A Hét 1985/1 (30. évfolyam, 1-26. szám)
1985-02-22 / 8. szám
Jorik megtorpant és szeme tágra meredt. A zsidó karjával eltakarta az arcát. Jobban tudta, mint Jorik, hogy mi jár neki ezért. Az ejtőernyős sarkon fordult, és bement a szobájába. Ott is maradt egész idő alatt, nem nézett ki az ablakon, amikor ismét feldübörgött a motor, nem búcsúzott el a háziasszonyától sem, aki őt vasárnap óta tulajdonképpen észre se vette. Nem akart hallani, látni semmit. Csak akkor kelt fel és ment az ajtóig, amikor már úgy érezte, hogy magára maradt. Nem tévedett. Az ajtó melletti magas, keskeny asztalkán ott hevert egy kulcscsomó és néhány különféle nagyságú szóló kulcs. Prutzemé itthagyta a lakást, még csak be se zárta. Elmosolyodott. Az ágyneművel együtt sikerült szombaton új ajtózárat is vennie. Egy hírszerző köteles mindennel számolni. Még le se fújták a riadót, és már ö volt a lakás ura. Eldobta a régi zárat mindhárom kulcsával együtt, s úgy forgatta fel a lakást, akár egy házkutatásnál szokás. Az éléskamrában megszámlálhatatlanul sok befőttet talált. Tehát ezt örökölte Prutzemétől. Vagy talán ... ő is úgy örökölte azoktól, akiket vérei elkergettek innen? Megörült a karcsú és hasas üvegek tömegének. Imádta az édességet. Gazdagon megélhet belőlük, bár mától saját magának kell bevásárolnia. A konyhaasztalon ott hevert a bevásárlási könyvecskéje. És egy másik is, amelyben azt olvasta: Gertrude Prutzer. Ezek után visszament a műszaki irodába, mert lefújták Bécs bombázását, amitől a talaj még ilyen távolságban is rengett, az utca pedig ismét megtelt emberszabású hangyácskákkal, akiket elkerült az óriás taposó zúzótalpa, és ismét élelem után szaladtak, a mindennapi kenyérkéért; jóllakni, megetetni a még apróbb hangyákat és életben maradni. Az irodában bejelentette, hogy rosszul érzi magát. — Menjen — morogta Jozef úr. — Nem vonom le a béréből, de holnap feltétlenül itt legyen! — Igenis, Jozef ur... — Csomagolni kezdünk... Tehát Münz mérnök úr is. Amíg nem késő. Amíg van még vagon, hajó, teherautó. Ameddig nem indul meg a jégzaljás vagy inkább a lángok áradata; amíg a civilek nem válnak kóbor kutyákká, akikkel senki sem törődik. Az irodában már nem sok holmi volt, a raktárban még kevesebb. Március kilencediké óta nem érkezett egyetlen küldemény. Nem nagyon volt mit csomagolni. Legfeljebb a szivattyúk eladatlan pótalkatrészeit, egy csomó összeszerelt asztali, istálló-, raktár- és a fene tudja még milyen lámpát... ezeket alighanem ismét szét kell szerelni, bezsirozni és ládákba rakni. A legszívesebben otthagyta volna az egész dicsőséges állását. A nemzetvédelmi minisztérium mentesítő levele a német helyőrség-parancsnokság ellenőrző bélyegzőjével ellátva, felbecsülhetetlen okmányt jelentett számára. Hiába állították meg a gárdisták, a német tábori csendőrség és a rendőrség láncai, amelyek naponta kétszer is átfésülték az utcákat. Ez a papír megvédte. Még ha valaki nem is hinne neki, még ha be is vinnék a gárdához vagy az első számú rendörbiztosi hivatalba, néhány telefonhívással felülvizsgálhatják az okmány valódiságát. Csakhogy egy ilyen hívás azt is elárulhatná, hogy Muška úr már nem jár be dolgozni ahhoz a vállalathoz, amelynek felmentését köszönheti. Vagyis már nem technikusa azoknak a szivattyúknak, világítótesteknek és villanyaggregátoknak, amelyeket az iroda többek között a szlovák és a német hadseregnek is szállít. Hát ezért fog bemenni a munkahelyére holnap is meg holnapután is, meg az utolsó óráig. 