A Hét 1985/1 (30. évfolyam, 1-26. szám)
1985-04-12 / 15. szám
Tudomány-technika Kónya vicsorgó (Lathraea squamaria) Az élősködőket említve leginkább az állatvilág közkedveltségnek egyáltalán nem örvendő képviselői jutnak eszünkbe, mint a tetvek, bolhák, esetleg a bélférgek. Kevésbé közismertek a növényvilágnak azok a képviselői, amelyek más növények rovására élnek, tehát parazitáinak. Életmódjuk és szaporodásuk eléggé érdekes ahhoz, hogy a következőkben megismerkedjünk jellemző típusaikkal. Mivel az alacSönyabbrendü parazita növények túl széles tárgykört alkotnak, ezért csak a magasabbrendű élősködőket említjük ismertetésünkben. A parazita növényeket figyelve azt tapasztaljuk, hogy szokatlan életmódjuk másodlagosan alakult ki, tehát az „őseik" régebben még önellátó (szaknyelven : autotróf) növények voltak. Maga a teljes parazitizmus, abban az értelemben, hogy egy növény a másik egyed rovására él, fokozatosan több átmenettel alakul ki. Első jelentős állomása ennek a „fejlődésnek" a talajlakó gombákon történő élösködés, tehát a gombafonalak fokozatos fogyasztása a gyökerek segítségével. Vannak olyan növénycsaládok (pl. a kosborfélék — orchideák — is idetartoznak), amelyek nem képesek ilyen gombák nélkül sem szaporodni, sem fejlődni, de több az olyan faj, amely átmenetileg elviseli a gombák hiányát fejlődésének bizonyos stádiumában. Ez a fajta élösködés elterjedtebb, mint gondolnák, és erre a tényre egy igen riasztó folyamat világított rá — az európai tölgyállomány gyorsuló és szinte megmagyarázhatatlan pusztulása. Ennek okait vizsgálva több gyanúsított is reflektorfénybe került — pl. egyes gombák és rovarok —, de a legvalószínűbb magyarázat az, hogy a légkör fokozódó ipari szennyeződése (főleg a kéndioxid és a különböző nitrogénoxidok) savas eső formájában károsítja a talajlakó gombák állományát, ezáltal legyengíti a tölgyek ellenállóképességét, és így ezek a fák könnyen áldozatáivá válnak egyéb károsítóknak. Egyébként a gombákon történő élösködés nem jellemző példája a növényi parazitmusnak, rávilágít az élösködés és a szimbiózis (hasznos együttélés) tisztázatlan határaira. A következő fokozatot azok a növények jelentik, amelyek gyökereikkel alkalomadtán hajlamosak élősködni más növények rovására, de nincsenek erre az életmódra feltétlenül ráutalva, tipikus anyagcseréjük, tehát a levélzöldjük (klorofil) is érintetlen. Flóránkban több ilyen növényt találunk, mint a szemvidító (Euphrasia), kakascímer (Rhinanthus), fogfű (Odontites) és a kakastaréj (Pedicularis). Szép képviselőjük a mellékelt képen is látható kéküstökű csormolya (Melampyrum nemorosum), amely a nedves és árnyékos erdők — helyenként tömeges — Sárga fagyöngy (Loranthus europaeus) lakója. Felső levelei lilásvörösek és így erősen kontrasztolnak a virágok élénksárga színével; az első pillantásra azt is hihetnénk, hogy a növénynek kétszínű virágai vannak. Csírázásuk kezdetén ezek a növények „normálisan" viselkednek, a táplálékot önállóan veszik fel, gyökérzetük is kialakul, de a további fejlődésük csak akkor biztosított igazán, ha a még apró növényke fö gyökérágát benövesztheti egy másik növény gyökerébe. Sem a csormolya. sem a többi említett faj nem válogatós a gazdanövényeket illetően. Az élősködő növények példaképeként