A Hét 1985/1 (30. évfolyam, 1-26. szám)
1985-03-22 / 12. szám
— Gyere, Valent — szólt szomorúan, és Joríkot egy pillantásra sem tartotta méltónak. Csak az üveget vágta oda dühében a padlóhoz. Ezután már gyakrabban dörömböltek az ajtaján, de nem nyitotta ki. A Katona, akivel úgy állapodott meg, hogy kopogás előtt a levélrésen keresztül egy újságot dob be a lakásba, egy álló hétig nem jelentkezett. A razziáktól nem félt; éjszaka beengedte őket, hiszen akkor méges dörömbölhetett az Oroszlán vagy küldöncei, de világos nappal nem nyitott ajtót senkinek. Pontosabban: nem nyitott ajtót az Oroszlánnak. Mert amikor a dörömbölés abbamaradt, és az ajtó mögött csoszogást sejtett, Prutzemé hálószobájának ablakából leselkedve egy elegáns férfit látott távozni, aki dühösen néz az ablakokra és próbálja mögöttük felfedezni a tökéletlen Muška bajtárs figyelő szemét. Szombaton már ki se nézett az ablakon. A linóleumon a Slovák friss példányát találta, mellette pedig egy apró fehér boríték, benne összehajtogatott cédula, amelyen két szó állt: „Légy résen!" Elmosolyodott. Ki tudja, tisztában van-e a Katona azzal, hogy egy régi cserkész jelszó szavait alkalmazta. Vagy nem is gondolt semmire, amikor ezt leírta a széles, első elemista sorvonalak közé? Vagy pontosan arra gondolt, ami most következik, aminek be kellett következnie? Elhagyjuk tehát Prutzerné lakását. És a négy csempe alatti lyukat. Kár? Ki tudná ezt megmondani abban a pillanatban, amikor az emberi életnek annyi értéke sincs, mint az acélburok alatt levő néhány gramm ólomnak? Résen állok, mondotta magában, amikor ismét csak a sötétségbe meredt. Más úton fogok haladni, nem azon, amelyet az Oroszlán akart szabni számomra, azon az úton megyek tovább, amelyet véletlenül választottam ki. Az a lyuk a konyhában... Ha a Katona hétfőig nem jelentkezik további utasításokkal, ismét el kell mennem a kikötőbe. További papírra alkudni. Talán már nem is kizárólag magam miatt. Csak azért, hogy kitartsak addig, amíg a Katona szólítani fog. „Éreztem, hogy valahogy a miénk vág/' mondotta akkor, az utolsó találkozás alkalmával a Hlinka Gárda készültségi osztagának egyenruhájába öltözött férfi. Vajon elég most már csak szót fogadni ahhoz, hogy megtalálja a kiutat? Megtalálja végre saját életének értelmét? Tudat alatt megérezte, de megfogalmazni még nem tudta, hogy az élet igazsága óhatatlanul valahol a Katona és a körülötte levő emberek igazságában van. Akkor azonban a százezrek forgataga és a lyuk a négy csempe alatt csak egy rózsás álom, egy révület csupán ? Hányszor szeretett volna az életben igaz, derék ember lenni, mint amilyen az apja volt. Csak éppen nem élt még eléggé régen ahhoz, hogy ilyenné váljon. De ahhoz talán eléggé régen él, hogy elcsússzon egy látomáson — egy névtáblán, amelyen a saját neve áll. Talán ebből sem lesz soha semmi... Hogyan néz majd a Katona szemébe, ha mindezek után egyszer találkoznak ... Berúgott. Részeg volt akár a kiskutya, ha rumba áztatott kenyérrel etetik, és egyenesen a fürdőkádba hányt. Meglazultak az idegei. Kénytelen volt inni, sokat inni ahhoz, hogy a világot rózsásabbnak lássa, és rászánja magát arra, hogy hétfőn még egyszer elmenjen a kikötőbe. Most már drágább lesz az igazolvány. Ha egyáltalán adnak. Mindegy. Meg kell kísérelni. És kitartani, és résen lenni. Arra eszmélt fel, hogy a székkel szét akarja verni a csempéket. Erőt vett magán. A legközelebbi razzián nagyon néznének. Még nem is ébredt fel úgy istenigazában, amikor ismét dörömböltek az ajtón; leakasztotta az ablakról az elsötétítő keretet, és