A Hét 1985/1 (30. évfolyam, 1-26. szám)
1985-03-29 / 13. szám
a kicsinyes nyárspolgáriságot, az agresszív butaságot állítja pellengérre, de a reménytelenségből még nem lát kiutat. Az Édes Anna Kosztolányi regényírói művészetének a csúcsa. Kerülve minden látványos eszközt, kegyetlen logikával építi fel a cselekményt. Anna, az engedelmes, türelmes cselédlány, akit annyit bántanak, emberi méltóságában megaláznak, végül is öntudatlan lázadásba tör ki és megöli gazdáit. Kosztolányi mesteri módon mutatja be a regény mellékszereplőit is, és a szinte sejtelmes előadásmód ellentéteiből előre látható a szörnyű tragédia. Az író a kis cselédlány pártján áll, mint ahogy verseiben mindig részvéttel, néha rácsodálkozással fordul a szegények, magánosok, elesettek felé. A Pacsirta is kitűnő lélekrajzi regény. A vidéki csúnyácska vénkisasszonyról és az őt dédelgető szülőkről szól, akik akkor döbbennek életük sivárságára, amikor a Pacsirtának becézett lányuk elutazik és egy kis ideig magukra maradnak. Kosztolányi minden prózai írásában ott érezni a költőt, akit a látomások láza éltet, s aki úgy tud beszélni a halálról, az elmúlásról, az apró örömökről, a megrendítő tragédiákról, hogy néha az embernek a szíve fájdul belé. És mintha sejtené, hogy benne is ott bujkál már a kegyetlen halál. Utolsó éveit a szörnyű betegséggel, a rákkal való küzdelem tölti ki. Már nem tud beszélni, de kis füzetekbe írja le reszkető kezekkel rímeit, gondolatait, félelmeit. József Attila, aki mindig nagyrabecsülte Kosztolányi költészetét és emberségét, megrendítöen szép verssel búcsúzott tőle: „A kínba még csak most fogunk, mi restek, de Te már aláírtad müvedet." Igen, ö már aláírta művét, mint ahogy József Attila is. Két ellentétes érzelmű írói és emberi alkat. Mégis mindkettőnek a müvei nélkül sokkal szegényebb és színtelenebb lenne a magyar irodalom. OZSVALD ÁRPÁD KOSZTOLÁNYI DEZSŐ VERSEI AKARSZ-E JÁTSZANI A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni, akarsz-e mindig, mindig játszani, akarsz-e együtt a sötétbe menni, gyerekszíwel fontosnak látszani, nagykomolyan az asztalfőre ülni, borból-vízböl mértékkel tölteni, gyöngyöt dobálni, semminek örülni, sóhajtva rossz ruhákat ölteni? Akarsz-e játszani mindent, mi élet, havas telet és hosszu-hosszu őszt, lehet-e némán teát inni véled, rubin-teát és sárga páragőzt? Akarsz-e teljes, tiszta szívvel élni, hallgatni hosszan, néha-néha félni, hogy a körúton járkál a november, ez utcaseprő, szegény, beteg ember, ki fütyörész az ablakunk alatt? Akarsz játszani kígyót, madarat, hosszú utazást, vonatot, hajót, karácsonyt, álmot, mindenféle jót? Akarsz játszani boldog szeretőt, színlelni sírást, cifra temetőt? Akarsz-e élni, élni mindörökkön, játékban élni, mely valóra vált? Virágok közt feküdni lenn a földön, s akarsz, akarsz-e játszani halált? MOSTAN SZÍNES TINTÁKRÓL ÁLMODOM Legszebb a sárga. Sok-sok levelet e tintával írnék egy kisleánynak, egy kisleánynak, akit szeretek. Krikszkrakszokat, japán betűket írnék, s egy kacskaringós, kedves madarat. És akamk még sok másszínű tintát, bronzot, ezüstöt, zöldet, aranyat, és kellene még sok száz és ezer, és kellene még aztán millió: tréfás-lila, bor-színű, néma szürke, szemérmetes, szerelmes, rikító, és kellene szomorú-viola és téglabarna és kék is, de halvány, akár a színes kapuablak árnya augusztusi délkor a kapualján. És akarok még égő-pirosat, vérszínűt, mint a mérges alkonyat, és akkor írnék, mindig-mindig írnék. Kékkel húgomnak, anyámnak