A Hét 1985/1 (30. évfolyam, 1-26. szám)

1985-02-22 / 8. szám

Bratislavában a Szlovákiai Képzőművészek Szövetségének Dosztojevszkij-utcai kiállító termeiben Máthé János kassai (Košice) szobrászművész közel száz alkotását tekinthette meg a közönség. Különböző anyagból készített érméket, kisplasztikákat — köztük több nagyméretű szobor vagy szoborcsoport makettjét —, portrékat, figurális és stilizált kompozíciókat.

Szerény, halkszavú ember a művész. Néhány szobrát már láttam egy-egy közös kiállításon, de eddig még nem találkoztunk. Pedig csak egy-két osztállyal járt alattam a kassai gimnáziumban, így hát könnyen indulhatott meg a beszélgetés néhány közös ismerős vagy emlék felidézésével, és aztán természetesen a kezdetekről. Arról, hogy egy tehetséges, de szegénysorsú fiú, aki éppen hogy csak hazavetödött a háborús zűrzavarból, miképp indult el a művészi pálya rögös útján.

— Prágában akartam tanulni, mint akkor annyian a kortársak közül, akik művészi elhivatottságot éreztek magukban. De még útiköltségre sem volt pénzem. Szerencsére találkoztam valakivel, aki megkért, hogy mintázzam meg a bátyját. Ennek semmi akadálya, válaszoltam, hozza el magával. Nem hozhatom, mert megölték a fasiszták. De maradt róla egy fénykép — és én megmintáztam róla. A honoráriumból futotta az útiköltségre és az első hetekre. Prágában sokáig bolyongtam, amíg megtaláltam a Képzőművészeti Akadémiát. Bánatomra az irodában közölték: egy hetet késtem, mert a szobrászatra már megvoltak a felvételi vizsgák. Szomorúan bandukoltam kifelé az épületből. Az idős portás bácsi megsajnálhatott, mert mondta, hogy várjak még. Valamit intézkedett, telefonált s nem is hiába. Elérte hogy utólag vizsgáztassanak. Kaptam egy modellt és négy napot hogy megmintázzam. Két nap múlva feljött a portás bácsi és megnézte a munkámat. Jól van, mondta, ügyes fiú vagy. A tanári karnak is tetszett. Felvettek. A híres érmész és portré-szobrász, Otokar Španiel osztályába kerültem.

GEORG

FRIEDRICH

HÄNDEL

f1685-1759)

Az étet sarjadása (a kassai (Košice) A Tó fölötti kettes lakónegyedben)

— Milyenek voltak az inasévek a híres akadémián ?

— A portré jobban vonzott mint az érme vagy plakett-készítés. Španiel szabad teret adott növendékeinek, irányította őket, de nem erőszakolta rájuk saját elgondolásait. Hamarosan megkedvelt, mert kinevezett „informátornak".

— Ez mit jelentett ?

— Ez a funkció ma már furcsának tűnhet.

Falusi asszony

De akkoriban az öreg professzorok, még nem érintkeztek közvetlenül a tanítványokkal. Az informátor volt a közvetítő — ő tolmácsolta az utasításokat vagy a növendé-Georg Friedrich Händel a zene történetének' egyik legkiemelkedőbb, legizgatóbb alakja, korszakot formáló és korszakot meghatározó egyéniség — Beethoven a legnagyobb zeneszerzőnek nevezte —, akinek zenéje, művészete mind a mai napig elevenen él. Háromszáz esztendeje, 1685. február 23-án — nem egészen egy hónappal a másik német zenei géniusz, Johann Sebastian Bach születése előtt —, Halle városában látta meg a napvilágot. Handel ősei parasztok és mesteremberek voltak, apja meg történetesen borbély és seborvos, aki különböző nagyurak hadseregeiben kamatoztatta tudását, míg végül Szász Ágost választófejedelem szolgálatába állt és letelepedett Halléban. Hatvanhárom éves volt, amikor Georg fia megszületett, az anya — az idősebb Händel, második felesége — harmincnégy. Ilyen előrehaladott korban egy becsületes családfő, érthetően, biztosítani kívánja családja jövőjét, hiszen nem tudhatja, hány éve van még hátra. A derék sebész a jogi pályára szánta fiát és módfelett idegesítette, hogy a kis Georg Friedrich állandóan az orgona körül táblából, a fuvolával és a hegedűvel szórakozik, mert a zenészekről megvolt a véleménye: komolytalan, megbízhatatlan embereknek tartotta őket. afféle szedett-vedett népségnek, amely megélhetése érdekében állandóan megalázkodni kénytelen. De a kisfiú kivételes zenei tehetségének híre ment, s maga a választófejedelem parancsolt rá a dohogó öregemberre, hogy gondoskodjék a fiú zenei képzéséről. így került a nyolcéves fiú Wilhelm Zachow orgonista mellé, aki alapvetően meghatározta életútjának további alakulását és zenei fejlődését is. Orgonajátéka olyan szintre emelkedett a Zachow mellett eltöltött évek során, hogy nem kellett a megélhetése miatt aggódnia, ennek ellenére tizennyolc éves korában mégis úgy döntött, hogy joghallgatónak iratkozik a hallei egyetemre, jóllehet ekkor már apja sem élt, s így senki sem kényszeritette erre a döntésre. Persze hamarosan belátta, hogy az egyetemen semmi keresnivalója, s egyszeriben Hallét is szűknek érezte valahogy, ezért nyakába vette a világot és Hamburgig meg sem állt. Ott működött a legjelesebb német operaszínház, ennek a zenekarában kapott másodhegedűsi állást a 19 éves fiatalember, akiről még senki sem sejtette ott, hogy nem egészen két év múlva operaszerzöként is bemutatkozik — méghozzá nagy sikerrel —, s riválisává válik a hamburgi opera zseniális, de veszedelmesen könnyelmű és rátarti igazgatójának, Reinhard Keiseme k (1674— 1739), aki a legnagyobb német operaszerzönek hitte magát. Hamburgban ismerkedett

