A Hét 1985/1 (30. évfolyam, 1-26. szám)
1985-01-05 / 1. szám
Ä * * * A sövénykerítés tövében a gyepen mezítlábas, klottgatyás suttyó legényke heverészik. Unaloműzőként, gondolom, jókora botot farigcsál. Csendes, kihalt a falu, vasárnap délután van. — Mondd csak — szólítom meg a gyereket —, tudod-e, ki lakott abban a házban? — s ujjammal az út túloldalán szerényen lapuló zsúpfedeles házikó irányába, Ady Endre szülőházára mutatok. Néz rám értetlenül, aztán kereket old, beszalad a portára. Közben egyre kiabál. Nem értem a szavát, románul beszél. Szalonnázva, jóízűen falatozva a negyvenesztendös Kürti Károly áll meg mellettünk. — A dédnagyapám, Kabay Pál — mondja, miközben kezet rázunk — Érmindszenten a költő édesapjánál, Ady Lőrincnél dolgozott. A szülőház előtt, fák hűst adó árnyékában beszélgetünk. Szóba került Szabó Jani bácsi is. János bá mesébe illő, roskatag portáján tengeti mindennapjait. Beteg, fél esztendeje az ágyat nyomja. — Nincs énnékem semmi bajom — fogad a parányi kis ablakú, nappal is félhomályos szobában —, nem kívánom az orvosságot sem. Csak egyszerűen megöregedtem. Halni készülök. A faluban már mindössze ketten élnek azok közül, akik találkoztak Ady Endrével, akik ismerték személyesen is a költőóriást. Egyikük, Katica néni szintén Adyéknál dolgozott. Kedvelték a jóravaló, dolgos, takaros leányt, örökbe is fogadták később. Hat holdnyi földet, meg a házukat hagyták rá örökül. A néni 85 éves, ám elméjére homály borult. Véle már nemigen lehet szót váltani. János bácsi, napszámos lévén, gyakran megfordult az Ady portán. Ö egyben a mintegy háromszáz lelket számláló település rangidőse. — Endre jóságos fiú volt. Gyermekkel, nagy emberrel egyaránt tisztességgel bánt. Gyakorta pálinkát tétetett a Emléktábla a falon csai, rá hárul hát az idegenvezetés feladata is. Bóklászunk az udvaron. Kötésig ér a fű mindenütt. — Én nem értem a kaszálás mesterségét — szabódik Szabóné —, a férjem lányomnak megmutatni a költő szülőhelyét." — Igen — fűzi tovább a gondolatait Szabóné — gyakran kapok vendégeket. A belföldieken kívül Magyarországról, érkeznek a legtöbben. Néhány CSEMASzabó János bá, mesebeli portáján korcsmaasztalra és maga köré ültetett minket. Közben meg írt, jegyzetelt. Szinte állandóan kezébe volt a papír, a penna. Több ízben megvendégelte a falu legényeit. Szapulta is érte az apja eleget. Parasztkirálynak csúfolta, ha összekülönböztek valamin. A szülőházat meg a kúriát egy takarítónő, Katica néni menye, Szabó Béláné tartja rendben. Nála az épületek kul-Napfényben fürdik a kúria épülete pedig még nem bírt rá időt szakítani. Júlia néni 1969 óta mindenese a portának. S teszi mindezt csekélyke takarítónői fizetésért. A szobákban példás rend uralkodik. A tárlókban a költő müvei, személyes dolgai, használati tárgyai láthatók. Kamion fordul a ház előtti parkolófélére. „Errefelé vitt az utam, magyarázza a monstrum pilótája, beugrottam hát a DOK-csoport is járt már itt Szlovákiából. De érkeznek szülők, nagyszülők a tengerentúlról, sőt jöttek már csemetéikkel, unokák seregével Törökországból is. — Jönnek, zarándokolnak gyalogosan, kerékpáron, autóval és lóháton is. Én meg ilyenkor veszem a kulcsokat és szélesre tárom az ajtókat. Kiballagok a temetőbe is, megnézem A ház, ahol a A falucska költő főtere — született gólyával .JÉ 20