arannyal: arany-imát írnék az én anyámnak, arany-tüzet, arany szót, mint a hajnal. Es el nem unnám, egy-re-egyre írnék egy vén toronyba, szünes-szünte/en. Oly boldog lennék, Istenem, de boldog. Kiszínezném vele az életem. dühítette, hogy még a cigarettáját is otthagyta. S miután mindkét kabátujja átnedvesedett a verítékről, mert ezekkel törülgette a homlokát és az arcát, nagyon megkönnyebbült, amikor a Lány kinyitott egy kerti kaput, és egy darabig simább úton mentek. Majd átugrottak egy feldöntött drótkerítést és bevetették magukat a szőlőtőkék közé. Jorík ekkor azt kívánta, bárcsak visszakerülnének legalább egy pár percre a forró aszfaltra. Felébredt, mert valaki megrázta a vállát. Azonnal felocsúdott, és farkasszemet nézett egy gárdista-egyenruhát viselő férfival. — Davaj nyemnozsko pokusaty — hívta a gárdista, és hüvelykujjával a kalyiba sarkába intett, ahol a padokon és a hordókon többen ültek. Három óra alvás elég volt ahhoz, hogy az agya kitisztuljon, de a megérkezésre csak homályosan emlékezett. Annyit tudott, hogy a Lány vagy egy félórán át vezette mindenféle kerteken és szőlőkön keresztül, tőkék között bolyongtak, ez pedig alighanem egy présház lesz. Aztán meglátott néhány férfit, nem emlékezett, hogy hallotta-e a nevüket vagy sem, de az egyik gárdista szinte atyailag védőszárnya alá vonta őt, összehajtogatta feje alatt a zakót és lefektette a sarokba halmozott rongyokra. Leült közéjük egy rőzsekötegre. Éhes volt, akár a gyakorlótéren, pillantásával kölcsönkérte a gárdistától a békanyúzót, és egy nagyot kanyarított a vastag fasírtból, amit egy közönséges újságpapírra raktak. Megszagolta a törkölypálinkát és körülnézett az alacsony agyonkoptatott asztalkán. — Neked nem adunk — szólt az idősebb ünneplőbe öltözött civil. — Elég volt neked tegnap. — Adunk — vitatkozott a gárdista. — Hiszen a szíve szakadna meg, ha nem kapna. — Ilyen időkben, ilyen percekben ... — fújta a civil, és magához vonta az üveget. — Milyen időkben? — csodálkozott a hosszú gárdista; aki beszélni hallotta, nyugodtan megállapíthatta, hogy nem idegen, legfeljebb kelet-szlovákiai. — Szabályos háború. Aztán az embernek pedig inni akaródzik. Az ilyen munkához, amit mi végzünk ... Jorík hálásan rábólintott. Ha ezek tudnák, milyen munkát végzett ebben a hónapban ... A törkölypálinkát egyszerre dobta be, és rögvest jobban érezte magát. Elismerő pillantásokat vágott zsebre. — U nász ucsilszja pity — jelentette ki a kisebbik gárdista, hogy lássák, van mivel dicsekednie. — Odahaza — válaszolt Jorík az igazságnak megfelelően. — Nálatok csak egyet s mást tökéletesítettem. Például azt a nagy tudományt, hogy eszegetés nélkül nem szabad szivornyázni — A szeszes ital az emberiség megrontója — mondta a civilbe öltözött férfi, és lesimitotta szürke haját. — Ha ez egyszer megkavarodik, a Karol is másképp beszél majd — vélte a magasabb gárdista. — És ha majd akkor kéred az első kupicát, vagy húzol egyet az üvegből, hálás leszel nekem, hogy nem juttatom az eszedbe ezeket a szavakat. — Nem vagyok iszákos — fűzte hozzá a kisebbik gárdista. — De bizonyos helyzetekben engem is csak a vodka tartott meg a hullámok fölött. A padlásnyílásból lábak ereszkedtek lefelé, és rögtön utána egy kezeslábasba öltözött fiatalember ugrott le onnan. — Jön Olga — a ledöngölt agyagon földet ért és kiegyenesedett. — Martint vezeti ide. Felkapott az újságpapírról egy nagy darab leszelt húst, a szájába gyömöszölte, az öreg Karol elöl pedig egy darab