lopva a kertajtó felé tekintett, a ragyogó vasárnapi reggelbe. Nem, autót nem látott. És ha megint eljönnének, ha megjegyezték és feljegyezték volna, hogy az igazolvány csak tegnapig volt érvényes? Ma még kivághatja magát. Holnap már nem. Odaugrott az ajtóhoz, mert a nyílás alatt a linóleumon ott hevert egy összehajtogatott újság. (,Folytatjuk) RÉGI KÖLTŐK — MAI TANULSÁGOK !Tözsér Árpád új könyvéről) DÚDOR ISTVÁN TUSRAJZA Érdekes meglepetés ez a kötet, egy mai, méghozzá „hagyományellenesnek" számító költő kirándulása a régi magyar irodalomba. Az előszóban joggal hivatkozik Németh László példájára: „A műnek és történelemnek ezekre az összefüggéseire, az irodalomnak erre a bonyolult folytonosságára, mindenkori időszerűségére nyitotta rá Német László annak idején a szememet, ezzel lelkesített a régi magyar irodalom olvasására, s ezzel vívta ki feltétlen tiszteletemet." Legfeljebb itt annyit korrigálnánk, hogy Németh Lászlóé sem egészen .^levegőbe emelt katedra" volt, mert a hódmezővásárhelyi gimnáziumban színvonalasan kísérlezett az irodalomoktatás korszerű módszereivel, s ez lényegében nem volt alacsonyabb fokú, mint a nyitrai Pedagógiai Kar oktatása, ahol Tözsér kísérletezett. A Németh László-hasonlat annyiban is helytálló, hogy Tözsér is valami újat, eredetit akar mondani a katedrán, nem elégszik meg a tankönyvi anyag egyszerű reprodukálásával. A könyv három, különböző időben irt tanulmányt tartalmaz: Szenei Molnár Albertról, Amadé Lászlóról és Baróti Szabó Dávidról — mindnyájuk munkássága a mai Szlovákia területén teljesedett ki. Amellett az is tagadhatatlan, hogy a „mai tanulságok" is benne vannak, mert Tözsér nem a hagyománoys értelemben vett régi irodalomtörténész, hanem korszerű mai költő, aki újabb szempontok alapján, éles logikával elemzi a régi irodalom jelenségeit is. Az első tanulmány: Szenei Molnár Albert, a reneszánsz költő, az 1974-es évforduló alkalmából jelent meg először (Csanda—Keserű kiadásában, a Szegedi Egyetem évkönyvében). Éndekes és találó megállapításai mellett ezt állítja: „kozmosza, amfatikus természeti leírása pedig a természet reneszánsz harmóniájától, Keplertől, Michelangelótól ihletettek". Ez azért belemagyarázás, mert a 104. zsoltár szóképei, mondanivalója lényegében benne vannak az ószövetségi Dávid zsoltárban is, s neki fogalma sem lehetett Keplerről. Michelangelóról. Egyébként Szenei csupán versbe szedte Károli Gáspár 1590-ben kiadott bibliafordítását. Igaz, Tőzsémek ez az írása szabad képzettársításokat is alkalmazó esszé, amely nem ragaszkodik pontosan az irodalomtörténeti tényékhez. A későbbiekben is elsősorban a mondanivalóban keresi a reneszánsz „eszmét", pedig elsősorban a rövidsoros francia dalformában nyilvánul meg, ezért a kálvinista gyülekezetek szinte a legrégibb időktől napjainkig együttéreznek olyan távoli mondanivalókkal, mint a „Hogy a babiloni vizeknél ültünk, soha még úgy nem fájt Uram a lelkünk." Ezzel magyarázható, hogy a 18. századi üldözött zempléni református szlovákok is teljesen beleélték magukat e zsoltárok élményvilágába (1- Csanda: Szenei Molnár A zsoltárainak szlovák változatai, In: Szülföld és irodalom). Igaza van viszont Tőzsémek abban, hogy a zsoltároknak a bibliától eltérő részeiben (ez ritkább eset) Szenei saját élményeit és érzéseit is megénekli, de a legtöbb esetben azonosul az eredeti óhéberben is kifejezett érzelmekkel, mert az emberi sors évezredek óta hasonló (születés, szenvedés, halál stb.). Igaza van Tőzsémek abban is, hogy a fordításba is beleviheti Szenei saját mondandóját, néha csupán