért vagy a Riccardo leszúrása előtti fájdalmasan szomorú búcsújelenet, az mind-mind az olasz belcantó remeke. Renátóról, Amelia sértett férjéről Robert Merrill — aki 12 évvel korábban már Toscanininél is énekelte a szólamot — fest még mindig kifogástalan hangminőséggel markáns drámai portrét. A másik néger nagyság, Shirley Verrett, titokzatosan bársonyos hangjával Ulricáról, a jósnőről mintáz ködbeburkolt, misztikus képet. Reri Grist, a harmadik színesbőrű énekesnője a produkciónak, Oscart a kotnyeles apródot sajnos túl komolyra formálja, így Verdi tragikus művének egyetlen fénysugara veszít ragyogásából.

Nagy kár, hogy ezeket a pompás szép hangokat a lemez nem adja vissza ideálisan. Az átjátszás során ugyanis — sajnos ez a jelenség az átvett lemezeknél nem egyedül álló — csökkent a hangok fénye és intenzitása, s az egészre valami szürke fátyol borul. Nem lehet viszont eléggé dicsérni, hogy a kísérőfüzet a nélkülözhetetlen fordítás mellett végre tartalmazza az eredeti olasz szöveget is.

Varga József

KÖNYV

Ginsberg:

A lep/es bitang

„Láttam nemzedékem legjobb elméit az őrület romjaiban, hisztérikusan lemeztelenedett éhezőket,/ a néger utcákon vonszolva magukat hajnalban egy pofa hasis után kutatva,/ angyalfejű hipstereket égve az éjszaka gépezetében a csillagos dinamóhoz hajdani égi kapcsolatért..."

így kezdődik, e híres sorokkal a második világháború utáni költészet egyik legszebb és legnagyobb verse, Allen Ginsberg 1956- ban írott „Üvöltés"-e. Az akkor épp harmincesztendős Ginsberg, kortársaival, az ún. beat-nemzedék legjobbjaival (Kerouac, Mailer, Corso, Ferlinghetti) egyetemben pontosan fejezte ki egy korszak a második világháború utáni első évtized Amerikájának a közérzetét. Mindenekelőtt az „Üvöltés" természetesen (hozzá hasonló erejű megnyilatkozása a nemzedéknek legfeljebb csak Kerouac regénye volt, az „Úton").

Külön iróniája a sorsnak, hogy sem Ginsberg, sem a többi kortársa, soha nem tudta túlszárnyalni ezt az ötvenes évekbeli korszakát. Szinte szimbolikus Kerouac sorsa, aki nemcsak szellemileg-alkotóilag, hanem fizikailag is elpusztult.

De Ginsberg él. S hogy mire jutott az elmúlt három évtizedben? íme, itt fekszik előttünk az Európa Könyvkiadó jóvoltából válogatott verseinek gyűjteménye, de bizony akárhogy forgatjuk: az ötvenes évek nagy verseihez, az „Üvöltés"-hez, vagy a néhány

évvel később keletkezett „Kaddishoz" hasonló nagy versek után hiába kutatunk.

Pedig Ginsberg később sem hallgatott el. Az 1961-ben napvilágot látott „Kaddis és más versek" után még összesen hat verseskötetet jelentet meg (1963-ban, 1972-ben, 1975-ben, 1977-ben és 1982-ben), közöttük érdekes kísérleteket is, mint példának okáért az 1982-ben írott „Plutó(nium)i óda", de bizony a hajdani nagy költeményeket még csak meg sem közelíti egyik sem. Miért? Köztudott, hogy Ginsberg, követőinek nagyrészével együtt, különféle élvezetek rabja lett, s ez nyilván negatívan hatott költői munkásságára, ám nyilvánvaló az is, hogy a hatvanas-hetvenes évek már korántsem jelentettek olyan jó termőtalajt a líra számára, mint a megelőző évtizedek. így hát, egyelőre legalábbis, marad a hajdani Ginsberg:

„... veled vagyok a Sárga házban/ álmaimban egy tengeri utazásról csöpögve jössz/ Amerikán át a műúton könnyek közt kunyhóm/ ajtajáig a Nyugati Éjszakában".

—cselényi—

Aurelio Peccei: Kezünkben a jövő

A néhány hónapja elhunyt neves olasz tudós könyve azon olvasmányok közé tartozik, amelyeket korunk valamelyest tájékozott olvasója általában szkeptikusan vesz kézbe, de elolvasása után alighanem nehéz szívvel fogja letenni. A kötet olvastán mindenesetre felötlik bennünk, hogy vajon a szerző nem felejtette-e el könyve címe mögül a kérdőjelet? Vajon valóban birtokunkban volna a világunkat emésztő gondok megoldásának kulcsa? Erre keres választ e közel kétszáz oldalas könyvecske szerzője, gondosan öszszegezve mindazokat a gondolatokat, elemzéseket, feltevéseket, amelyek benne, megfogalmazódtak. Könyvében elsősorban a tőkés világ problémáit veszi bonckés alá, amelyek megoldása halaszthatatlannak tűnik, illetve rendezésük további elhanyagolása rendkívül nagy veszélyeket rejt magában civilizációnk számára. Ezek között olyan problémákat jelöl meg, mint a túlnépesedés, a fegyverkezés, a gazdasági aránytalanságok a világ egyes régiói között, az Észak—Dél és Kelet—Nyugat kapcsolataiban jelentkező ellentétek, a környezetszennyezés és az ezek kapcsán tovább burjánzó és bonyolódó gondok, civilizációs ártalmak.

Egy ennyire szerteágazó és bonyolult problémakomplexum megoldása természetesen nem könnyű és erre Peccei sem törekedik. A vállalkozás mégis úttörő jellegűnek tekinthető, nemcsak a benne foglalt javaslatok miatt, hanem abban a vonatkozásban is, hogy Peccei és társai voltak azok, akik a lehetséges megoldások első lépéseként felvázolták és a köztudatba plántálták a tőkés világ veszélyekkel terhes tényeit. Peccei könyve ezen túl attól figyelemreméltó, hogy mindezt meggyőző érvényességgel tárja elénk és érvelését tényekkel támasztja alá. A kötetet emellett érvelésének szenvedélyessége és a hitelesség határait mindig respektáló egyéni hangvétel teszi élvezetessé.

Peccei nem tart igényt az igazság kizárólagos birtokbavételére. Feltevéseivel, megállapításaival, érvelésével lehet és nyilván kell is vitázni, de csakis azzal az eltökéltséggel, elhivatottsággal és az embernek adózó tisztelettel, amellyel ő is tette.

Himmler György

15