A Hét 1985/1 (30. évfolyam, 1-26. szám)
1985-03-22 / 12. szám
Imádkozott, hogy legalább az altiszt ne jöjjön. Hogy az a fél szakasz tűnjön el valamerre a Malomligeti út felé, hogy legalább egy olyan kétszáz-kétszázötven lépésre eltávolodjanak. A bódé ajtaja megcsikordult, és kijött az altiszt. Megragadta Jorík vállát, és kitaszította a kapun. Csak ezután adta vissza a papírjait. Az ejtőernyős közönyösen legyintett az őrszemeknek, és hálásan feltekintett a csillagok felé. Könnyű volt a lelke, könnyebben lélegzett mint reggel, könnyebben mint éjjel vagy tegnap, és már egyáltalán nem zavarta, hogy amig bealkonyodott és ő a vámházból ismét a szabad ég alá került, az olasz háromkerekű eltűnt. Vagy ellopták, vagy pedig Jozef úr és a mérnök úr megtalálták, és maguk is elboldogultak vele. Az újvárosi pályaudvar közelében levő rosszul szellőzött, büdös kocsmában a pincér nagyon feldühítette. Iszonyatos összeget megvacsorázott, de sörük nem volt. Nyilván már a sörgyárak berendezését is elszállították. 15. A lakásból csak kora reggel távozott, amíg a város még nem ébredt, és a boltok nem teltek még meg vásárlókkal. Felcipelt a lakásba egy egész hónapra való készletet, de azért a kenyérért néha napján ki kell majd merészkednie. Ha nem lesz kenyér, lángost fog itthon sütni. Csak kétszer zavarták. Először egy sötétbőrű férfi aktatáskával, aki eljött meggyőződni arról, vajon Prutzemé lakása nem üres-e. A szeme közben csak úgy lövöldözött minden oldalra, véletlenül még Prutzemé hálószobájába is benyitott. — Tetszik tudni, elmennek, nem zárják el a gázcsapot, a villanyt se jelentik ki — magyarázta szertartásosan, és figyelmesen feljegyezte a volt bérlő helyett ittmaradt úr nevét és személyi adatait. A második látogató nem egész egy óra múlva jelentkezett. Jorík kinézett az ablakon, és nyugodtan ajtót nyitott: Ez csak az Oroszlán vagy a Katona lehet, hiszen sem őrszem nem állt a kertkapuban, se gyanús gépkocsi. És az ajtóban csaknem összeesett, amikor szemtől szembe került két civillel és két marcona legénnyel a Hlinka Gárda egyenruhájában. Felmérte a néggyel szembeni esélyeit. Amennyiben a jó öreg rendőri szokások szerint azonnal meg akarnák motozni, az elsőt, aki bizalmaskodik, lábfejével megrúgja a lába között, s amíg a többiek felocsúdnak, neki már a markában van megbízható fekete fedezéke. Lőni nem fog. Betereli őket a fürdőszobába. Arccal a falnak és oda a koponyájukra. Aztán ... Nem motozták meg, de valamennyien betódultak az előszobába. — Maga miért nem katona? — rivalít rá az átható tekintetű magasabb civil. Vigyázat, jelezte az ejtőernyős agya. Semmi letartóztatás, semmi lebukás... katonaszökevényeket fogdosnak, annak az államnak reményteljes védelmezői, mely két gyorsvonati megállóra zsugorodott össze. — Fáradjanak beljebb — invitálta őket csaknem lenézően. — De nekem a konyhába kell mennem. — Sehová nem megy! — vakkantotta az alacsonyabb civil. — Sajnálom — s ebben a pillanatban úgy érezte, hogy feljebb kell emelni a hangot. — Nekem itt ne ugráljanak. Csak nem égetem oda maguk miatt az ebédet? — Mi majd adunk magának ebédet, ugye, Valent? —• mosolygott a fiatalabb gárdista. A magasabb civil meggyőzően bólintott. — Ebédet is, gyomorcseppeket is. De olyanokat, hogy három napig nem fog utánuk ebédelni... De aztán akkorát ugrott, akár egy tigris, mert Jorík hátat fordított nekik, és bement a konyhába. A magasabb azonban az első pillantásra megnyugodott. A takaréktűzhelyen valóban gőz sivított, és a lábasfedő hisztériásán ugrált. A látvány tíznapos legénygazdálkodás nyomán rettenetes volt. És a szagok se voltak sokkal kellemesebbek. Jorík elzárta a gázt, kezét beletörölte a konyharuhába és látogatóihoz fordult, akik sasszemekkel, és nagyon is gyanakodva figyelték. — Igazolják magukat! — parancsolta kurtán. — Frászt! — válaszolt a magasabb civil. — Vedd a zakódat, szedd össze a holmidat és gyerünk ... — Szabadna tudnom hová? — Megtudod, barátocskám — mosolygott az alacsonyabb civil. — Barátod a hóhért Vele tegezödjél, majd ha a sógorod lesz. Hót én elmegyek, miért ne, de hogy ti