A Hét 1985/1 (30. évfolyam, 1-26. szám)
1985-05-03 / 18. szám
Emlékek-vallomások' A Hét szerkesztősége Csehszlovákia felszabadulásának 40. évfordulója alkalmából új sorozatot indít, amelyben szeretné bemutatni, emberközelbe hozni a csehszlovákiai magyar irodalom képviselőit. Levélben fordultunk a csehszlovákiai magyar írókhoz és megkértük őket, hogy az alábbi témajavaslatokból mindenki válassza ki a maga számára a legmegfelelőbbet és önvallomásszerüen (rövid életrajzot is mellékelve) írja meg. Emlékezem és emlékeztetek A béke első napjairól kellene írnom. Arra kellene emlékeznem. A kimondhatatlanul szép, ragyogó kék tavaszi égre, a párát lehelő fekete földre, melynek arcát tankok lánctalpai szabdalták és a fodros taréjú vadvizekre, melyek a bombatölcsérek mélyén fakadtak. Az odvas fűzfára, a kidőlt kerítés mellett húzódó orgonabokrokra, amelyek nem törődve semmivel, ezen a tavaszon is rügyet bontottak, zöld lombjukat, fehér és lila virágukat odaforditották a nap felé. Hirdetve: az élet túlnő a halálon, a pusztuláson. Mégis gyermekkorom meghatározó élménye a háború. Ez kavarog fájdalmasan bennem, tér vissza álmaimban. Ha repülőgép zúgását hallom, a fényes, ökömyálként lebegő kondenzcsíkok jutnak eszembe — ezeket szedtük az őszi tarlón. Alkonyaikor az ablak párkányára könyökölve néztük a viliódzó fényeket, hallgattuk a tompa morajt, a távoli szőnyegbombázások pokoli dübörgését. A mi „játékaink" ekkor töltényhüvelyek, aknákból kiszerelt gyutacsok, jelzőrakétákból kiszedett kis selyemejtőernyök, tábori telefonok voltak. A falu szélén laktunk, az országút mellett. A vályogház fala beleremegett, a gerendáról lógó lámpa szinte táncot járt, amikor a tankok a ház mellett elhaladtak. Emlékszem az első szovjet katonákra, akik karácsony hetében érkeztek hozzánk, gémberedett kezüket a tűzhely fölött dörzsölgették, mosolyogtak gyermeki kíváncsiságunkon, félelmünkön. Egy zsák cukrot hoztak, meg soksok teát és a mamának magyarázták, hogy tegyen a tűzhelyre egy nagy fazekat teli vízzel, mert teát szeretnének inni. Emlékszem, a fiatal szőke Vlagyimir hadnagyra, aki egy kockás füzetből kitépett lapra írta fel nekem az orosz ábécét, melléje meg a mi betűinket és így magyarázta meg az egyszerű, mindennapi szavakat. Később tudtam meg, hogy közvetlenül a háború előtt végezte el a tanítóképzőt. Témajavaslataink a következők voltak: 1. Hogyan emlékszem a béke első napjára ? 2. Mit jelent számomra a béke ? 3. Hogyan tükröződik műveimben a mai élet valósága? 4. Kapcsolataim a szlovák, a cseh irodalommal és alkotóival. 5. Kapcsolataim a CSEMADOK he-Még mindig a torkomban érzem az újságpapírba csavart mahorka csípős füstjét. Téli estéken dohányt vágtunk a csuszaszaggató deszkán. Több mint két hónapig voltak nálunk a szovjet katonák, mert a falutól öt-hat kilométerre a Garam partján állóharc volt, a túlsó parton Zseliz alatt a németek erős védőállásokat építettek ki. A mi falunk volt a pihenőhely, az első vonalból ide tértek vissza a katonák, a sebesülteket, a halottakat lovasszánkón hozták. Mi ilyenkor iradtan félreálltunk az útból. Kikisértük a sátorlappal letakart halottakat a temetőbe. Meghallgattuk a számunkra ismeretlen szövegű búcsúszót és vártuk a diszsortüzet. Mindig nyugat felé fordulva adták le a lövéseket, háromszor egymás után. Mi pedig a fehérlö hóban összeszedtük az üres töltényhüvelyeket. Emlékszem, amikor kezdődött a nagy ellentámadás, el kellett hagynunk a falut, hogy a lakosságot baj ne érje. Hajnalban indultunk útnak Hontfüzesgyarmat, Deménd irányába, teli szekérrel. Én fogtam az ökrök láncát és ballagtunk az ismeretlen felé. Ezt az élményt később versben is megörökítettem (Emlékszem jól). Talán sohase láttam még olyan csillagos eget, mint azon a dermesztő éjszakán a Szántó és Magyarad közötti domb tetején, ahol megpihentünk. Messzehordó ágyúk, katyusák lövedéke ezernyi üstökösként