A Hét 1985/1 (30. évfolyam, 1-26. szám)

1985-02-22 / 8. szám

Emlékek - vallomások -A Hét szerkesztősége Csehszlovákia felszabadulásának 40. évfordulója al­kalmából új sorozatot indít, amely­ben szeretné bemutatni, emberközel­be hozni a csehszlovákiai magyar iro­dalom képviselőit. Levélben fordul­tunk a csehszlovákiai magyar írók­hoz és megkértük őket, hogy az aláb­bi témajavaslatokból mindenki vá­lassza ki a maga számára a legmegfe­lelőbbet és önvallomásszerűen (rövid életrajzot is mellékelve) írja meg. Az étet valósága foglalkoztat 1957-ben a Szlovák Irodalmi Alap által ren­dezett pályázaton jutalomban részesült két színpadi munkám. A pályázatot értékelő Kul­túrny Životban (1958, 5. sz.) a Dr. Szvoboda múltja című drámámat így értékelték. „A darab szereplői harcba szállnak a fejlődő fasizmus ellen és ugyanakkor meggyőzően elevenednek meg benne Prága egyik külvá­rosának tipikus alakjai. A dráma egyben a személyi felelősségről is szól. mely a közös­ség érdekeit az egyén érdekei fölé helyezi." (A darab eddig közönség elé nem került.) Másik jutalomban részesített darabomat, a Lidércfényt elsőként a Csehszlovák Rádió magyar adása sugározta. A rádióadást két színpadi bemutató követte. A Lidércfény színpadi ősbemutatója a bratislavai Szlovák Nemzeti Színházban (Vábivé svetlá, 1958. ápr. 5.), a Dodi pedig a komáromi (Komárno) Magyar Területi Színházban (1958. jún. 6.) került közönség elé. így kezdődött. S a folytatás? Elismerés és bírálat váltotta egy­mást a lapokban, számomra azonban Fábry Zoltán minősítése jelentette az útravalót, aki elsőként olvasta minden darabomat. Szavai elismerést és biztatást jelentettek. Ma is hallom őrhelyéről a szavait, olvasom hozzám intézett leveleit a stószi remetének, aki a háza ablakából látta a világot és megkülön-Témajavaslataink a következők voltak: / 1. Hogyan emlékszem a béke első napjára ? 2. Mit jelent számomra a béke? 3. Hogyan tükröződik müveimben a mai élet valósága ? 4. Kapcsolataim a szlovák, a cseh irodalommal és alkotóival. 5. Kapcsolataim a CSEMADOK he­böztetett gonddal és szeretettel pártfogolta nemzetiségi irodalmunk új jelentkezőit. Harmadik darabomban, a Vidor családban az emberi összetartás, a békés nemzeti együttélés problémáját vittem színpadra. Különös véletlen folytán a komáromi Magyar Területi Színház bemutatóját (1961. máj. 26.) újra megelőzte a szlovák nyelvű bemutató. (1961. máj. 22.) Ez alkalommal a bratislavai tv országos adásában. Mindazok, akik látták darabjaimat, olvasták könyveimet, tudják, hogy az élet pártján állva mindig a lét valóságával foglalkoztam. Azt is észlel­hették, hogy hőseim — mind prózában, mind színpadon — zömében asszonyok. Nem azért, mert magam is nő vagyok, hanem azért, mert a nő is ember. Tóth Tibor írta a MATESZ tizedik évfordulója alkalmából elő­adott darabom, Az Asszony és a Halál mű­sorfüzetébe (1963. febr. 8.): „Dávid Teréz verses drámája a csehszlovákiai magyar iro­dalom legnemesebb hagyományainak folyta­tója. Ez a nemzetiségi irodalom legfőbb hivatásának tekintette, hogy állást foglaljon, igaz és szép szóval harcoljon a társadalmi igazságért, a népek megértéséért, és minde­nek felett elsősorban az embertelenség tel­jessége, a háború és a háborút okozó torz jelenségek ellen". Érdeklődésem ezután az ifjúság felé for­dult. A fiatalok szemüvegén keresztül pró­báltam látni — és sikerült is látnom — a világot. Figyeltem életüket, egyéni és társa­dalmi problémáikat (Időzített boldogság. Ifjú­ságból elégtelen. Fekete bárány,). A Feneket­len láda kincseiben a gyermeklélek mélysé­geibe is bemerészkedtem. Eredményesen, mert ezt a könyvemet szlovákul (Poklady starej truhlice — Mladé letá 1977), míg az Időzített boldogság című munkám prózai változatát csehül is kiadták. (Mladá fronta, 1973). Bölcs Johanna című vígjátékomban viszont az öregedő nő