A Hét 1985/1 (30. évfolyam, 1-26. szám)
1985-04-12 / 15. szám
— Szikét! Ércsipeszt! A preparációs ollót! Tampont! Újra a sebészkést! Pinzettát! — halk, de határozott szavak sorjáznak miközben az operator és az asszisztencia összehangolt munkája tölti ki a hosszúnak tűnő perceket. Az orvosok több mint másfél órai igyekezete után a röntgenasszisztens következik, és ki-ki feszült figyelemmel nézi a felvételt. — Jó! A csontok a helyükre kerültek — hangzik a végső döntés. Gyógyulása után a fiatalember majd újra dolgozhat. Remélhetőleg ép gerinccel és mind a két kezével. Mindenki ismeri azokat a feszült perceket, amikor a mentőszolgálat rohamkocsija szirénazva és kék fénnyel tör magának utat az élénk városi forgalomban ... A kocsiút túloldalára igyekvő gyalogosok szaporán félreugranak, az autók félrehúzódva lassítanak, a zsúfolt útkereszteződéseken pedig forgalmista segíti mielőbb túljutni a száguldó mentökocsit. Izgalmas másodpercek ezek, hiszen a korszerű műszerekkel fölszerelt vöröskeresztes autóra mindig balesetek színhelyén várnak; vagy ott, ahol hirtelen föllépett komoly rosszullét miatt életveszélyben forog valaki. Ilyenkor valóban pillanatokra bomlik az idő. Minden újabb percben ott rejlik a lét és nemlét drámája. A páciens egyenesen a sebészeti rendelőbe kerül, onnan pedig — indokolt esetben — egyenesen a műtőbe. Az ügyeletes sebesz dolga eldönteni: szükség van-e az operációra, a beteg állapota egyáltalában lehetővé teszi-e az azonnali műtéti beavatkozást? Gyorsan, percek alatt kell határozni, mert egy ket óra múlva — esetleg — már késő lehet! Az első látszatra könnyebbnek tűnő esetekben éppen úgy, mint olyankor, ha hirtelen jött vesegörcscsel, eperohammal vagy különböző baleseti sebekkel érkeznek a rászorultak. Nehéz, mondhatnám kissé kegyetlen mesterség a sebészé, mert lehet-e ficamodott térdhez, kimarjult vállhoz, törött csuklóhoz nyúlni fájdalom okozása nélkül? Lehet-e operálni ver nélkül? A sebésznek esetről esetre, olykor bizony pillanatok alatt kell határoznia és többnyire rögtön cselekednie is, vállalva ezzel a döntés másíthatatlanságának felelősségét. A komáromi (Komárno) járás lakossága 110 ezer fő. A járási kórház sebészeti osztályán huszonnégy órás a szolgálat. Reggeltől reggelig szállítják ide a betegeket. A szobaorvosok reggel hétkor végigjárják a kórtermeket, hogy a fél nyolckor esedékes referátumon friss információkkal szolgálhassanak betegeik állapotáról. A napi tanácskozást a sebészeti osztály főorvosa : dr Bastrnák Ferenc irányítja. Először az ügyeletes számqj be az éjszaka történtekről, azután a szobaorvosok reggeli tapasztalatait beszélik meg, utána pedig a délelőtt operálandó páciensek kórrajzait ismertetik a doktorok. A különböző műtéti megoldások lehetőségeit együtt vitatják meg, közben egyben kialakul az osztály aznapi végleges menetrendje. Igaz. itt ez egy kissé relatív fogalomnak tűnik, mert bármely pillanatban megcsörrenhet a telefon, és a vonal túlsó végén a földszinti sebészeti rendelő ügyeletese újabb páciens felvételét kérheti, akit adott esetben pillanatokon belül műteni kell — s ilyen helyzetben, természetesen, minden előzetes elképzelés füstbe ment tervve válik ... Jelenleg azonban nyugalom van, úgyhogy a referátum befejeztével kezdődhet a főorvos irányította nagyvizit. ..Hogy érzi magát?' — hangzik el körülbelül hetvenszer, mert az osztály hetvanhat ágyából néhányat általában készenléti betegfelvételre tartanak fenn, bár nemegyszer előfordul olyan helyzet is, hogy pótágyakat kell