A Hét 1985/1 (30. évfolyam, 1-26. szám)
1985-04-19 / 16. szám
Lemászott és megrázta a Lány lábát. Amíg tudatára ébredt, hogy próbaképpen egy cseppet magasabban is keltegethette volna mint a bokájánál fogva, a Lány felült a rongyokkal letakart hulláktól legtávolabb eső sarokban. Oda legközelebb Ványuska ment aludni, a kitűnő egészségnek és sodronykötél-idegeknek örvendő ember. A Lány felült, és minden más költögetés egyéb testrészeken feleslegessé vált. Ha megkísérelné és a Lány kiáltana, akkor veszélyes is volna. — Mássz föl — mordult az ejtőernyős. — Váltás. — Igenis, azonnal... — sietett. — Hoszszú ... Hosszú ... — Na mi van? — Felmennél?... Felmennél még egy percre? — Minek? Dühös volt. Minden nö egyforma. Végsőkig kihasználni a férfit. Hogy puszta udvariasságból ott heverjen helyette még vagy egy óráig? Hogy a kisasszony kiszunyálja magát? — Nem tudom, hogyan mondjam meg neked ... Nekem ... Én ... Nekem még el kell mennem valahová. Vagy úgy? Megmondhatta volna, mit akar. Vállat vont, és a létrán felsurrant a tető alá. Képtelen volt a sötétben bármit is megkülönböztetni, de sejtette, hogy ezen az éjszakán az alattuk levő német és magyar egységek nem sokat pihennek. A lángok most már ott lobbantak fel, ahol a város peremeit sejtette. Belemeredt a villanások metszette délkeleti sötétségbe, két Sztálin-gyertyára, amelyek most már megvilágították a várost. Aztán megérezte, amint a Lány, idegenül és személytelenül mint mindig, balról melléje surran. Egy darabig ott feküdt mellette és nézte a sötétséget, amely ezen az éjszakán nem volt sötét. Hallgattak. — Haragszol? — szólalt meg végül, mert az olyan nőnek, akit nem fizetett ki előre, nem tudott mit mondani. — Miért haragudnék? — csodálkozott a Lány. az ejtőernyős pedig azt latolgatta, mennyire banális ez a Lány, és mennyire őszinte. — Hogy megsimogattalak ... — Nem tudtam róla. Azt hittem, hogy a hátamat veregeted .. . Azt mondtad nekem, hogy bátor vagyok ... — Akkor pedig tévedtél. Nem veregetni, hanem simogatni akartalak. A Lány hallgatott. — Haragszol? A Lány hallgatott. És ha még tudná, mit tettem volna legszívesebben ... akkor is meg most is.... — Nincs okom haragra. — Okos vagy. — Nem. Csupán nő vagyok. És tudom, milyen az élet. — Tapasztalat? — mosolygott kétértelműen, s úgy vélte, hogy jó ez így, legalább kevesebb lesz a szöveg. És nyugodtabbak lesznek az idegei virradatkor, amikor üt az ö órája, az az óra, ami miatt ma itt alszik és virraszt rajtuk kívül még öt férfi. — Ne gondold — válaszolt a Lány szelíden. — Nem vagyok olyan. — Haragszol? — ismételte mint mindig, amikor nem tudta, hogy folytassa. — Nem haragszom. Hatan aludtak egy szobában a nyomortanyán. Az apa és három lány dolgozott azért, hogy legalább egyetlenegyből kisasszony legyen. De jött a szlovák állam, és a legjobb tanítókat a határon túlra kergette, a férfiakat pedig zöld posztóba toborozta ... Akárhogyan is, de ö volt az osztályban az egyetlen, aki a tanév kezdetén a személyi adatoknál kénytelen volt szégyenkezve bevallani az osztálykönyvbe, hogy az apja munkás. — És te? — kérdezte hirtelen. Az ejtőernyős elmosolyodott a sötétben. — Várd meg a reggelt. Akkor majd valamennyien bemutatkozunk. Mindent megtudsz. A Lány hallgatott. A fiút kifárasztotta a beszélgetés. Úgy vélte, jobb lenne elmenni és aludni egyet. Szüzekkel soha és semmit, tanácsolta valaha Mara, és ezt a mai napig meg is fogadta. Egy szűz a nyakadba varrja magát, magyarázta az asszony tárgyilagosan. Nincs jobb az olyan asszonynál, akinek gyenge a férje, és megbecsüli az egészségének istápolóját. — Nem akarok rólad semmit tudni — szólalt meg a Lány váratlanul. — Nem ismerlek, és mégis úgy tetszik, mintha mindent tudnék rólad. Összeráncolta az orrát: — Mi hasznod ebből? — Magam sem tudom. De úgy tetszik nekem, mint ha már régen, rettenetesen régóta ismernélek... Most már Jorík hallgatott el. — Úgy robbantál be közénk, mint egy üstökös ... Vártalak akkor Martinnal... Bocsáss meg, gyűlölöm a jampeceket, te pedig az első látásra annak néztél ki... A krisztusát, tehát ha egy férfi szépen felöltözik és egy finom nyakkendőt vesz föl, akkor ez neki már jampec? Nem nagyon faragott meg az iskola, még mindig a Domkapeln kölyke vagy, aki a férfiakat a kalapjuk szerint méri... — Aztán szombaton reggel, amikor mi jöttünk ide. Kopyto elmondta nekünk, mit végeztél azzal, amit én hoztam neked ... Hm, vagyis engem is úgy mutattak be itt, mint egy ragyogó példaképet... Hiszen ha valami hasznom volna ebből... — Vasárnap reggel pedig mégis szájaltál velem .. . — Tessék? — kiáltott fel a Lány fojtottam — Hogy siessek, meg mindenfélét... A Lány hallgatott. — A fene egye meg, legalább tudnám, miért kellett nekem ebbe a disznóólba ünneplő ruhát fölvennem ... Neked nyolc, te tudtad, hogy itt maradsz, nadrágot, pulóvert hoztál magaddal... — Bevallom neked — szólt a Lány egyszerűen. — Azon a napfényes vasárnapi reggelen egy rendes külsejű emberrel akartam menni... Egy szép férfival. — Nem nézlek olyannak, aki úgy ragadna a férfiakra. — Már észrevettem, hogy bölcs vagy és okosan ítélsz ... Ha inkább azt vennéd észre, mennyire felvillanyoz engem időnként a te közelséged! — Veled minden valahogy más volt... — Kedves... — szólt a fiú rekedten, és tenyerét a lány tarkójára helyezte. Az finoman eltolta, és úgy tetszett, mintha egy cseppet elhúzódna. És hallgatott. — Nem kell engem bókkal jutalmazni... Még egy perc, mormolta magában a férfi, s torka kiszáradt, aztán lehajítlak a lyukon, ha így fogsz ingerelni. — De hát olyan szép volt, amikor azt mondtad nekem, hogy kedves ... — Kedves... — ismételte az ejtőernyős gépiesen. Az éjszakai légitámadás az újvárosi pályaudvar környékén lekötötte figyelmüket, egy darabig megkövültén meredtek a villanásokra és örvendezve hallgatták a dübörgést. Az később elült, csak imitt-amott hallatszott valami egyedi sorozat és néhány puskalövés, meg számos agyonkínzott motor üvöltése az alattuk levő utcákon. — Gondolod, hogy túléljük ezt? — kérdezte a Lány. — Miért ne? — Szeretném a hitedet a magaménak is tudni. — Nem váltana meg téged. — Hinni szeretném, hogy egyszer ebben a városban találkozom veled, amikor már sehol sem lesznek szürke egyenruhák. Legjobb az volna, ha már semmilyenek se lennének ... Hogy ismét olyan öltönyben láthatnálak viszont, mint amilyenben tegnap feljöttél velem ide a Szalmakunyhóra ... — Tegnapelőtt — morogta a férfi, mert a világító számlap azt bizonyította, hogy az első áprilisi keddi nap huszadik percében élnek. — Tegnapelőtt — ismételte meg a Lány alázatosan, akár a visszhang. — És hogy soha többet nem fogok rettegésben aludni, mikor áll meg az ablakunk alatt egy kocsi... — Vagy hogy mikor fordul fel a fiúd hasával az égnek a porban! — Ezt én szebben mondanám. Csakhogy te katona vagy. És a katonák durvák. Ha nem is volnának ilyenek, a háború tette őket azzá. — Te nem vagy durva? — Olykor szeretnék azzá lenni. De én mindennek ellenére, nő maradtam ... — Talán még nem is jutottál oda, hogy nővé válj! — Még nem ... És semmit se vesztettem. — Miért? — Mert nekem ez így jó. — Mert vársz valamire. — Csak nektek tűnik úgy, hogy a nö vár. ■ Pedig válogat. Válogat attól a perctől, ahogy tudatára ébredt annak, hogy nő és hogy 14