mit kaptok majd ezért a disznóságért! — Nono ... — mondta figyelmeztetően a magasabbik. — Nono!... — kiáltotta az alacsonyabbik is. — Semmi nono! Kettőkor a kikötőben kell lennem. Ha nem leszek ott, az őrnagy úr kitekeri a nyakatokat. A papírjáról annyit tudott, hogy valami őrnagy írta alá. Az aláírást már nehezebben fejtette meg, azért a névvel inkább nem is hencegett. — Az iratokat! — vezényelte a magasabb civil közönyösen, s az orrán lehetett látni, mennyire únja már az ilyen beszélgetéseket. Mind a négyen betódultak utána a szobába, a kétnyelvű igazolást azonban csak a két civil tanulmányozta. A magasabbik vállat vont. — Ha jó a papír... — és rámordult az alacsonyabbikra: — No, nyomás, keresd meg a telefont. A kisebbik sietve, komikusán ugrándozó léptekkel szedte csámpás lábait, a magasabbik viszont kényelmesen beleült a karosszékbe, kinyújtotta a lábát és intett a gárdistáknak: — Átkutatni! Mindent! De ne vigyetek el semmit... egyelőre. — És én? — vágott oda Jorík. — Te? — a magasabbik civil olyan arcot vágott, mintha a lakás ura a legkevésbé sem érdekelné őt. — Leülhetsz, lefekhetsz, de állhatsz is, ha akarsz. Csak a szemem előtt legyél. És ne mászálj ki a szobából. — Az asztalon álló, félig telt üveg után nyúlt, kirántotta a dugót, beleszagolt és elmosolyodott: — Az istenit! Irtványosi... Mélyet fújtatott, ájtatosan ivott belőle, majd félrerakta az üveget, de a dugóval már nem fárasztotta magát. A gárdisták föl és alá járkáltak a lakásban, aztán visszamentek a hálószobába. és sandán néztek elöljárójukra, aki szemmel láthatólag nem hajlott arra, hogy őket is megkínálja. Ellenkezőleg. Mire a kisebbik visszajött, csak egy hüvelykujjnyi ital maradt az üveg alján. Jorík e néma félóra alatt az ágyon ült, és erősen a térdéhez szorította a kezét. Nem félt. csak attól, hogy buzgalmukban tapogatni kezdik a frottírköpenyét. Kivált annak a jobb zsebét féltette. Akkor se lesz még tragédia, könnyűszerrel elbánik velük, mert ha ketten is veszélyeztetnék puskacsövükkel, a harmadik védőpajzsként szolgálna. Ezek azért mégsem agyafúrt hírszerzők! A gárdisták cígelfeldi kocsmavirágoknak néznek ki, a civilek pedig kétségtelenül hekusok, de talán nem is igaziak, hanem csak olyan sebtében toborzottak. Egy tapasztalt rendőr vagy állambiztonsági aligha látna neki a szivomyázásnak, amíg az ürge, akiért jöttek, nem kap a csuklójára megbízható, csillogó karperecét. És egy rendes hekust talán ki is rúgnának, ha szolgálat közben így beszivna. „Nyugalom, majd meglátjuk .. Ennek ellenére érezte, hogy most, pontosan négy héttel szerencsés földetérése után éveket öregedett. Lényegében másként képzelte el. Állandó feszültség, mozgás, munka. Bármilyen munka, de munka. És tisztességes papírokkal végzett, csendes munka egészen addig, amig átvonul felette a front. Mindig a front mögötti leugrástól félt. Áz élet egyéb területeiről soha, tudta, hogy mindent túlél. Sehová nem fog tolakodni, de mindent csak úgy végez el, hogy senki ne vethesse a szemére, hogy bármiből kihúzta magát. Nem születtünk hősnek. Csak arra kell törekedni, hogy túléljük. S azért képes volt fegyvert rántani és ölni is. De jobban szerette volna inkább a gárdisták és a gárda hekusainak kemény koponyáját beverni vele. Kár volna meghalni, amikor azok a csempék a konyhában ... A kisebbik civil szomorúan és morcosán tért vissza. Odadobta a papirt az asztal szélére, és nem is a felettese elé, aki méltóságteljesen és férfiasán kancsalított feléje. — Mehetünk — sziszegte dühösen az üveg láttán, amelyben ott volt még az irtványosi jó ital maradéka. — Kár az időért! De te hasznosan töltötted el. — Rendben van? — rikácsolta a sarzsi, és a lábát behúzta maga alá. — Sajnos — felelt a kis ember, és arckifejezése elárulta, hogy ezt őszintén gondolta. — Az igazolás szövegét a kapitányságon másolatból olvasták fel nekem ... Lóduljatok! — mordult a gárdistákra. A két puskás zöld alak kedveszegetten távozott az előszobába, még egy szomorú búcsúpillantást vetve az üvegre. A kicsi kitépte az üveget a nagyobbik karmából, aki már ültében is támolygott. 14