magánéletének gond­jait feszegettem, de mind színpadi műveim­ben, mind prózámban (Kísértetek múzeuma, Mesélő Nemzedék) együtt éltem, szenved­tem, örvendeztem alakjaimmal. A Kásahegy című szatirikus regényemben! Közép-Európa néhány mozgalmas évtizedének, nemzetisé­gi-politikai történetét pergetem vissza ... Az öregedés jele lenne talán, hogy utolsó írása­imban a szatíra görbe tükrében látom a világot ? (Látomások) Hogy kezdeti harci ked­vem, szenvedélyem fintorrá szelídült? Alig­ha! Hiszen ezzel a fintorral sikerült betömöm a bmói Szatirikus Színházba (Načasované itéstí, Moudrá Jana) és onnan további cseh területre, sőt a tééini lengyel színházba is, ahol a darab Ženská válka címen került előadásra. Egy bizonyos: indulásom óta le­csillapodott kezdeti szenvedélyes hangom — ha szabad így nyilatkoznom —. kicsit magam is bölccsé váltam. Mostanában a nagyérdemű közönség gondjait a humor burkába csomagolva nyújtom át. Nevessen saját magán, vagy sírjon — de mindenesetre gondolkodjon. Higgye azt, hogy csupán vic­celek, ne is sejtse, hogy amíg ö saját magán ban betöltött karmesteri állását, hiszen őt a kötelesség amúgy is Rómába szólította. Händel elfogadta ezt a nagylelkű ajánlatot és 1710-ben már a hannoveri választófejede­lem szolgálatában állt. De hamarosan meg­­únta ezt az unalmas elfoglaltságot — a hannoveri udvar meglehetősen szerény volt, a zenei élet meg nem különösebben zajos — és engedélyt kért (és kapott) rá, hogy néhány hónapra Londonba utazzék. Ez a város meg­tetszett neki, olyannyira, hogy látni sem akarta többé Hannovert. Ráadásul a szeren­cse is mellé pártolt: Anna királynő kegyeibe fogadta, s ennek köszönhetően megoldódtak anyagi problémái is. Hamburgban és Itáli­ában bemutatott operáinak — az Almiranak, a Rodrigónak, az Agrippinánek, a Rinaldönak — a híre eljutott a brit szigetekre is, s a londoni főúri közönség újabb operákat várt tőle. 1740-ig, amikor is felhagyott az opera­írással, több mint 35 operáját mutatták be Londonban (köztük olyan remekműveket, mint a Radamisto, F/oridante, Giulio Cesare, Rodelinda, Orlando, Xerxes stb.). 1714-ben meghalt hatalmas pártfogója, a királynő, s helyébe a hannoveri választófeje­delmet ültették — I. György néven — az angol trónra. Händel most némi keserűség­gel elmondhatta, hogy ha ő nem ment vissza a hannoveri udvarba, az eljött utána London­ba. Az újdonsült király természetesen nem felejtette el udvari karmesterének hűtlensé­gét, s Händel néhány évig félrevonultan élt. Állítólag egyik legismertebb művét, a Vízize­nét a király kiengesztelésére irta, s amikor a művet a Themzén hajókázó zenészek előad­ták, a király meg is bocsátott neki. Ellenfelei azonban egyre inkább meggyülölték öt — s most kapóra jött nekik az is, hogy az idegen­ből jött király szálka lett némely angol föúr szemében. Händel akaratlanul is célpontja lett a politikai csoportok tűzpárbajának, s egyszeriben szemére hányták azt, amit ko­rábban annyira imádtak benne: zenéjének olaszos temperamentumát és metodikáját, a dél-európai koloritot, amely annyira kirívóit a ködös Albion szürkeségéből. A rendíthetet­len nyugalmú és fáradhatatlan Händel azon­ban sokáig állta a küzdelmet. Még az sem zavarta, hogy Itáliában szerződtetett prima­donnái a nyílt színen ölre mennek és bot­rányba fullasztják az előadást; felvette az odadobott kesztyűt is: ellenfelei híres opera­­szerzőket hívnak Londonba (Börtöneimt, majd Hassál és Porporát), hogy rivalizáljanak vele — Händel szívós küzdelemben legyűri őket, de közben majdnem belehal: 1737- ben agyvérzést kap. Ezek a tapasztalatok és kivált a Händel-operákat parodizáló Kolduso­pera (John Gay és Johann Pepusch alkotása) zajos sikere arra késztették, hogy megfele­lőbb zenei kifejezőeszközt keressen magá­nak. Ez a műfaj az oratórium volt, amelynek mindmáig Händel a legnagyobb mestere. Az