A Hét 1985/1 (30. évfolyam, 1-26. szám)
1985-04-12 / 15. szám
Tudta, hogy most már órákban számolhat. Lelkében béke honolt. A szlovák urak félőrült kalandja, amelyhez katonai szakértőt kívántak, véget ért. Kétszáznegyvenezer az egyhez Štefan Jorík javára. Aki pedig nem hisz az ö tisztességében, kérdezze meg holnap, egy hét múlva vagy bármikor Martin katonát. És a többieket is. Remélte, hogy a Kuzmány utcát a Prutzerné lakásával együtt izekre szedik. Csak éppen a csempéket nem fogja senki leverni. Össze kell szedni az eszét, hogyan lehet majd ismét eljutni a csempék alá, ha vége lesz a cécónak. — Innivalót! — kiáltotta, hogy lent is hallják, mert már megszokta, hogy e támaszpont ura ö — a Hosszú. A létra könnyed csikorgása meglepte. Hátranézett, Olga volt ebből a helyőrségből a legutolsó, akiről feltételezte volna, hogy kiszolgálja, s most mégis odanyújtott neki egy kortynyi bort. A Lány odakúszott hozzá, nyújtotta a bádogbögrét, és kinézett a félretolt palatábla alatti résen. — Bár már itt volnának az ágyúk — sóhajtott fel, és egy darabig hallgatott. — Te tüzér vagy, igaz? — Voltam — helyesbített kimérten, mert a hűsítő és savanyú nedű ellenére nem érzett kedvet a társalgáshoz. — Soha nem tudtam elképzelni, mennyi minden függhet egyetlenegy katonától. — Hogy te még mi mindent nem tudsz — próbálta visszavágni a Lánynak mindazt a fölényességet, amivel öt tegnap útközben megtisztelte. — Tudom, hogy buta vagyok, csak éppen örültem, hogy parancsokat teljesíthetek ... Hallgattak. Ha úgy néhány méterrel alább ülnének, és főleg ha egyedül volnának, ugyancsak tudná, hogyan bánjon el ezzel a lánnyal. No de udvarolni a pokol tornácán? — Csodálkoztam is, mekkora felhajtás van miattad ... De tulajdonképpen nem is tudtam, hogy miről van szó, csak most látom, mennyi mindent kellett a mieinknek megtenni, sőt kettéválasztani az osztagot is ... A- hogy így fekszem és látom, amit innen látni lehet, tudom, hogy miért történt mindez. I Ahogy itt fekszel és én látom, hogyan remegnek a vállacskáid, látok egy darabka hófehér tarkót a szorosan bekötött haj alatt... tudnám én, mit tegyek veled ... Igazán ideje volna már megsimogatni azt a kemény combocskát a szoknya alatt... Csakhogy most ormótlan férfinadrág van rajta ... — És elég egyetlen derék férfi, aki feláldozza magát, és mindent, amit maga alatt lát, elsöpör a föld színéről... És annak a férfinak elég volna egy nő is, akinek nem is kellene olyan bátornak lennie... Jorík a lány vállára tette a kezét. A Lány megremegett, de nem húzódott el, nem rázta le magáról a férfi tenyerét. — Bátor vagy — mondta az ejtőernyős rekedten, torka kiszáradt, és szemével megkereste a két kemény félgömböt, hogy a mozdulatot a tekintetével is kiélvezhesse. — Bátor vagy — ismételte szigorúan, és a keze visszatért a távcsőhöz, mert a létra súlyosat csikorgott a hátuk mögött. — Nyomás lefelé, Hosszú — morogta mögöttük a vén Karol. — Olga felvált. Összecsapta a kezét ennyi naivság láttán. A zsírfoltoktól gondosan megtisztított asztalkán ott hevert Bratislava összehajtható térképe, amit minden trafikban láthatott. — Hiszen ez csak a seggemnek jó! — 18. morogta. — Ha ilyen volna nekik a másik oldalon is... ha azonos négyszögeket rajzoltunk volna és megszámozzuk ... Ványuska és Kopyto jelentőségteljes, bűntudatos pillantást váltott. — Nem volt rá időnk — szólt az alacsonyabbik, aki nemrég még tiszta, ma már összezsírozott, agyonmaszatolt gárdista nadrágot és inget hordott. — A front nem ért rá — helyesbített a Katona. — Ha tudtak volna rádióst küldeni, térképet is küldtek volna. — Kollektív bűn — vágott közbe Ványuska. — Kollektív ostobaság ... Amelyet nem lehet mentegetni. Mert ha