ÉS RITMUS

kék kérdéseit, kívánságait. Az öt év gyorsan elrepült az akadémián. Ennyi idő a szobrászatban csak a kezdetet jelenti. Mert az igazi szobrászat időigényes. A szobrász néha évekig is dolgozik a művén, nemcsak az alkotás manuális részére gondolok, hanem a sok töprengésre, a legmegfelelőbb forma, kifejezési eszköz megtalálására.

— Mi következett az iskola befejezése után?

— Visszatértem szülővárosomba és azóta is ott élek. Igaz, közben a halál kapujában is jártam: 1967-ben Miskolc mellett súlyos autóbaleset ért, mely maradandó nyomokat hagyott. De nem vette el a munkakedvemet. Visszatérve a kezdetre, akkor legszívesebben portrékat, mellszobrokat csináltam. Az egyiket a Prágai Nemzeti Galéria meg a Szlovák Nemzeti Galéria is megvásárolta. Egy nagyobb méretű szobrom — a Kohász — a Košicei Kormányprogram Házának előcsarnokában áll.

Amint a kiállításon láthattuk, a város több helyén, főleg az új városnegyedekben vannak, az építöművészettel való együttműködést tanúsító monumentális szobrok, allegorikus alkotások. Mind e nagyméretű, mind a kamaraszobrokból sajátos vitalitás árad — nemcsak a mozgás, a fizikai állapot, (Gyász, Fájdalom, Mozgás, a számos madár-motívum), hanem az alkotásban felgyülemlett energia, a mű saját intenzív élete is. A formák leegyszerűsödnek, jelképekbe sűrített tartalommal telítődnek. (Pl. az élet sarjadását és fejlődését ábrázoló számos kompozícióban, vagy az Egyedül, a Depresszió, a Gyász, az Ülő Férfi és más szobrokban.)

— Az egyszerűséget tartom a művészet igazi kifejező erejének. Meg a mű ritmusát. Ezért érzek rokonságot a zenével, melyben szintén a ritmus dominál. Akárcsak a zenében, a szoborban sem a mű meghatározása a fontos, hanem az, hogy milyen gondolatot ébreszt a szemlélőben. Ez a krédó vezetett és vezet ma is a pályámon.

Delmár Gábor

meg Händel Johann Matthesonnal (1681 — 1764) is, aki különösen elméleti ismereteit gyarapította, de barátjának is számított, noha egyszer párbajra kerül sor közöttük, s csupán Händel kabátjának fémgombja akadályozta meg, hogy a duellum végzetessé ne váljék. A felek kibékültek ugyan, de a régi barátság odalett, s útjaik hamarosan el is váltak: Handelt egy Hamburgban időző Medici-herceg — utóbb kiderült róla, hogy családjának fekete báránya, s kissé habókos alak — Itáliába csábítja. Itália tárt karokkal várta, elhalmozta sikerrel, dicsőséggel, de cserébe művészileg teljesen magához láncolta, olyannyira, hogy később, amikor már Londonban élt, néhányan azt mondták róla — félig tréfásan, félig komolyan —, hogy ez a német meg akarja honosítani Angliában az olasz muzsikát. Itáliában különösen orgonajátéka keltett csodálatot (Domenico Scarlatti, amikor meghallotta Händel orgonajátékát, lemondott arról, hogy versenyre keljen vele), de operaszerzöként is nagyra becsülték. Több mint három évig utazgatott olasz földön, járt Rómában, Firenzében, Velencében. Nápolyban, rengeteg emberrel megismerkedett, összebarátkozott. Egyik újdonsült barátja, Agostino Steffani bíboros, aki zeneszerzőként is elismert volt, felajánlotta Héndelnek a hannoveri választófejedelem udvará-10