oratórium — legalábbis Händel értelmezésé­ben — ugyanolyan drámai alkotás, mint az opera; itt is vannak szereplők, jellemek és konfliktusok, csak mindezt a zene és a szö­veg tolmácsolja és jeleníti meg, mozgás és színészi játék nélkül. Az operákkal ellentét­ben a Händel-oratóriumokban nagy szerep­hez jut a kórus, s ez az, ami forradalmian új. S noha az oratóriumok szövege többnyire a Biblia alapján íródott, ezek a zeneművek nem nevezhetők a szó eredeti értelmében egyházi zenének. Händel — Bach-hal ellen­tétben — kitárulkozó alkat volt, magába szívta a virágok illatát, a hegyek és a vizek leheletét, zenéjében lépten-nyomon a ter­mészet elevenedik meg, s muzsikája sokkal melodikusabb, szeszélyesebb mint Baché. Oratóriumai — különösen a Júdás Makkabe­­us, az Izrael Egyiptomban, a Messiás és a Jephta — révén ismét belopta magát az angolok szívébe, akik végre nemzeti zene­szerzőjükké fogadták (igaz, ennek érdekében Händel is sokat tanulmányozta a régi angol mestereket, főképp Purcell műveit). A londo­ni polgárokat nagyvonalúságával is meg­nyerte magának: önzetlenül támogatta az találkozások lyi szervezeteivel és az öntevé­keny kulturális mozgalommal. 6. Az író-olvasó találkozók haszna és lehetősége 7. Ars poeticám 8. Találkozásaim az olvasóval Levelünk, kérésünk visszhangra ta­lált és a válaszokat, vallomásokat a beérkezés sorrendjében közöljük. szórakozik, én belülről halálosan komoly ma­radtam. Szeretem az embert hibáival együtt, szere­tem a természetet és a gyerekeket, de mivel átvészeltem két háborút, mindennél jobban szeretem a békét. Érthető! Tizenkét éves koromban menekültem először közeledő el­lenség elöl. Húsz év múltán újra menekültem ... Éltem illegalitásban, bújdostam üldözök elöl. rejte­gettem üldözötteket, átéltem fasiszta házku­tatásokat, majd vártam, kerestem valakit, valakiket a koncentrációs táborok, gázkam­rák túlélői között, akiket soha meg nem találtam, akik soha nem tértek vissza. Ekkor kezdtem beszélgetni a halállal. De ez már színdarab volt, íróvá érésem nagy pillanata. Ide jegyezhetném tehát, hogy késői indulá­somnak a világháború volt az oka. És ezek után úgy vélem, ebben a vallomásban benne foglaltatik múltam, jelenem és kicsit talán a jövöm is. A kívánt önéletrajz ezek után szin­tén fölösleges. Bibliográfiának is elegendő. Talán már abba is hagynám az írást, ha író-olvasó találkozások alkalmával nem érezném a jelenlévőkből felém áradó szere­­tetet, a várakozással telített bizalmat... Ezért hát, amíg csak élek, amíg csak írógépszalagot koptatok, az emberiség ügyét kívánom szolgálni és miként Nezval, a nagy cseh költő, én is „Zengem, egyre zen­gem a békét”. Ez egyben az én ars poeti­cám ... DÁVID TERÉZ idős művészeket és árva gyermekek számára — William Hogarth-tal közösen — lelenchá­zat is alapított. Élete utolsó évtizedében már nem látott, de a nyilvános szereplésekről nem mondott le. Vakon is csodálatosan tudott orgonálni, Európában abban az időben talán ö volt a legjobb orgonista, de ugyanolyan jól fuvolá­­zott és csembalózott is. Hatalmas életművet hagyott hátra. Operáinak száma meghaladja a negyvenet; több mint harminc oratóriumot írt, kamaramüveit pedig szinte megszámolni sem lehet. Zenekari művei közül a már emlí­tett Vizizene mellett szólnunk kell a TOzijé­­tékzenéröl, az op. 6-os sorszámot viselő 12 concerto grossoról, a csembaló- és az orgo­naversenyekről stb. A sors iróniája, hogy a két nagy német zenei géniusz: Bach és Händel sohasem találkozott egymással személyesen. Az igaz­sághoz tartozik azonban, hogy Händel nem is nagyon tudhatott a zenei élet zajlásától távol élő lipcsei orgonista munkásságáról. Georg Friedrich Händel 1759. április 15-én hunyt el Londonban. Az angol nemzet nagyjai közé, a Westminster apátság temp­lomában helyezték örök nyugalomra. LACZA TIHAMÉR 11

Next

/
Thumbnails
Contents