kenyeret, azt zsebre dugta és az odaállított létrán ismét felkúszott a padlásra, mint egy mókus. Nem is érzett csalódást, hogy Olga, aki az ajtóban megjelent, ugyanaz a lány, akit neki egyszer a Katona Viera néven mutatott be, és hogy a Katona, aki neki még soha be nem mutatkozott, a Lány háta mögött jön. — Mindnyájan együtt — vigyorgott a Katona, és sorjában kezet rázott velük; Jorík kezét egy cseppet hosszabban fogta, és a többiekre nézett: — Hogyan is hívjunk ezután? Eddig te számunkra a Hosszú voltál. Az ejtőernyős vállat vont. Nem válaszolhatott, mert tele volt a szája fűrészporra emlékeztető, silány, kemény kenyérrel. — Maradjon minden úgy, ahogy volt — szólt a magasabbik gárdista. — Holnap, holnapután majd bemutatkozunk .. . — Igyunk egyet — ajánlotta a fiatalabbik. — De hát nektek csak a pia jár a fejetekben — háborgott a legidősebb. — A Hosszú már letudta — jegyezte meg a Lány hidegen. — Végül is — a magas gárdista parancsoló kézmozdulattal félbeszakította a vitát —, vizünk alig van, bor viszont akad dögivei. A pillantások egy csapóajtóra összpontosultak, amely nyilván a pincébe vezetett. — Élelmet, azt felcipeltetek ide — szólt a Katona, és végignézte a hat darab ötkilós német húskonzervet, egy lazán átkötött batyut, amelyből nagydarab katonai cipó kandikált ki. — Nem nagyon csámboroghatunk errefelé. Főleg nem fényes nappal. Majd boron élünk. Vizet ... vízélL csak végső esetben. Az ejtőernyős már jóllakott, de nem akart kérdezősködni. — Nagy nyomor lesz a dohánnyal — hangzott fentröl, a padlásnyílásból, ahonnan teniszcipős, szerelőruhás lábak lógtak lefelé. — Ha Olga megmondja, hogy miről van szó, azt is hozhattam volna —- morogta Jorík. — Ha Olga mindenkinek megmondta volna, akkor már rég a laktanya fala alatt porladnánk — mordult vissza Karol. A kisebbik gárdista ünnepélyesen előhúzott egy öreg, kopott bőröndből egy csomag magyar cigarettát. — A plénumnak ajánlom — szólt elgondolkodva. — És takarékoskodjatok vele. Nem sok maradt nekem sem. De hát egy ... vagy két napra ... Martinnal ültek együtt, akit a mai napig Katonának nevezett, a nagyon alacsony tető alatt, mindketten övig vetkőzve, mert az átforrósodott palák alatt alig tudtak lélegzetet venni. A szellő délkelet felöl minden pillanatban borús, kísérteties dörgést hozott errefelé. — Holnapra itt vannak — suttogta a Katona, most már Martin; nem azért suttogott, hogy ne zavarja az ünnepélyes csendet, hanem hogy ne erőltesse meg a torkát, amelyet csak hébe-hóba merészeltek megnedvesíteni azzal a rabvallató borral, amit itt a pincében találtak. — A Lány igazán megmondhatta volna, amikor elment érted, — mérgelődött az ejtőernyős. — Hozhatott volna szivnivalót... — Ne törődj vele! Most aztán már minden fontosabb annál, mint hogy befüstöljük a kék eget... És ha egyszer megkezdődik, nem lesz már időnk bagózni. Rá se gondolsz ... — Mármint... én? — Ki más? Miért, mit gondoltál, kinek a kedvéért vagyunk itt? Jorík nem tudta. És nem is volt ideje fontolgatni. A Lány hívta és tudta, hogy mennie kell. Aztán itt kialudta magát, és csak a Katona jövetele után ébredt rá, hogy innen most már senki el nem távozhat. De hogy miért, mit érdekelte ez őt. — Peter, akit felváltottunk, a rádiósunk. Nem tudtak már számodra egy újabbat kiküldeni. — A Katona ravaszul elmosolyodott. — Nincs hol leugrania. Kevés maradt az országból az itteni uraknak ... Sőt már nem is ittenieknek. A jó ég tudja, hol éri őket a vég. Olajra léptek. (Folytatjuk) 15
