A Hét 1985/1 (30. évfolyam, 1-26. szám)
1985-01-05 / 1. szám
LOVICSEK BÉLA FINOM ÚRIASSZONY Mese felnőtteknek Alap rendszeres olvasói bizonyára emlékeznek még rám, rám, a beszélő és mesélő ötvenkoronás bankjegyre. Ha valaki mégsem emlékezne, néhány mondatban felelevenítem a sorsomat. Születésem óta sok mindent átéltem, sok mindent láttam, hallottam, tapasztaltam. Közben alaposan megkoptam, összegyűrődtem, s a színem is kifakult. Egyik őszi hajnalon, zuhogó esőben, egy részeg disznó matató keze a pocsolyába ejtett. Már-már kimúltam, amikor arra jött a mostani, a végleges gazdám, aki észrevett, a két ujja közé csípve felemelt, lerázta rólam a vizet, kisimított, a levéltárcájába tett és hazahozott. Mindez jó néhány éve történt. Azóta kellemesen szép környezetben itt virítok a gazdám íróasztalán, s mikor türelme és ideje van rá, hogy meghallgasson, hálából elmesélem az élményeimet, ő pedig lejegyzi és közreadja. Hosszú hallgatásunknak az volt az oka, hogy a gazdám az utóbbi években állandóan lótott-futott, aztán sem ereje, sem ideje nem volt arra, hogy velem foglalkozzon. Most azonban, hogy nyugdíjba vonult, rengeteg a szabadideje, így elkezdhetjük, illetve folytathatjuk a „mesélést". Szóval a finom úriasszony ... akinek az illatos kézitáskájában elég hosszú időt töltöttem. Őrizgetett, mintha én lettem volna a kabalája. Negyvenéves, jól ápolt, mindig a legújabb divat szerint öltözködő nőszemély volt. Barátnői közül sokan irigyelték a dús, vállra omló, rozsdavörös hajkoronáját, kislányosan karcsú termetét, hamvas arcbőrét, vakítóan fehér, szabályos fogsorát, rendkívül bájos mosolyát. Büszke volt a német, francia, angol nyelvtudására, egyáltalán a műveltségére, s ha csak tehette, kérkedett is vele. Jói zongorázott. Állásban soha nem volt. Semmi kedvet nem érzett ahhoz, hogy nap mint nap, pontos időben megjelenjen valahol és körmöljön reggeltől estig, vagy hajlongjon és vigyorogjon a főnöke előtt. Soha semmilyen formában és módon nem bírta elviselni a kiszolgáltatottságnak még a gondolatát sem. Szerette és élvezte a kötetlenséget, a szabadságot. Gyakran fogadott vendégeket, s.ő is gyakran járt vendégségbe, presszókba. Szeretett gondtalanul elüldögélni egy-egy konyak, kávé mellett, nézelődni, s fürdetni magát a férfiak sóvárgó pillantásainak a tüzében. Számára mindez csupán játékot jelentett, olyan játékot, ami teljesen kielégítette asszonyi hiúságát. Tény és való, hogy a férjén kívül egyetlen férfi sem érintette meg, nem is kívánta, hogy megérintse. Egyszerű nyelvre lefordítva: hű volt a férjéhez, akivel tizenöt éve éltek megértő, kiegyensúlyozott és boldog házasságban. Szinte hihetetlen, de soha nem veszekedtek, mint általában a házastársak zöme. Talán ök azért nem marakodtak, mert nekik nem voltak anyagi gondjaik. A férje komoly állású ember volt, külkereskedő. Mondanom sem kell, hogy az átlagfizetése jóval átlagon felüli volt, azonkívül jócskán hozott a konyhára a sok külföldi út kisebb vagyont érő „apróságok" formájában. Csak az érdekesség kedvéért jegyzem meg, hogy édeskés marhaságoktól hemzsegett a szótáruk. Íme néhány: mókuskám, csillagom, édes szívem, tubicám, gyöngyöcském, kis halam, csibiském, leikecském ... Házasságuk egyetlen szépséghibája a finom úriasszony meddősége volt. Négy-öt évig ugyan sóvárogva várták a gyermekáldást, miközben többször kivizsgáltatták magukat. az asszony gyógykezelésnek is alávetette magát, de mikor látták, hogy minden igyekezetük hiábavaló, belenyugodtak, s látszólag nem is csináltak belőle nagy ügyet. Giziké, a bejárónő, minden második reggel, pontosan nyolc órakor érkezett meg. Megbízható volt minden tekintetben. Azon a reggelen kékre-zöldre verve állított be. Látható szégyenérzet mardosta. — Hát magával mi történt, Giziké? — Megvert az uram ... — Megverte!? — háborodott fel az asszonyom. — Máskor is meg szokta verni? — Meg