húzott át az égbolton, a sivitásuk hangja még most is a szivembe nyilall. Az út egyik felén tankok, autók, gyalogos katonák mentek a front felé. a másik oldalon pedig lovas- és ökrösszekerek nagy dunyhákkal, zsákokkal vonultak a felszabadított faluk irányába, hogy valahol szállást kapjanak. Nehéz volt helyet találni, mert az istállók, kamrák, pajták és csűrök is tömve voltak menekültekkel. Mi Gyerken találtunk a falu szélén egy jegyzölakot, melynek a tetejéről a légnyomás félig levitte a cserepeket. Itt már laktak a faluból rokonok, ismerősök. Ide húzódtunk mi is. A padlására egy aratóponyvát terítettünk, hogy az eső ne csurogjon be, de így is, ha esett az eső, néha beáztunk. Csöbrök, mosdótálak álltak a ház minden sarkában. Ami a legfontosabb, hogy jó meleg, tágas istállója volt. Mi gyerekek szívesen tébláboltunk az állatok körül. A bajban a családok is összetartottak. 1932-ben születtem Nemesorosziban (Kukučínov), a Garam vidékén. Elemi iskoláimat szülőfalumban végeztem, majd a negyedik elemi után Csurgóra (Magyarország) kerültem gimnáziumba és ott is érettségiztem. 1957-ben a bratislavai Pedagógiai Főiskolán magyar szakos tanári oklevelet szereztem. 1956-tól a Hét szerkesztőségében dolgozom. MEGJELENT MÜVEIM . Három fiatal költő (1954, versek) Tavasz lesz újra kedves (1956, versek) Júdása én nem lehetnék (1959, versek) Földközelben (1965, versek) A kis postás (1965, 1983 ifjúsági regény) Laterna magica (1967, versek) Galambok szállnak feketében (1969, válogatott versek) Szekerek balladája (1971, versek) Vadvizek (1978, versek) Oszlopfő (1981, válogatott versek) Valahol otthon (1985, versek) Ezenkívül szlovák és cseh prózai müveket és verseket fordítottam. találkozások lyi szervezeteivel és az Öntevékeny kulturális mozgalommal. . 6. Az író-olvasó találkozók haszna és lehetősége 7. Ars poeticám 8. Találkozásaim az olvasóval Levelünk, kérésünk visszhangra talált és a válaszokat, vallomásokat a beérkezés sorrendjében közöljük. nem volt vita, veszekedés, megosztották egymás között az élelmet is. Mindenki várta már, hogy egyszer vége legyen a sok szenvedésnek, hogy épségben hazakerüljön. Emlékszem a sánta, sovány lóra is, amelynek fehér csillag volt a homlokán. Egyszer valahonnan az udvarba érkezett és mi úgy dédelgettük, etettük, gyógyítottuk, mintha testvérünk lett volna. Emlékszem a lucematáblán leszálló szovjet kétfedelű repülőgépre, amelyet rátának hívtunk. És életünkben először láttunk igazi repülőgépet életnagyságban. A törzsén a golyók nyoma fekete lyukakat ütött. A pilóta csak mosolygott és legyintett a párás levegőbe. Emlékszem a nagy örömhírre is, hogy a szovjetek áttörték a frontot, túljutottak a Garamon. Mindenki ujjongott, mindenki lázasan csomagolt, hogy minél hamarább viszontláthassa otthonát. Megidult a szekérkaraván. Az utak mentén tankok, autók roncsai hevertek. Mi gyerekek mindig előreszaladtunk, hogy megbámuljuk a roncsokat, felszedjünk egy-egy töltényt, bekukkantsunk a kiégett tankok belsejébe is. Az idősebb emberek már a munkáról beszélgettek. A tavaszi vetésről, a szántásról, a kertek ásásáról, mert az élet nem állhat meg. A jövőt tervezgették nyugodt, lassú paraszti beszéddel. A háborúról már keveset szóltak. A roszszat az ember hamarább elfelejti. Leginkább az időjárást emlegették. Ilyen szép tavasz már régen volt. A réteken a vadvizek ezernyi tükre fénylett. A bunkósfejű fűzfák derékig álltak a vízben. A házak piros cserepei hívogatóan integettek. A falut nem pusztította el a háború. És most szinte örült mindenki, hogy túlélte, és a falu megtelt újra emberi zsibongássai. Emlékezem és emlékeztetek. A mi nemzedékünk a háborúban élte le gyermekkorát, és ezek az emlékek örökre belémivódtak. Nem elég egyszer elmondani, újra és újra vissza kell térni hozzá. Hogy az utánunk jövők se felejtsék el. OZSVALD ÁRPÁD Gyökeres György felvétele furcsán László tusrajza 11
