A Hét 1985/1 (30. évfolyam, 1-26. szám)
1985-02-15 / 7. szám
Nagyon valószínűtlen, hogy a 4. Ukrán Front egymagában átverekedne Csehországba ebben a vérözönben. Mint mondta, inkább arra esküdne, hogy amint az offenzíva kifeljődik, és a németek megkezdik a csendesebb frontszakaszokról a pihent erőket átcsoportosítani, az oroszok rávetik magukat a meggyengített szakaszokra. — Nagy sakktábla, óriási sakktábla ez az egész — bizonyítgatta tárgyilagosan. — A játékszabályok pedig világosak, megváltoztathatatlanok. Csak az nem ismeretes pillanatnyilag, mennyi ereje van még a feketének. És hogy el ne felejtsem ... ezen a sakktáblán a fekete nem láthathatja, mennyi ereje van a fehérnek... avagy a vörösnek, ha ez önnek így jobban tetszik. Ez eddig rendben is volna. Csakhogy Bratislava áprilisban vagy májusban elesik. Az aranykeretes szemüvegű úr azzal gyanúsította az oroszokat, hogy Bécset és vele Bratišlavát is Sztálinnak akarják ajándékozni május elsejére. — Szükséges tehát a mi haderőnknek és az orosz haderőnek megadni minden segítséget — magyarázta az Oroszlán komolyan. — Igen? — mosolygott Jorík borús tekintete mögött. — Tehát májusban vagy áprilisban elkezdjük a számadást. — De nem úgy, ahogy azt ön vagy a hasonlóan gondolkozók elképzelték ... Hogy a mi embereink vonatokat, hidakat, vasutakat repítsenek a levegőbe ... Te majomkirály, elmékedett az ejtőernyős. Manicán nem csodálkozott. És el sem tudta képzelni, hogyan ragasztja a vasúti kocsik alvázára az em-tizennyolcasokat. Saját magát sem. — Ön ostobaságot követett el, amikor a rokonoktól átvette az aknákat. Soha meg nem bocsátottam volna Manicának, ha felhasználta volna őket, felesleges kockázatnak tennénk ki magunkat és veszélyeztetnénk a Vércsét. De ha nem veszem át az aknákat, akkor engem a Katona elevenen megnyúzott volna. Vagy ami még rosszabb: holmi fürge ujjak tüstént lekopogtatták volna ezt a hírt a megfelelő helyre. — Mi nem azért vagyunk itt, hogy vasúti kocsik alá másszunk, síneket szagassunk és hidakat romboljunk . . . Ne félj, tiszteletre méltó gigerli, én magam is szívesebben próbálgatnám, mennyire kemény a Viera combja. Ha egyszer már ez a vén germán boszorkány elpárologna innen, olyan fészket raknék én itt, hogy a zöldpaplanos ágyban lehetne kivárni a háború végét. — A hírek, amelyeket mi szállítunk, felmérhetetlen jelentőségűek. Jorík elmosolyodott. Laszka valami egészen mást mondott. — Hiába mosolyog. Maga katona, katonák küldték ide, katonák voltak az eligazítói, akik soha fel nem fogták, hogy ők esetleg csak a csatornák egyikét képezhetik. Ebben az esetben a közvetítő csatornát. Arról pedig, hogy a mi híradásaink milyen értéket képviselnek, arról majd a történelem dönt. Ez úgy oktat itt, akár Laszka vagy az oktatótisztek ... — Nekünk az a feladatunk, hogy átmentsük az embereket és biztosítsuk a hatalom demokratikus eszközökkel történő átvételét mindjárt a felszabadulás után. Nem az a dolgunk, hogy lövöldözésekbe bocsátkozzunk. — Akkor miért hívtak ide engem ? — Nem önt hívtuk. Muška úr. Nem tudtam, hogy ha katonát, szakembert kérünk, leeresztenek nekünk ide egy ilyen ... Ne ugráljon és ne mérgelődjön. Maga még nagyon fiatal, ezt el kell ismernie ... Tőkfej! Mintha az öregek szívesen ugrálnának ... — Amennyiben engem küldtek ide, nyilván az ön kívánságát teljesítették, — szólt komolyan, habár nem volt erről meggyőződve. — Igen — hagyta rá az Oroszlán —, csakhogy ez így nem fog menni. Nekik a szakértő nem valamilyen katonai tevékenységhez kellett, csupán az esetleges katonai jellegű jelentések értékeléséhez. — Egy magasabb rendfokozatú tisztre volt szükségünk, aki a helyi erőforrásokból megszervezi a fegyveres rendőri avagy katonai rendőrségi erőket... csehszlovák erőket, hogy világosan beszéljek. Jorík egy ismételt homolkráncolással álcázta meglepetését. Ilyen lehetőséggel valóban nem számolt. Laszka semmi ilyesmit nem mondott. A przemyszli szovjet százados sem. — Van ebből éppen elég — válaszolta kurtán. — Ahogy ide bármilyen haderő belép, tüstént a nyomukban van a mi tábori biztonsági szolgálatunk... 