bizony, havonta kétszer, háromszor, mikor hogyan, de ilyen alaposan már régen nem rakott el... — És maga tűri? — Mit csináljak ... Az uram ... Nem rossz ember, ha józan. Csak akkor vadul meg, ha beiszik. Olyan a természete ... — Hogy süllyedhet olyan mélyre egy ember, hogy kezet emel a párjára? — méltatlankodott az asszonyom. — Odasüllyed ... Elveszti néha a fejét az ember, nagyságos asszonyka, aztán üt... Ki az italtól, ki meg mástól... Amilyen hirtelen felháborodott az asszonyom, olyan gyorsan el is felejtette az esetet. Ebéd után gondtalanul ült le a zongorához, játszott egy sort, aztán meggondolva magát átöltözött és neki a városnak. Gyönyörű nyári nap volt, fényesen sütött a nap, mégis elviselhető volt a hőség. Céltalanul szedte a lábát, élvezte a nyüzsgést, az utca zaját. Közben megállt egy-egy kirakat előtt, szemlélődött, majd tovább ment, amikor is összetalálkozott egyik legjobb barátnőjével, bizonyos Marikával. Rövid tanakodás után beültek egy presszóba és kávét rendeltek. Én az illatos kézitáskában lapultam és érdeklődéssel hallgattam a beszélgetésüket. — Zoltán? — kérdezte Marika a kávéscsésze fölött. — Úgy kérdezed, mintha nem tudnád: Münchenben van már egy hete — felelte az asszonyom gyanútlanul. — Ma éjszaka érkezik haza ... föltéve persze, ha minden jól megy... — Szóval te úgy tudod, Juditkám, hogy a férjed Münchenben verejtékezik izgulva, sikerül-e az üzletkötés? — kérdezte Marika furcsa ízzel és némi éllel. Közben rágyújtott. — Hát nem ott van? — hűlt el az asszonyom, s tágranyílt szemmel nézett a gomolygó füstön át. — Nem, Juditkám, sajnos nem ... — felelte Marika elhúzva a szót. — Nézd, kedves barátnőm, én már régen akartam szólni, de valami mindig visszatartott... Arra gondoltam, nyilván tudsz mindent, csak ... csak túl teszed magad rajta ... — Mit kellene tudnom!? — kérdezte az asszonyom döbbenten. — Az istenért, beszélj már Marika: mit kellene tudnom? — A hangja telve volt sürgetéssel, feszültséggel és rémülettel. Mintha megérezte volna, hogy számára elviselhetetlen és megsemmisítő szörnyűséget fog hallani. — Beszélj már! — Zoltán a Tátrában üdül a „családjával" ... vagyis a szeretőjével és az ötéves kisfiával... Ez az igazság, Judit... Ez bombaként hatott. A finom úriasszonyban egy világ dűlt össze pillanatok alatt. Csak sokára bírt megszólalni. — Ki az a nö?... Ismerem? — Hogyne ismernéd: Zoltán főnökének a titkárnője... — Az a kis szőke ribanc?... No, lám, az ártatlanka ...! Úgy tartotta magát, mint a szüzek szüze ... Úristeni Elkeseredésében, gyűlöletében és rettenetes haragjában azt sem tudta az asszonyom, hogy került haza. Belevetette magát az egyik öblös fotelba és sírt. Később már sími sem tudott, csak a szeme égett, mintha homokkal szórták volna tele. Megcsúfoltnak és kisemmizettnek érezte magát. Lassanként rettenetes bosszú gondolata érlelődött meg benne. Magábaroskadva ült, s idegfeszültséggel teli órákon át várakozott. Végül néhány perccel éjfél után megérkezett a férje. Kissé elnyűtt és fáradt volt. — Te még fenn vagy, gyöngyöcském ? — kérdezte némi csodálkozással. Puszi jobbról, balról. — Mindenütt jó, de legjobb itthon ... — mondta nagyot nyújtózva, majd belehuppant a másik fotelba. — Ennyire elbágyasztott a tátrai levegő? — kérdezte az asszonyom száraz hangon, kimérten. — Szóval mindent tudsz ... — Igen ... mindent... — Nézd, Judit, semmi értelme a veszekedésnek, próbáljunk meg emberhez méltó módon viselkedni és megegyezni... — Természetesen... — bólogatott az asszony —, természetesen, édes szívem ... — Köszönöm, hogy ilyen megértő vagy, Judit... — Kérlek... — felelte az asszonyom, s lassan felállt és a szekrénykéhez lépett. Kezébe fogta a bronzból öntött, súlyos lovasszobrot és hátulról nagy erővel fejen sújtotta a férjét. Fél óra múlva a telefonkészülékhez támolygott és tárcsázni kezdett: a rendőrséget hívta ... 23
