A Hét 1985/1 (30. évfolyam, 1-26. szám)

1985-03-29 / 13. szám

A színes tintákról álmodó

A Nyugat folyóirat első, az ún. nagy nemzedéke tagjainak centenáriumát ünnepeljük folyamatosan a hetvenes évek végétől a nyolcvanas évek közepéig, szinte minden évben. Tavaly Babits Mihályra emlékeztünk, az idén Kosztolányi Dezsőre került a sor. Nem véletlen, hogy Karinthy Frigyes: írások. írókról című irodalmi kritikát tartalmazó, kortárs írókkal foglalkozó vékony könyvecskéjében — amely 1918- ban a híres Tevan kiadónál jelent meg Békéscsabán — Kosztolányi került a könyv elejére. Mindannyian tudjuk, milyen jó barátság fűzte őket össze. Legendák, irodalmi anekdoták születtek közös „csínytevéseikről", hiszen mindketten nagyon szerettek játszani.

Karinthy Frigyes a Mágia című Kosztolányi-verseskötet kapcsán ezeket írja: „Van néhány verse Kosztolányinak, amit elolvasván, éjszaka, vagy másnap reggel jut eszünkbe az

egész — két összezengő szóból öntudatlanul rekonstruáljuk a verset, mint, néha, mikor hangversenyekről hazatérve. Összefüggő melódiák jutnak eszünkbe és nem felejtjük el többé soha. Napok múlva elkezdi élni bennünk szerves életét a vers ... Egy idő múlva úgy rémlik évek óta bennünk voltak már és nagyon régen ismerjük a sorokat..."

Diákkorom bánatos, derűs pillanataiban így voltam én is Kosztolányival. A szegény kisgyermek panaszai híressé vált versciklusából mormoltam magam elé szinte összefüggéstelenül a sorokat a gimnázium parkjában, a hallgatag, őszi fénybe tündöklő platánok alatt:

„Egy percre megfogom, ami örök, lepkéket, álmot, rémest, édeset..."

IMint aki a sínek közé esett)

A zeneiség és a színek varázsa az, ami megfogja az embert, ha Kosztolányi verset olvas. Szerb Antal szerint a magyar líra legszuggesztívabb költője volt. Nem ráz meg, mint Ady Endre, de magával visz, mint egy lassú és monoton vasút, őszi és melankolikus tájakra, ahol mindenki otthon érzi magát.

Fiatal korában, pályája elején sokat tanult a modern francia költőktől. Verlaine, Jammes, Verhaeren, Leconte de Lisle voltak példaképei és ezeknek a verseit sok szép fordításban átültette magyar nyelvre is. De a magyar irodalom hagyományai is közelálltak szívéhez: Zrínyi, Virág Benedek, Vörösmarty, Arany János, Petőfi.. . Mindegyikről tudott újat mondani. Vörösmartyról írt, nagyszerű, alapos jellemzésében szinte magára Kosztolányira ismerünk: „A költőket néha egy-egy hangszerrel szokták jellemezni. Vörösmartyra ez nemigen alkalmazható. Költészete nem egy hangszer, hanem minden hangszer együttvéve, egész zenekar... zenei, de rendkívül festői is. Nemcsak hangokat hallott, hanem színeket is hallott. Festéktálcája gazdag és buja ..."

Kosztolányi — a drámát kivéve — minden műfajban maradandót alkotott. Életeleme volt az írás. Az önkifejezés, a megismerés, a továbbadás ereje hajtotta és serkentette újabb és újabb feladatok vállalására. írt verset, regényt, riportot, útinaplót, elbeszélést, karcolatot és nagyon sokat fordított. A forradalmak bukása után sokáig nem találta helyét, de számot vet ellenfelei vélt vagy valódi igazságaival és emberi magatartására regényben próbál választ keresni. Néró. a véres költő című nagysikerű regénye ítélet és leszámolás. A mü cselekménye a régi Rómában játszódik, a dilettáns költő császári udvarában, de Kosztolányi mégis kora emberietlen társadalmáról mond lehangoló véleményt. Ugyanilyen hatást kelt az Aranysárkány című regény is. Egy századvégi kisváros életét mutatja be, igazságkeresö szenvedéllyel. Novák tanár urat egyik tanítványa megveri és a tanár nem bírja elviselni a megaláztatást, nemes szándékainak eltiprását, a brutalitást, végül öngyilkosságba menekül. Az író

— Ne babrálj annyit — noszogatta a Lány, és az arcán látta, mennyire ingerült.

Nem tudta, mi dühítette fel ennyire látogatóját. Talán az ő hosszú fürdőszobai kalandja, ahol felszívott fél vödör vizet, sokáig zuhanyozott, és borotválkozott, hogy visszakerüljön a saját bőrébe, vagy az egész lakásban uralkodó leírhatatlan rendetlenség.

— Mindenfélét magamhoz kell vennem — morogta szigorúan, hogy visszanyerje önbizalmát.

Semmit ne hozzál magaddal. Csak azt, ami a zsebedben elfér.

Nem kérdezte, hová mennek. Az első pillanatban, amikor a Lányt beengedte az előszobába, csak annyit fogott fel, hogy el kell hagynia a lakást. Amúgy se kívánt nagyon kérdezősködni, se beszélni, de élni se nagyon, a fejében még most is ott zsongott a cigánymuzsika arról a rádióállomásról, amely az egész világgal és a valósággal dacolva „csakazértis Budapestének nevezte önmagát. Éjfélig üldögélt a cigányzene, majd a nyilaskeresztesek pattogó indulói mellett. Amíg csak el nem aludt a padlón, ott ébresztette fel reggel a dörömbölés és a- csengetés.

— Jobb ruhád nincs? — kérdezte a Lány, amikor a fürdőszoba ajtajában megpillantotta az alaposan lestrapált munkanadrágjában.

Jól megleckéztette az ejtőernyőst, de amikor kiléptek a napfényes Kuzmány utcára, Jorík megállapította, hogy az ő sötétszürke komolysága és a Lány kedves, színes ruhája szép párt varázsolt belőlük. Ő a komoly, a Lány a mosolygó. Csak éppen hallgat és nem csivitel, ahogy az illenék.

Mérgelődött, mert a hegynek fölfelé ugyancsak megizzadt:

— Gyalog akarsz felmászni a Szalmakunyhó-hegyre ?

— Nem — válaszolt a Lány egyszerűen. — A kedvedért felfüggesztem a közúti közlekedési eszközök vasárnapi forgalmának tilalmát, és azonnal három taxit rendelek.

— Hármat... — sandított rá zavartan.

— Az egyiket nekem, hogy ne zavarjon a társaságom, a másikat neked, a harmadikat a másik magamnak, mert úgy veszem észre, hogy még mindig duplán látsz.

— Ide hallgass ... — ripakodott rá nagy fennen és férfiasán, ahogy az a Felső Garam vidékén járta, amikor a legények hirtelen nem tudják, mit mondjanak a lánynak.

— Nem hallgatlak — mordult vissza a Lány. — Te pedig maradj csendben. Köteles vagyok téged elkísérni, de hallgatni azt nem.

A Lány mellett haladva megizzadt, és megállapította, hogy a Kuzmány utcában felejtette a zsebkendőit, de leginkább az

14