A Hét 1985/1 (30. évfolyam, 1-26. szám)
1985-04-26 / 17. szám
PETER HAJDÚK Elhangzott Solveig dala, az ejtőernyős érzéketlen botfülének csak olyan szomorkás vonítás, mint minden egyéb zenehang. A körömig elszívott csikket a földbe taposta és megsimogatta a Symphonia-csomagot. Kopyto ajándéka csakis az ö számára. A zimankós áprilisi reggel felvidítására. Peter az állomást hangolta. Nem értett a rádiótechnikához, de elcsodálkozott az okos kis gépezeten, amely valami nagyon rövid hullámokban reprodukálta a beszédet a túloldalról érthetően és csaknem tisztán, s a túloldal most már csak egy pár kilométernyi távolságban volt tőlük. Pirkadat előtt a rohamkésekkel felszerelt ügyes kezek kitördelték az ablaktáblákból a zsalukat, mert azok akadályozták a kilátást. Az ajtóba pedig fölraktak még két sor téglát. Nem maradt más, minthogy szilárdan remélni, hogy a bódé még mindig békésen néz ki odakintröl. Távcsővel figyelte az utcákon a szürke mozgolódásokat, meg a homályosan zöldes nyüzsgést a város felé vezető utakon. Nem tévesztette meg éjjel sem a szaglása és a hatodik érzéke. A 2. Ukrán Front a sötétség leple alatt behatolt már a város peremére. Háta mögött rakosgattak, fegyverzárak csattantak, töltényekkel lármáztak. — Keresni fogják őket... — hallotta a vénember morgását. — Ha csak a bor miatt csavarogtak — szólt vissza Martin hangja —, akkor azt se tudják, melyik irányba mentek. — Ne bizakodj ebben — mondta Kopyto szilárdan. — Nincs miben bizakodnunk... Két katona nem tűnhetett el csak úgy, nyomtalanul. Keresni fogják őket. És ha meglógtak volna. — Te nem kerestetnéd őket, ha tőled párolognának el? Az ejtőernyős hátranézett a sarokba, egy kupac rongy felé, amely alól két pár csizma kandikált ki. Még szerencse, hogy az éjszakák hidegek. De ha Bratislava ostroma hoszszabb ideig tartana, akkor elöbb-utóbb a pincébe kell őket elhelyezni. Amúgy se tudták már, hogy a szagok és a bűzök egyvelege a föld alól tör-e elő, vagy a pincelyuk melletti rongyokból. Nagyot húzott a savanyú kocsisborból. Egy vödröt az asztal alá dugtak és letakarták gárdista zubbonyokkal meg Olga vasárnapi ruhájával... Ha majd elmúlik mindez, majd ha kifújják magukat, sóhajtanak egy nagyot és letörlik homlokukról a verítéket. — Te is mássz föl — szólalt meg ismét Kopyto. — Ettől a perctől fogva kettős őrség vigyáz a toronyban. Az ejtőernyős a létra felé pillantott és látta a vén Karolt, amint sietve fölfelé mászik. Olga egy géppisztolyt adott föl neki és két tölténytárat. Aztán felszikrázott a szeme és nyitva maradt a szája. Az, ami a városban megkezdődött, tájfunnak rémlett. Csak porfelhőket látott, de tüzérszeme helyenként egyedi becsapódást és robbanást is észlelt. A többi egybefolyt a tüzérségi roham sűrű függönyében. — Az apád — káromkodott akaratlanul, mert még ennyi év múltán se szűnt meg csodálni a háború istenének müvét. A fülhallgató recsegett: — Közölje az adatokat, közölje az adatokat, vétel... A tegnapi szlovákul beszélő hang eltűnt. 20. — Azt akarom, hogy simogassál, akarom, hogy a magadévá tegyél és örökké a tied legyek... — Akarlak, kívánlak, most rögtön akarlak ... — Nem — válaszolt a Lány, és kétségbeesetten küzdött a mellét összeszorító erős kezekkel. — Azt akarom, hogy világos nappal legyen, látni akárom a szemedet, látni akarom az arcodat, meg akarom simogatni, és látni akarom, hogy boldoggá tettelek ... — Reggel? — lihegett a férfi keservesen. — Az első reggelen, amikor minden elmúlik ... — Nem — dörögte vadul a férfi és megragadta a Lány nyakán a pulóvert, hogy letépje, szétszaggassa, hogy lemeztelenítse a mellét... A Lány tenyerébe fogta a durva férfikezet, és csókokkal borította el. Hangtalanul, keservesen felsírt. — Azonnal, most rögtön! — hörögte Jorík, és hajánál ragadta meg a Lányt, hogy testét egyetlen rántással hanyatt fektesse. — Könyörülj — kérielte az fojtottam — Hadd legyen meg nekem is az örömöm. — Azonnal — mondta kérlelhetetlenül, mert nem hallott, nem látott, csupáncsak kívánta a Lányt. Vadul rávetette magát az ajkaira. A Lány elomlott a szilaj csók alatt, majd megmerevedett, és ismét elalélt. A férfi türelmetlenül végigpásztázta kezével, a friss, kemény testet és begörbítette ujjait, hogy leszakítsa róla a pulóvert. — Adás! — hangzott fel alattuk, és még az a szerencse, hogy a rádiós mindkét fülén ott feszült a fülhallgató; nem hallotta meg, milyen dühösen átkozza őt a tiszt, aki úgy mászott le a tető alól, mintha ostorral kergetnék. az ejtőernyős feltételezte, hogy a túloldalon már egy tüzértiszt ül a készülék mellett. Peter sebesen makogott valamit a mikrofonba, és fél perc múlva megszűnt a gyilkos jégverés. — Jobbra százötven — szólt gyorsan, mert a tüzet most a házak közé irányították, de az alhadnagy azt szerette volna, hogy a vágányokra is zúdítsanak. Úgy tetszett neki, hogy ott valamit tolatnak. Mert ha ezeknek ott egy páncélvonatuk volna, vagy legalább egy szükségvonat ágyúkkal, és a pályatest sértetlen maradna, szépen befüthetnének annak az ütegnek, amelyet a Dinamitgyár mögötti mezőn fedezett fel. Eltekintett a betanult szakkifejezésektől, a túloldalon amúgy sem értenék meg. Nincs egységes térképük, rejtjelzett négyszögekkel és célpontokkal, de majd a belövések alapján tájékozódik. Ivott még egyet, és rágyújtott. A tüzérségi roham volt pihenésének és nyugalmának utolsó pillanata. Utána a hadak megkezdik a behatolást a városba, és üt az ő órája. — Istenem — suttogta a Lány a háta mögött. — És mindezt emberek teszik .. . Nem válaszolt és oda se pillantott. Attól az éjszakai órától kezdve egyetlen másodpercet sem aludt. Ahogy a tető alól lemászott, máris kapcsolatot teremtettek, fogták az állomást, tudta, hogy mi következik reggel, és megfeledkezett a Lányról. Lelkében amúgy is lemondott róla. Utálta a szüzeket, főleg azokat, akik megesküsznek rá, hogy csakis ö és senki más lesz a választottjuk. Akik az első fájdalmat és a gyönyört fényes nappal akarják átélni... aztán benyújtják érte a számlát, amit csak arannyal lehet kiegyenlíteni. Aranygyűrűvel. Egy pecsétes papírral... — És te mikor következel? — kérdezte a Lány bátortalanul. — Várj! — mordult reá durván. Érezte, hogy a Lány behúzta a nyakát a válla közé, női alázattal. Az isten tudja, vajon ezek a kismacskák az anyjuktól tanulják vagy már az anyatejjel szívják magukba ezt a tudományt — alávetni magukat és tudomásul adni: szót fogadok neked, mert te vagy az én uram és parancsolom ... Mélyen beszívta a csípős, maró füstöt. Hiszen ha az éjszakát tettnek szentelted volna, s nem a költészetnek, szidalmazta magában a Lányt. Egy vagy két nap múlva ez már nem okoz gondot. A front mindent felforgat. A bűzök, a lángok és az öldöklés névtelenségében lehullanak a szeméremnek nevezett gátlások is. Hiszen nem egy városba és nem egy faluba vonult be már. Tudja, hogyan ment az ilyesmi. Eleinte a nők még visítanak, szemet kaparnának, kiáltanak, ha elkapod a csípőjüket. De pár nap múlva ... — Elővéd, vigyázz ... elővéd, vigyázat!... — ordítottak a fülébe. — Vigyázat, és készülj fel! Egy gyors pillantást vetett az órájára. A lángok és az acél huszonkilencedik perce őrjöng az alatta elfekvő tégla- és beton-tengerben. Vagyis harmincperces össztűz. Szárazát nyelt és eldobta a cigarettáját. A dübörgés oly hirtelen szakadt félbe, ahogy elkezdődött. Már csak beképzelte magának, hogy valamit hall, de az irtózatos dörgés által fél órája gyötört füle miatt csak képzelhette azt, hogy a város szélén felhangzott a hurráááá. — Belövésre egy robbanótöltet!... — kiáltotta, és újból rápillantott az órájára. Tizenhét másodperc ... hm, hát ez egy kicsit hosszú. A tizennyolcadik másodpercben egy magányos robbanást hallott a Stein Sörgyár közelében. Megismételtette még kétszer, hogy ne véletlenszerű legyen a számítása. Ez már jobb volt, tizenegy és tizenkét 14