beállítani az amúgy sem különösen tágas kórtermekbe . . . Bastrnak doktor barátságos, de szigorú a vizit során; minden betegről külon-kúlön kér információt. A comb-nyaktöréses öregúrról éppen úgy, mint a vakbél- vagy az epemütét után lábadozóról, az érmiitétes betegekről éppen úgy, mint arról a kisfiúról, aki játék közben az udvar végében tátongó meszesgödörbe zuhant. Közben lámpafény gyullad az operációs termekben: pár perc múlva megkezdődik a programban jelzett első műtét. A gondosan előkészített beteg ott van már a műtőasztalon, ott áll mellette az aneszteziológus is, hogy elaltassa páciensét a hasnyálmirigy operáció előtt. Délelőtt, alig néhány perccel múlt tizenegy óra. Egy harminc éves asszonyt hoz be a gyorsmentó. Törzse, nyaka, combja sötétvörös, helyenként tenyérnyi hólyagok. — Az ebédet főztem otthon. Kuktában! ... — mondja halk szemrehányással hangjában. — Csak meg akartam nézni, hogy megpuhult-e már a hús, de ahogy megcsavartam a tetejét egyszerre kicsapott a gőz .. . Kettőre műszakba kellett volna mennem, azért siettem annyira. Most fáj, nagyon fáj... Még déli egy óra sincs, amikor egy fiatalembert szállítanak be a mentők. Munkabaleset: a szerencsétlen férfi csaknem három emeletet zuhant. Hosszú percekig szinte mindenki érte moccan. — Gyorsan a röntgenbe! — Vért! A pillanatok most óráknak tűnnek. A fiatalember halkan nyög, riadtan nézi a föléje hajoló arcokat. — Ekkora esés után szerencse, hogy él. . — állapítja meg valaki, és a folyosón máris gurul az a függöágyszerü szerkezet, amelyben az egymásra csúszott csontokat súlyokkal a helyükre lehet húzni. — Műtőt előkészíteni! — hallom az újabb vezényszót, s néhány perccel később az operációs teremben is megkezdődik a küzdelem a fiatalember gyógyulásáért: a sebész hosszú műtéttel igyekszik helyreigazítani a veszélyes csuklotáji sérülést. Dr. Bastrnák Ferenc, a Komáromi Járási Kórház Sebészeti Osztályának sokéves gyakorlattal bíró 49 éves főorvosa nem kerülgeti a témát, hanem egyből a sebészeti munka lényegére figyelmeztet: — A műtőasztal mellett három dolog fontos — mondja tárgyilagosan, és szinte jelszavasán folytatja: — Elsősorban szakmai tudás. Aztán bátorság. És felelősség. — Bátorság meg felelősség? Bólint. — Nyilvánvaló, hogy a folyamatosan gyarapodó szakmai tudás az elsődleges követelmény. Persze, nem pusztán a sebészet, hanem részint a belgyógyászat, részint más orvosi szakterületek tárgyában. Egy jókezü sebésznek egyúttal kíméletes műtéti technikája is van, amit az emberi test szövetei őszintén meghálálnak. Gyorsabb lábadozással és többnyire tartósabb gyógyulással is. A bátorság ahhoz szükségeltetik, hogy az ember minden helyzetben bízni tudjon páciensének gyógyulásában; a felelősség viszont az örökös sebészdilemma eldöntéséhez szükséges: vajon azonnali operációra van-e szükség avagy elodázható-e a műtét; csupán a szike és a sebésztű hozhatja-e meg a beteg tartós gyógyulását, vagy tálán valami egyszerűbb gyógymód is eredményre vezethet? . . . Ülök a főorvos dolgozószobájában, és tulajdonképpen csak itt az örzőszoba, a műtök és a kórtermek közvetlen közelében — a mai napra szóló operációs rendet böngészve — értem meg, hogy minden egyes műtét lényegében újabb meg újabb játék a halállal és az élettel... A főorvos a szemembe néz és elértheti gondolataimat, mert ö maga is töprengő hangon folytatja a társalgást: — Előny is, hátrány is, ha valaki orvos ... Előny, mert tudja: egy fájdalom mögött mi húzódik meg. Akkor viszont hátrány, ha sebészként a gyógyítás szán12
