A Hét 1985/1 (30. évfolyam, 1-26. szám)
1985-03-01 / 9. szám
MÁCS JÓZSEF NEM AKAROK KÜLFÖLDI LENNI Régi igazság, hogy ahány nyelv, annyi ember. Jó, ha az ember az anyanyelvén kívül még tud más nyelvet. Én mégsem a több nyelv tudásának az előnyéről szeretnék most írni, hanem a hátrányáról, mert ilyen is van, saját magam tapasztaltam tavaly nyáron, Karlovy Varyban, a világhírű fürdőváros Jalta nevű szállodájának az éttermében, közvetlen megérkezésem esőtől szomoritott délutánján, amikor az utcákon, a kellemes és szinpompás sétányokon nem is láttam az emberek fejét, az esernyő úgy takarta el, ahogy legkedvesebb táplálékunkat a színes, átláthatatlan üvegbúra. Talán nem is az éhség, hanem a zápor és az esernyők rengetege kergetett be az említett étterembe, ebéd és vacsora idő között, de inkább már az utóbbihoz közelebb. Olyan asztalt választottam, ahol éppen az ételét fogyasztotta egy szerelmesen összé-összepillantó fiatal pár, kinézésre még középiskolás diákok, érettségi előtt, vagy közvetlen utána, amikor az ember a szorongásaitól végleg megszabadulva nekivág a sok látnivalót kínáló útnak, a párjával természetesen, aki mellett egyáltalán nem számít, hol tölti az éjszakát. A szabad ég alatti tágas térség, a vasúti pályaudvar fülledt levegőjű váróterme ugyanúgy megfelel, mint egy szűkre méretezett kétszemélyes sátor. A fiú magas volt, csontos, beesett arcú, apró szemének a fénye mély gödrökből parázslód fel, a lány viszont kicsi volt és dundi, biztosan nem ért fel a partnere válláig, a koromfekete hajába tűzött kék szalag jól illett a hasonló színű szeméhez és a szoknyájához, a fehér blúzához is. Mintha középiskolás bankettről jött volna egyenesen az étterembe, amelyben mások is voltak rajtunk kívül, sokan, szinte nem is volt szabad hely a záport kísérő félhomályban, az ablakokat és az egész termet díszítő nehéz függönyök közelében. Fiatal asztaltársaim csehül csevegtek egészen közömbös dolgokról az egyébként is zajos étteremben. Nem zavarta őket, hogy fület bántóan csörögtek benne a kések, villák és tányérok. Az eleven beszéd is úgy hatott, mint egy nagy méhkasba szorult zümmögés. Csehül, németül, magyarul folyt a szó, tekintélyes nemzetközi találkozó színhelyének is beillett volna az étterem, amelyben a felszolgáló lányok és a fizetőpincér fürgén asztaltól asztalig jártak. Nem lehetett panasz az elegáns étterem felszolgálói készségére. Alig foglaltam helyet a fiatal szerelmes pár asztalánál, alig néztem meg jobban a félhomályban még inkább szembetűnő csillogást, már ott is termett mellettem az egyik felszolgáló hölgy szép fehér kötényben, a vállára omló, fiatalító foncsikkal, erősen púderozott arccal, ruzsos érzéki szájjal, gondosan ápolt szemöldökkel, s nyájas mosoly kíséretében tőlem is azt kérdezte, amit minden vendégétől: — Mit parancsol, uram? Az étlapon nem volt nagy választék, s ahogy már mondtam, nem is voltam éhes, a zápor és az esernyők rengetege elöl menekültem be az étterembe, de ha már ott voltam, és ha a felszolgáló hölgy nyájasan mosolyogva megkérdezte, illett rendelnem valamit. — Húslevest kérek — mondtam a hölgynek, mert a gyomornak mindig jól jön a meleg étel. — Meg sertéssültet párolt káposztával, gombóc (knédli) nélkül — egészítettem ki a rendelésem, mert éppen csak enni akartam valamit, aránylag olcsón, alig valamivel tízkoronán fölül, s mivel szeszesitalt végképp nem fogyasztok, ásványvizet kértem szomjúságoitónak. — Máris hozom, uraml — mondta meggyőzően a felszolgáló hölgy, és eltűnt a konyhát sejtető csapóajtó mögött. Néhány perc múlva elém tálalta az