11. Délután azonban úgy megkergült, mint még soha. Százhúsz darab ezerkoronás bankjegy lapult a zsebében. Soha, még soha nem volt ennyi pénze. Az a karcsú lengyel az ASO-áruház előtt, aki hatszáz Lipa-cigarettát adott el neki, végigtörölte bajuszkáját, és azt suttogta: — És aranyat nem kér az úr? Idenézzen, uram ... A délutáni nap utolsó sugaraiban egy karkötő ragyogott fel a lenyel markában, amely csak annyira nyílt meg, hogy látható legyen, de ne lehessen onnan kitépni. Štefan Jorik mind ez ideig egyetlen darab aranyat látott: az anyja jegygyűrűjét. Apjáét csak a fiókban, biztonságos távolságból. De nem kételkedett egy másodpercig sem, mert erről lerítt, hogy valódi. Valódi, hamisítatlan ékszer. Egy darabig vadul alkudoztak. A lengyel megizzadt, nyilván melegítette őt a bekecs is, meg a magas szárú csizma, mert ehhez már túlságosan meleg volt, de a legjobban az alkudozás fűtött be nekik. — Kár, hogy nincs több pénzed — mondta a lengyel, amikor a karkötő gazdát cserélt. — Ki mondta, hogy nincs? — mordult vissza Jorik. — Akkor miért alkudoztál? Minek neked a pénz? — Hát neked mire jó? — Nekem? Mi az Ostmarkba megyünk. Bécsbe. Vásárolunk cigarettát, szalonnát. Ebből is nektek van elég. Nem kell tartalékolni. A pénzzel pedig nem tudsz mit kezdeni, ha bejönnek az oroszok. Aranyat vegyél, én mondom neked. Minden mást el kell adni. Ezt a göncöt is add el, mert ha meglátják rajtad, a falhoz állítanak. — Eridj a ... — szólt elkedveteienedve Jorik, csak nem kezdünk politizálni? — Az édesanyám keresztjére esküszöm, hogy az oroszok agyonlőnek mindenkit, akinek két ruhánál többje van. Egy munkaruha és egy vasárnapi. Add el nekem a ruháidat, és vegyél aranyat... Miután a lengyeltől sikerült megszabadulnia, a zsebében a karkötőn kívül ott lapult még egy medalionos arany nyakék, egy pár fülbevaló meg egy elárvult függő. Az aranyműves, akinek ezt a Széplak utcán a pultjára szórta, hadonászni kezdett: — Nem veszek ... Menjen innen! — Nem is adom el — dörmögte az ejtőernyős. — Csak azt szeretném tudni, mit ér. Az aranyműves meggömyedt, nagyítót csippentett a szemébe, és megcsóválta a fejét: — Istenem ... de gyönyörű. — No — sürgette Jorik türelmetlenül. Megkönnyebbült. A zsebében nem maradt több harmincezer koronánál, de az ártól, amit az aranyműves mondott, valósággal elképedt. Annak a csirkefogónak nyilván fogalma sem volt a fülbevalókban levő brilliánsok értékéről. — Testvérek között is egy negyedmillió — mondta az aranyműves szolgálatkészen. — És ne haragudjon, felügyelő úr, hogy nem vásárolok. Nincs is ennyi készpénzem, és nehéz időket is élünk. — Nem adom el — nyugtatta meg az aranyművest. Megállapította, hogy egy hírszerzőnek akkor is megfelelő képet kell vágnia, ha rendőrnek nézik. — De ha bármit becsültetni kívánna ... Vagy szolgálhatnék valami mással, felügyelő úr... — Főfelügyelő — helyesbített Jorik, majd mutatóujjával megérintette a halántékát, és emelt fővel távozott. Túlélni, mondotta magában Prutzemé félig üres ebédlőjében, ahová mindeddig be se lépett, most azonban a mahagóni asztal lapján akarta megtekinteni a kincseit. Ki tudja, honnan szerezte a lengyel ezeket a gyönyörű brilliánsokat. amelyeknek láttán meglágyult még az aranyműves hivatásszerűen kemény szíve is. Na honnan? Hogyan kerülnek manapság ezek a tárgyak olyan emberek kezébe, akikhez nem illenek? Látni, hogy kik járnak becslésekre a Széplak utcai aranyműveshez... Egy sikeres házkutatás után. És az a svihák azzal a Clark Gable bajuszkával ? Remegő kezek adták oda neki halálfélelemben, vagy dermedő hulláról tépte le ezeket? Szekrénybe tört be, vagy késsel gyilkolt? Várta, hogy mikor rázza ki a hideg, és mikor érez majd utálatot a negyedmillió szlovák korona miatt, ami itt hevert előtte. A negyedmillió, amely soha nem veszti el értékét. És csodálkozott, hogy ez az érzés nem jelentkezik; hogy nem vetette magát e kincsre, hogy nem söpörte le az asztalról, és nem taposta szét az egyetlen, ám leglyukasabb szőnyegen, amit a Prutzemé itt hagyott. Ringatta a sötét éjszaka és a félelem összeszorította a torkát, amikor az ismeretlenbe ugrott, amikor elszámította magát, de nem is ő, hanem a tábornokok, a kvalifikált vezérkari szakemberek, akik képtelenek voltak felbecsülni saját erőiket és az ellenség erejét, akik rosszul számoltak és nem vetettek véget ennek a gyilkolásnak, még mielőtt egy egyszerű Garam menti fiú leereszkedik a sötétbe. Egy húsból és vérből való ember, aki irtózatosan imádta a forró öleléseket és a gyönyört, az erős pálinkát és a nagy darab füstölt húsokat. Egy férfi, nemrég még fiú, akit előléptettek, és 14