legtöbbször a fagyöngyöt szokták emlegetni, pedig ez is csak átmenetet képez a teljes parazitizmushoz, mivel levélzöldje megvan, Így a gazdanövénytől „csak" a vizet és vízben oldott ásványi sókat igényli. Az ilyen növényeket „félparazitáknak" szoktuk nevezni, tekintettel kétféle táplálékfelvétel módjukra. A fagyöngy már feltétlenül rá van utalva — csírázása kezdetétől — az élősködő életmódra. Jellegzetes terjesztői a madarak, amelyek ürülékükkel a magokat a fák vagy bokrok ágaira juttatják, de a nagyobb fák tetején már megtelepedett fagyöngy ragadós álbogyói lehullva maguk is megtelepedhetnek az alacsonyabban fekvő ágakon. Közép-Európában-,általában kétféle fagyöngyöt ismerünk, bár az alfajok száma, tekinéküsjö/^fisormolya JMaUmpwvm ^rj^msum) Szádorgó (Orobanche sp.) tettel a gazdanövényekre, jelentős. Legelterjedtebb a fehér fagyöngy (Viscum album), amely sok helyen kedvelt karácsonyi dísz, az „örök élet" szimbóluma, mert zöld leveleit télen sem hullajtja le. Leggyakrabban nyárfán, akácon és borbolyán telepszik meg, de alfajaival erdei fenyőn, lucfenyőn, és más tűlevelűeken is találkozhatunk. Nevét fehéres-zöldes álbogyóiról kapta, amelyeket a népi gyógyászat is hasznosít. Az előbbinél „válogatósabb" a sárga fagyöngy (Loranthus europaeus), mert csaknem kizárólagosan a tölgyeken telepszik meg, ritkábban a szelídgesztenyén is láthatjuk. Az ágai sötétbarnák, álbogyói élénksárgák; ősszel leveleit lehullajtja. A parazitizmus csúcsát azok a növények jelentik, amelyek még a levélzöldjüket is elvesztették a fejlődés folyamán és a gazdanövénytől a már feldolgozott szerves tápanyagot közvetlenül igénylik. Közismert képviselőjük a közönséges aranka (Cuscuta europaea). A csírázó növényke kezdetben önállónak látszik, hisz csenevész gyökérkéjére támaszkodva növekszik egymagában. Néhány nap alatt viszont rátekeredik a legközelebbi megfelelő gazdanövényre, első gyökérkéje lepusztul és egy másik, erősebb, belenő a gazdanövény szárába és ettől kezdve élősködővé válik. A teljes paraziták feltűnőbb képviselője a kónya vicsorgó (Lathraea squamaria). Ha március végén — április elején nedves erdőszéleken vagy patakparton sétálunk, kis halmocskákat figyelhetünk meg a korhadó levelek tömegében. Alattuk megtaláljuk a jellegzetes virágzatú kónya vicsorgót, amely a lombos fák gyökerein élösködik. Fejlődése kezdetétől tíz évig a föld alatt él, és csak ezután bocsátja ki első virágait a felszínre. A sziklás domboldalak látogatói viszont tavasszal a szádorgókkal találkozhatnak, de meglelhetök egyes növénykultúrákban is. A szádorgók (Orobanche sp.) első pillantásra élettelen, kiszáradt vagy leperzselt növényre emlékeztetnek, csak közelről szemlélve állapíthatjuk meg, hogy élő növényt látunk. Igen gazdag növénycsaládot képviselnek hazai flóránkban is. Az egyes fajok igen „specializálódtak", ezért magjuk több évig is csíraképes, hisz a tulajdonképpeni fejlődésük csak akkor kezdődhet meg, ha megfelelő gazdanövény közelébe kerülnek. Általában az ürömfajokon (Artemisia) telepednek meg, de a dohány-, bab-, vagy napraforgókultúrákban is előfordulnak. Függetlenül életmódjuktól az élősködő növények igen érdekes növénytípust képviselnek és létük még tarkábbá teszi növényvilágunkat. BOGOLY JÁNOS (A szerző felvételei) 16
