A Hét 1985/1 (30. évfolyam, 1-26. szám)
1985-03-15 / 11. szám
14. Akkor meglepetten füttyentett egyet, és a söntés függöny nélküli ablakához lépett. Hát ezért nem mondott a pincér semmit. A sötét helyiségben ott álltak az asztalok, és rajtuk a felforditott székek, mint minden este záróra előtt. Siettek, hogy a vendégek is elkölthessék az utolsó garasukat, de az alkalmazottak is hazaérhessenek, mielőtt a rohamsisakos járőrök kitódulnak az utcára. A korsók és a poharak úgy álltak a söntéspult mögött, akár katonák a díszszemlén. Nem, itt aztán egyáltalán semmit nem csomagoltak. Gondos kezek raktak a helyére mindent a tulaj úr szigorú tekintete előtt, aki úgy bocsátotta el őket, mint minden este máskor, majd maga csomagolt be mindent, amit csak elvinni érdemes ... És amikor másnap reggel megérkeztek a pincérek, meg a konyhalányok, a csapos és a szakácsnők, a főnök úr és a főnökné már a Birodalom felé utazott, a bevétellel együtt, sőt valószínűleg a fizetéseikkel is. A sarokról látta, hogy a Konvent utcát három legény zárta el a Hlinka Gárda tábori zöld mundérjában, és hogy a kiürült utcát két magasabb rendfokoíatú, pisztolyos gárdista rója. — Mi van itt? — kérdezte Jorík egy idősebb nőtől. — Házkutatások, jó uram! Férfinak viszik a katonákat... — Inkább katonának a férfiakat! — Mindenkit elvisznek, fiatalt, öreget... ni csak... A távolból látta, ahogy egy kapu alól kivezetnek két bizonytalan korú férfit, és egyenesen belökik őket a tehergépkocsi ponyvája alá. Beleizzadt és valami összeszoritotta a gyomrát. Mert ezt már ismerte a frontról, az egyik és a másik oldalon is. Mindig, amikor kenyértörésre került a sor, a németek — bár rendszerint bennszülött erőket kergettek ki erre — átfésülték a terepet; elvittek minden férfit, aki a puskát elbírta és képes volt a vállához emelni. És ha már nem volt alkalmas a lövészárokba, akkor is elvitték, hogy megássa azt. De ha már'' erre se maradt elég idő, legalább elhurcolták őket a Birodalomba, mindenképpen igyekeztek megritkítani a lakosságot, hogy amazok ne legyenek képesek úgy frissiben új ezredeket beöltöztetni. Bámulta a zöld egyenruhákat, amelyeken még nem volt ideje kiegyenesedni a konfekciós vasalás éles vonalainak. És ráébredt arra, hogy a holnapi naptól fogva nem kell elmennie a Kecske utcába, sehová nem kell elmennie és sehová nem is megy, mert ettől a perctől már az ő sok pecsétes jó papírja nem ér egy fabatkát sem. / Még azon az estén megrajzolta a vázlatot. Megfontoltan és alaposan. Hasonlított a szíjazatra. amelybe első ízben befűzték öt, és amelyet később megszokott. A legutóbbit úgy ásta el Sekule és az országhatár között. A kötélverő mester, akit kora este meglátogatott, már nem árusított. — Kinek volna ma szüksége kötélre? — mentegetödzött, amikor a vevő a Vám utcai nedves, földszinti lakásába befurakodott. — Legfeljebb, ha valaki fel akarja magát akasztani — próbált szellemeskedni, de nem óhajtott ezzel a morcos, apró férfival vitába keveredni. Éjszaka, amikor felüvöltöttek a szirénák, és biztosan tudta, hogy akik ebben a többnyire németek által lakott házban egy furcsa tehetetlenségi erő hatására itt maradtak, a bűzös, áporodott pincében kotlának, kisurrant az udvarra, az udvarról a kertbe, és ott felmászott egy fára. Befűzte magát a kötelékekbe, és most már nem bánta, csak bombázzanak, csak jöjjön akár tíz razzia is. Fára nem másznak. Védi őt a sötétség. A legrosszabb esetben betörik a lakás ajtaját, és kifosztják. De ha el is hurcolnának mindent, az utolsó szál dohányig, amit össze tudott vásárolni, a konyhában levő négyszöget, a vízvezetéktől számított bal saroktól a hetedik és nyolcadik csempét, a felülről számított harmadik és negyedik sorban, nem fogják felfedezni. Az első pillanattól fogva, amióta alázatosan meghallgatta az Oroszlán parancsait és egy hatalmas, irtózatos összeget préselt ki belőle, érezte, hogy útjaik elválnak. Akkor még azt gondolta, hogy a legrosszabb esetben visszaadja neki a pénzt. A többi valahogy magától jött. Nem érezte magát vétkesnek. Azoknak, akik oly könnyen adták, bizonyára