valaki ezt még időben megfontolja, tudathatta volna velünk, és téged már térképpel küldhették volna ide. Jorík csüggedten csóválta a fejét, és uralkodott magán, hogy ne árulja el, mennyire örül, hogy nem kell térkép alapján dolgoznia. Egy perccel ezelőtt még nem tudatosodott benne, csak ebben a pillanatban villant az agyába, milyen irtózatos kavarodás keletkezne itt, ha a tüzet erre az ismeretlen városra egy szlovák térképből kellene irányítania, a betűket a túloldalon csak lassan olvasnák, vagy esetleg egy orosz feliratú térképből, amely fölött viszont ö izzadna meg. Legyintett: — Elboronáljuk! Kopyto a fejét csóválta: — Nem vagyunk tüzérek. Nem ismerjük a te mesterségedet. De ha úgy gondolod ... — Jelentkeztek! — vakkantott az ajtó melletti faltól Peter, akit kényszerhelyzetükben szintén fel kellett költöztetniük. Ványuska és Kopyto egyszerre ragadta meg a fülhallgatókat és fej-fej mellett hallgattak bele. Kopyto a torkához szorította a gégemikrofont: — Da ... szlus'ju vász ... szlus'ju vász ... (Igen, hallak titeket) A fülhallgató recsegését Jorík is hallotta. Majd mindketten levették a fülhallgatót és átnyújtották neki. Csak az egyik kagylót szorította a bal füléhez. Kopyto izzadt jobb keze a torkánál tartotta a két gombkagylót. — Ott van a szakértő? Ott van a szakértő? — hallatszott a fülhallgatóban más hangok kavarodásából, eléggé szaggatottan. — No ... da ... — válaszolt bizonytalanul. — Válaszoljon röviden és tömören, és csak akkor, ha kérdezem. Igen, vagy nem ... Ott van a szakértő? Ott van a szakértő? Kapcsolok... — Da ... da ... da ... — Amennyiben kész a feladat teljesítésére, feleljen. Kapcsolok ... — Da ... da ... da ... — Kurtábban, hogy a fritzek ne tudják magát bemérni és megtalálni! Jó harcálláshelye van? Az elvtársak jól gondoskodtak magáról? Biztosítottak minden szükséges feltételt? Kapcsolok ... — Da ... da ... da ... — Adja nekem vissza a parancsnokot! Adja a parancsnokot! Kapcsolok ... — A parancsnokot — ismételte, és nem csodálkozott, hogy a fülhallgatót Kopyto veszi ki a kezéből. Inkább sejtette mint tudta, hogy a gárdista-egyenruhát viselő apró, jelentéktelen emberke, aki egyaránt takarékoskodik az étellel és a mozdulatokkal, a vezetőjük. A Katona legfeljebb a mi főnökünk. De Kell, hogy valahol legyenek itt hatalmasabb erők, más emberek, mint mi — akiknek mi a széles hátuk mögé rejtőzünk. Kora este a Katona fojtottan lekáromkodott a deszkapadlásba ékelt lyukból. — Ha ezek a ronda németek idejönnek, egy órán belül Ábrahám kebelén nyugszunk. — Ej, máty jejich ... — mondta Ványuska, amikor kitekintett az ajtórésen. — A helyükben én egy kézigránátot vágnék ide... — Csakhogy ezek még a hátországban vannak, és eszükbe se jut, hogy itt egy kis felderítés is lehet — vélte Kopyto, amikor a magasabbikat eltolta a réstől. — Ha gránátot dobnak, kivágom — mondta Ványuska. — Ha pedig nem, akkor itt puffantjuk le őket — tóditotta Karol. — Gránát avagy néhány lövés ... mindegy — folytatta Kopyto. — Hideg fejjel, elvtársak! És rablók módjára ... Valamennyien fel a tető alá, csak Ványuska és én maradunk itt. Az ejtőernyős utolsónak ugrott. A hasán feküdt, oldalról nézte az ajtót, az egyik sarokban a magasabbikat látta, a másikban az alacsonyabbikat sejtette. Aztán egy másodpercre megremegett, mert ha nem is nézte, megérezte, hogy térdével Olga melléhez ért. — Jönnek — sziszegte a Katona, és a tető alatt fegyverzár kattant. Ketten voltak: hangosan beszéltek valamit, s utána rögvest világosság hatolt be a bódéba, amikor feltépték a zsinórral bekötözött ajtót. Most dobják be a gránátot, mondta magában Jorík, és kitágult szemmel figyelte őket. A németeket azonban az ajtóban elfoglal-14
