A Hét 1985/1 (30. évfolyam, 1-26. szám)
1985-03-15 / 11. szám
A vámtisztviselő kinyitotta a szekrény ajtaját. Jónk ismét összevonta a karját a mellén, de jobb keze a zakó alá surrant, és már markában tartotta a fegyvert. Aztán a szekrény ajtaja ismét megzörrent és a vörös képű férfi egy magas, négyszögletes palackkal tért vissza, teli fehér, színtelen itallal. — Igyunk egyet! — szólt fáradt, kedvtelen hangon. Öntött két vizespohárba és koccintottak. — Egészségére — válaszolt a vendég. — Unalmas egyedül, igaz? — Oly mélyre még nem süllyedtem, hogy a tükörrel szivornyázzak... — De hát magánál igazán annyi ember fordul meg ... — Azok hozzák ezt. A második pohár után Jorík átkapcsolta a szíjat a pisztolyagy fölött. A vámtisztviselő az asztal mögé ült, fejét a tenyerébe hajtotta, tar koponyája izzadtságtól csillogott. — Nem fogják keresni? — kérdezte Jorík a vendéglátót egy idő múltán. — Minek? Azért, mert maga véletlenül belémbotlott, és megkérdezett? Ki fogja azt elvámolni, amit ma berakodnak? És egyáltalán merészelné? — Szóval most már csak így van? Kéz kezet mos? — Ahogy jó szomszédokhoz illik. Aki átadja a papírját, attól átvesszük. Aki nem adja ... Kit érdekel? A harmadik pohár után kibányászott a szekrényből egy darabka száraz kalácsot. Fonott kalács lehetett, bár durva, sötét lisztből készült. Letört belőle két darabot, az egyiket odaadta a vendégnek, majd köpött egyet a földre. — Úgyis megint visszajön a vízen. — No... — A Duna tele van aknákkal. Kifut egy hajó, másnap reggel viszi a víz a hullákat és a nagy fadarabokat, gerendákat meg ládákat. Mire beesteledett, megállapodtak. A vámtisztviselő nagy kínnal-keserwel tudott elvánszorogni a kikötökapitányságon székelő német parancsnokhoz. Két palackkal a hóna alatt távozott, s amikor visszajött, egy igazolást húzott elő a zsebéből. Kevésbé volt díszes, mint a nemzetvédelmi minisztérium nagy oklevele, amelyet most már bekeretezhet, de sokkal értékesebb. Igazolta ugyanis, hogy Vojtech Muška úr 1945. március végéig a bratislavai kikötő német katonai intézöségéhez nyert beosztást evakuációs munkálatokra, és a német véderöszolgálattal egyenlő értékű szolgálatot teljesít. — És valódi ez? — kételkedett Jorík bizalmatlanul, mert ekkora szerencsébe még a tenyere is beleizzadt. — Kipróbálhatja mindjárt a kijáratnál. — Senki sem igazoltatott itt engem. — Befelé ... De van itt egy csomó rab, meg olyan ... zsidó is, no. És kifelé eszeveszettül ellenőriznek, nehogy valamelyikük meglógjon. Amikor a vámtiszt a látogató kezéből átvett tíz darab ezerkoronás bankjegyet, ezekkel már nem talált be a szétszaggatott, vásott irattárcába. Végül feladta a kísérletezést és sóhajtva belegyömöszölte a pénzt az oldalzsebébe. Begombolta és mélyen felsóhajtott: — Mindig arról álmodoztam, hogy egyszer gazdag leszek. De soha nem jött ki a lépés... Csak most... hukk ... — Hát köszönöm szépen. — Tűnjön el! Az udvariasságával pedig boldoguljon a temetőben vagy az akasztófán ... De ha akad még ismerőse, akiknek szüksége van papirra, jó papírra, tisztességes papírra ... Hiszen szlovákok vagyunk ... Segítsünk egymáson ... Én is segítek... Mert én jó ember vagyok... Ej, nagyon is jó... És a mondat felében elaludt, feje az asztalon, csak hatalmas kezei lógtak le egészen a padlóig. A kapuör nemcsak hogy nem engedte ki, de még az altisztet is odahívta, mintha az a két rohamsisakos, géppisztolyos legény nem tudna olvasni. Az altiszt pedig jóformán meg se nézte, csak kézlegyintéssel kergette el Jorikot a kapu menti rácshoz, ahol még két asszony állt, és egy káromkodó férfi, ostorral a kezében, nyilván a porta előtt álló fogat kocsisa. Az altiszt kitépte az új jövevény kezéből az igazolványt és a kapitánysági papírt, majd bement a bódéba. Jorik ismét keresztbe fonta karját a mellén és szabaddá tette a pisztolyt a hóna alatt. Most azonban már kibiztosította. És pillantásával felmérte a helyzetet... Nem, most még nem. Az Apolló-gyár romjai felöl egy fél szakasz menetelt, könnyű tábori felszereléssel, a rohamsisakok szabadon kalimpáltak a derékszíjukról. Minden bizonnyal a töltött karabélyé leváltott őrség. Az altisztet és a két őrt igen könnyen meggyőzné személyazonosságáról három lövéssel, de ha most itt kitör a balhé, akkor úgy szaladhat amazok előtt, mint egy nyúl a hajtóvadászaton. (Folytatjuk) TÖRÖK ELEMÉR KÉT VERSE Képzelet Röpítsd fel újra képzelet a gyermekkori képeket, szorong bennem a félelem, világosítsd meg éjjelem, villantsd felém a kék eget, sötét mögül a fényeket. Lovas szekér a dűlőúton Túl a Mojván s a Füzerőn köd száll már a dombokra, Valahol gulya kolompol, megy éji nyugalomra. Füvet borzol az esti szél, tücskök hangját hallgatom, csendjét küldi a végtelen fehér galambszárnyakon. Piros/ik az égi tenger, csupa öröm a szívem, gyermekkoromra gondolok, ne zavarjon senki sem. Szekér jön a dűlőúton, a bakon ősz ember ül, bögölyhad kering zümmögve a lovak feje körül. FOTÓ: KÖNÖZSI BARAK LÁSZLÓ Transzcedens beszélgetés Kelemen Mesterrel A nagyapám ő, mosolyog, szél: ülj mellém unokám, s kisimulnak a mély ráncok balladás szép homlokán. Vannak lakható és lakhatatlan falak. — Minden falnak van valakije, és mindenkinek van fala. — Hát persze, persze Mester Úr, ám a falat etetni kell. És egyáltalán nem mindegy Mester Úr — mivel!? — Mindenkinek van fala, minden falnak van valakije... Vannak lakható, és vannak lakhatatlan életek. 15