expresszivebb jelzőkkel, kifejezésekkel, pl. az idézett 17. zsoltárban, a magyar urak gőgjére ismerünk: „Kövér nyakok csak föl nem pattan, / Kevélyen Szólnak ellenem" . . . Hiányzik itt a tüzetesebb egybevetés: mi, az, ami az eredetiben is megvan, s mit tesz hozzá a költő-fordító? Jó az, ahogyan — más szerzőkhöz hasonlóan — Tözsér is meglátja a szülőföld képeit a zsoltárokban, s mai szempontú más észrevételei is figyelemre méltóak. Sokkal terjedelmesebb (néhol terjengős) Tözsér másik tanulmánya (Rokokó csizma az asztalunkon), amely felhasználja, de új szempontokkal is gazdagítja Gálos Rezsőnek kissé elavult Amadé-monográfiáját. A bevezetőben leírja a csallóközi báró, Amadé László kalandokban gazdag, hányatott életét, kiemelve pozsonyi szereplését (Gálos nyomán). Érdekes szlovák kifejezéseinek, sőt egy ilyen tárgyú versének idézése is. Kár, hogy nem veti fel a kérdést: hol találkozhatott a szlovákokkal, de az ilyen kifejezései nem az akkori irodalmi nyelvből valók, tehát valószínűleg a cselédektől, a néptől vette át. Amadé verseléséről Tözsér megállapítja, hogy rímeinek többsége ragrím, s hogy gyakran vesz át egész sort is költőelődeitől. Ez annyiban ahisztoríkus megállapítás, hogy a tiszta rím és az eredetiség fogalmát először általánosítva csak Arany János fogalmazta meg, számos régi költőnk esztétikai értéknek tartotta, ha az előző példaképeket „tökéletesen" tudta utánozni (szerintük a „csúcsokat" úgy sem lehet meghaladni). Jól kiemeli Tözsér Amadé költészetének játékosságát és rokokó vonásait. Az öncélúnak látszó szójátékokat is találóan magyarázza, s a „Lila moja, Lila" kezdetű vers logikus elemzése egészen mintaszerű (Weöres Sándort is korrigálja). Újszerű, eredeti megállapításaiból idézzük: „így kap tehát funkciót Amadé verseiben a ritmus, a strófa, a rím, sőt a helységnév is, s így használja ki a rokokó költő — az eddig gyakorlattól eltérően sokkal intenzívebben — a nyelv azon helyzeti energiáit, amelyek például a szójátékokban s az idegen nyelvi (és halandzsa) szövegekben rejlenek (...) az eredmény persze többnyire kétséges: Amadé ezekben mindent alárendel a szövegzenének." (89. 1). A tanulmány elnyújtott; számos részletező leírását már Gálosnál olvashattuk, a szerzőnek tömörebben kellett volna összefoglalnia ehhez fűződő mondanivalóját. A legjobbnak tartjuk az Egy diófa és környéke c„ Baróti Szabóról írt tanulmányát. A feldolgozás módszere szigorúan tudományos: csupán egy versből indul ki, de a szűk témát alaposan elmélyíti: összeveti a költö más verseivel és a felvilágosodás korának más szerzőiével. Tözsér nem mondja ki, de érinti azt a problémát, amit már mi is felvetettünk Csokonai Diétái Magyar Múzsájával kapcsoltan (I. Szülőföld és irodalom), hogy a felvilágosodás egyes Írói (ezt a tankönyvekben nem írják meg!) ellenszenvvel írnak a felvilágosodás francia-párti híveiről, pl. Csokonai megvetően „francoknak" nevezi őket. Ezért teljesen egyetértünk a szerző meglepőnek látszó következtetésével, hogy azok a férgek, amelyek a diófa ledőlését okozták, jelképesen a felvilágosodás hívei, s igen frappáns az optimizmust sugalló befejező strófa magyarázata is: II. József halálával ünnepli a felvilágosítók bukását, a hatalom régi-új birtokosaihoz, a megyékhez, a nemességhez fellebbez... de változnak az idők, s „Hazánkat, szelíd ég, szűz virágjában tartsd meg örökké". Ez kissé deheroizáló, de Tőzsémek kell igazat adnunk, mégha az eddigi szakirodalomban mást olvasunk is. Egészében Tözsér könyvét, Németh László nemes példáját követőnek tartjuk. CSANDA SÁNDOR 15