ételt. Szótlanul falatoztam a diák szerelmes pár asztaltársaságában. Ők sem törődtek velem, én sem velük, mintha nem is egy asztalnál ültünk volna. Mire nyomtatónak az ásványvizet megittam, elállt az eső, egy árnyalattal világosabb lett az étterem, egyszerre sok asztal és szék vált gazdátlanná, mintha másokat is a zápor kergetett volna be, nem az éhség. Intettem a feltűnően kövér, tokás, erősen kopaszodó fizetöpincémek, aki nem várakoztatott meg, nem indult az ellenkező irányba, ahogy annyi más helyen tapasztalom mostanában, s hízelgő volt számomra az is, hogy németül köszöntött, amit én ugyanolyan nyelven fogadtam, nehogy azt gondolja, elfelejtettem már mindent, amit a gimnáziumban tanultam. Megtiszteltetésnek vettem azt is, hogy szorosan mellettem állva németül számolt, németül motyogta el mindazt, amit sebtében fogyasztottam, s hivalkodva idegen nyelvű tudásommal, én is németül kérdeztem meg: — Mennyit fizetek? — Harminchat koronát, uraml — mondta higgadtan és rendkívül udvariasan a fizetőpincér. Fiatal asztaltársaim elsápadtak, bennem is megfagyott a már-már németnek hitt vér. — Jól értettem? Harminchat koronát mondott? — dadogtam tovább németül, mert nem akartam csalódást okozni neki. — Jól értette az úri — győzött meg a fülem épségéről. — Harminchat koronát fizet! — ismételte meg az összeget németül. — Az lehetetlen! — kiáltottam bele magyarul a nyelvek bábeli zűrzavarába, aztán szégyenkezve magam és a diák szerelmes pár előtt, méltatlankodó pillantásaikat észre nem véve a pénztárcámért nyúltam, és zavaromban négy korona borravalóval még meg is toldottam a kért összeget. — Köszönöm, uram! — hajolt meg mélyen a fizetöpincér, s a zavartság legapróbb jele nélkül elviharzott mellőlem egy másik asztalhoz. Lesújtottan ültem, mintha a székhez ragadtam volna. Nem bírtam a fiatal asztaltársaim szemébe nézni. Az éttermen sem mertem körülhordozni a tekintetem. Féltem, nevetni fognak rajtam. Összeomlott bennem az ahány nyelv, annyi ember igazsága. Külföldinek éreztem magam és szemérmetlenül becsapottnak, aki háromszoros árat fizetett a próbára tett német nyelvtudásáért. Mikor felocsúdtam a kábulatból, és kibotorkáltam az esőtől fénylő világba, csillapítva a háborgásomat, mindjárt módosítottam az ahány nyelv, annyi ember igazságát. Méghozzá úgy, hogy a nyelvismeret tekintélyes felár olyan helyen, mint ez a Karlovy Vary-i étterem, amelynek a falára kiabáló betűkkel, figyelmeztetésképpen azt kellene kifüggeszteni: — Vendég, ne szólalj meg idegen nyelven, ha nem akarod, hogy fájjon a fejed! MONA USA rejtélyes mosolyával világhírű női arckép, s talán ez a legjobban csodált festmény vált jelképévé a Szlovák Képzőművészeti Alap tárgynyeremény sorsolásának. Ebben az évfolyamban a nyerteseket 31 315 nyeremény várja, amelyeknek az összértéke 3 300 000 korona. Egyetlen ötkoronás sorsjeggyel kétszer lehet nyerni. Az első nyereménysorsolás ideje 1985. május 28., a másodiké 1985. október 1. Leglátványosabb a főnyeremény, amelynek az összértéke 200 000,— Kčs A főnyeremény részét képezik az élenjáró szlovák képzőművészek eredeti alkotásai, lakásberendezés, személygépkocsi és 2 személyre szóló franciaországi utazás. Vonzóak a külön dijak is, amelyeknek az összértéke 100 000 korona; utazás a Szovjetunióba, Franciaországba, Japánba és a Kanári-szigetekre. Önre is MOSOLYOG MONA USA A Szlovák Képzőművészeti Alap 22. tárgynyeremény sorsolásának a szelvényeit megvásárolhatja a DIELO, a Postai Hírlapszolgálat és a JEDNOTA elárusítóhelyein. a modern idő igényli a pontos és jó minőségű ÓRÁT Kfcr\ot\j 23