sok van — vagy nem a saját zsebükbe markoltak. És előfizettek a zsöllyékre, sőt a páholyokra az új színházban, ahová csak a kiválasztottak léphetnek be, akik idejében érkeztek, és akik eleget fizettek. Mennyit fizetett be a Katona? És mennyit a Lány, aki ismét elvesztette nevét, és megint csak a Lány maradt. Hányán lesznek ott ebből és abból a rétegből? És hogyan viselik majd el egymást? A márciusi reggel első sugaraiban az ágak tisztán látta a ház hátsó épületét, mint amilyen tisztán látszott valószínűleg ö maga is a gyér, még ki nem rügyezett ágak között. Minden csontja fájt, és alig bírta emelni a lábát. Megesküdött, hogy soha többé nem mászik fára, még ha rögvest el is viszik. Az ágyból a legrosszabb esetben elviszik valamelyik laktanyába. A fáról azonban az út egyenesen a falhoz vezetne. Vak tehetetlenségében kedden délelőtt elment még egyszer a Kecske utcába. Vagy talán éhes volt és be kellett mennie a városba legalább kenyeret venni. A sors bosszúja lehetett, hogy Jozef úr rögvest a háromkerekű olasz kis tehergépkocsi kormánykereke mögé ültette, és kénytelen volt vele a kikötőbe hajtani. Dühös volt, hogy Így beugrott. Félreállította a kocsit az állami ponton közelében, és megállította az első embert, aki minden bizonnyal idevalósi lehetett, mivel rongyos volt az istenadta, sapkáját mélyen a szemébe húzta, s kezét a zsebében tartva úgy ténfergett a járdán. Jorík a 2 317 számú uszályt kereste, egy német uszályt, amelyhez oda kellett a kocsit állítania, hogy berakhassák Münz mérnök vagyonát. — Hát csak keresse meg — mordult vissza a férfi, és sunyin elmosolyodott. — Evakuálni tetszik? — Kell egy pofon ? — szólt Jorík békeszeretően. — Olyat húzok be neked, hogy reggelig danolsz tőle... Szlovákul kérdem tőled, hol az az uszály. — Ezt azért megnézem magamnak — éledt fel a legény, és a sapkáját a tarkójára tolta. — Én nem vagyok portás itt. hanem munkás. — Én pedig nem evakuálok, csak a főnököm, és a kocsit az uszályhoz kell vinnem. — Hát olyanokból, mint amilyen te vagy, annyi van itt, mint a nyű. És ha nagyon ugrálsz, négykézláb fogsz innen távozni ... Ki a te főnököd? — Ha egy tucatnyian lennétek, akkor is elbánok veletek. Semmi közöd az én dolgomhoz, de Münz mérnök holmijait szállítom. — Mire magadhoz térsz, már a kórházban vagy. A mérnök urat nem ismerem. És neked nem akaródzík Németországba menni? se hivott. És ha hívnak, akkor se megyek. — Szlovák vagy? — Az vagyok. És ha már nem mondod meg, hol van az az uszály, akkor legalább annyit árulj el, mit lehetne itt harapni ... — Idevalósi vagy? Bratislava!? — Három kérdésre még be van fizetve nálam. — Tartsd meg magadnak. Az állami pontonon megmondják, hol az uszály, dobd le ott a szajrét, és gyere a ponton mögötti bádogkalyibába. Egy lamacsi nő főz ott nekünk, a nyelve mint a cséphadaró, de jól főz. Ismét lehúzta a sapkát a szemére, és széles léptekkel megindult a gépkocsik és a fogatok mentén, amelyek itt vártak a sorukra. A vámtisztviselő tetőtől talpig végigmérte Joríkot, és savanyúan mosolygott: — Álljon be vagy ötven méterrel lejjebb. És mikor fejezik be a rakodást? — Hát tudom én azt? — morogta Jorik. — Nem Münz mérnök úrhoz van szerencsém? — kérdezte a vámtisztviselő egy pillantást vetve a markában levő papírokba. / — Nem, nem hozzá van szerencséje... —■ Akkor ki maga ? — hallatszott durván. — Anyám fia és az anyósom veje! — És maga nem evakuál? — Akkor se, ha ostorral hajtanak. A vámtisztviselő megnyalta kicsücsörített ajkat: — Mekkora csoda! Ilyen fiatal, és még sincs az SS-ben? — Ha egyszer elfelejtettek németül keresztelni... A vámtisztviselő vállat vont: — Vannak ilyen csodák is... Csakhogy akkor tessék befáradni az irodámba. Jorík közönyösen bólintott, és benyúlt a bal hóna alá. Nem biztosította ki a fegyvert, csak szabaddá tette. Ha itt csak egyetlenegyszer is tüzel, rászakad az egész világ. De ha a finánc úr mélyenszántó kérdéseket akar intézni hozzá, pisztolycsővel szorítja a sarokba, aztán megsimogatja a kobakját. Még ha többen is lennének. Még ha tizenketten lennének, akkor is. PETER HAJDÚK 14