10. — Köszönöm! Ennyit én is tudok ... csakhogy a csehszlovák hadsereg érthetetlen okokból a Vág mentét és Túrócot forszírozza. Kétlem, hogy most hirtelen áthelyeznék őket Bratislava—Bécs irányába. És, elnézést kérek, de ez itt a háború korai befejezésének szempontjából sokkalta fontosabb, semhogy ezt a Felkeléssel és a Duklával kapcsolatos tapasztalatok után éppen ránk bíznák ... Hülyék is lennének, gondolta magában Jorík. Mert ki tervezgetne most felesleges átcsoportosításokat csak azért, hogy Bratislavába éppen a csehszlovák hadsereg vonuljon be? A túlterhelt útvonalakon, fél Szlovákiát körbeutaztatva. — Vagyis ide a rokonság vonul be. Velük pedig ... nem kommunista maga? — Ugyan — legyintett Jorík —, remélem, hogy nem akar engem most itt megagitálni? — Nem, nem — mosolygott az Oroszlán. — Csakhogy a rokonok nyomában megérkeznek az elvtársak is. Jorík most kapcsolt: ha itt nem lesz semmilyen fegyveres i erő, akkor azt helyben és nyomban megszervezik a kommunisták. És nem ti, tisztelt urak. És nektek éppen ez bűzlik. — Elég — válaszolta szigorúan. — Van valami elképzelésük arról, hogyan nézzen ki az új csehszlovák, demokratikus fegyveres erő Bratislavában? Mert ha nekem egyszer az a sorsom, hogy Bratislavában a helyőrség vagy a rendőrség parancsnoka legyek, akkor az egyenruha, amelyet a front után vételeztetek magamnak, egész biztos két pár csillaggal lesz díszítve. Esetleg hárommal is. — Nem — válaszolt az Oroszlán határozottan. — Van koncepciónk, kidolgoztuk az alapeiveket, a szervezési kérdéseket azonban egy katonának kell megoldani, s annak figyelembevételével, hogy illegalitásban működünk. Tehát az a katona hírszerzési szakember kell hogy legyen. — Értem. Magával hozta ezeket az alapelveket? — Nevetni fog. Nálam vannak... És írásban, ha ez nem sérti az ön konspirációs törvényeit... — Sérti. De ennek ellenér hagyja itt. — Vagyis értsem ezt úgy, hogy megállapodtunk? Jorík összeráncolta a homlokát, ismét sétálgatni kezdett, majd rábólintott: — Tökéletesen ... — A rokonoknak azonban egy szót sem! — Akkor pedig ... hogyan tovább? — Tartsa velük a kapcsolatot. Tudom, tudom, ne szóljonközbe! A Farkas tárgyalni akart velük. Én azonban ellenzem ezt... — Akkor hát hogyan? — A velük fennálló kapcsolatot továbbra is ön fogja biztosítani. Elég, ha annyit tudnak rólunk, hogy nem kívánhatnak tölünk semmiféle diverziót, útonállást. Arról, hogy ön fegyveres erőket készít elő, úgyszintén egy szót se. De meg kell állapítania, hogy mit tesznek ők ilyen irányban, hány emberük van, milyen fegyverzetük. Robbanóanyaguk van, azt már vettem észre. A héten lefolyt cirkuszokat alighanem ők szervezték... — Nem tudom. — Szamarak ... Minek ingerelni a döglődö oroszlánt? Mindketten egyszerre mosolyodtak el. mivel eszükbe ötlött annak a fedőneve, aki ezt a gondolatot kimondta. — De ha van fegyverük... Ide figyeljen. Muška úr, kérjen fegyvert. Főleg pisztolyokat és puskákat. Nem tudjuk, mi lesz az állami és a városi rendőrség sorsa. Biztosan szükségünk lesz fegyverekre. Sok fegyverre. Könnyű kézi tűzfegyverekre. És még valami... Jorík leült. A játék kezdett érdekessé válni. — Jelentkezzen ismét személyi számjelével a mi leadónkon keresztül. írja le nekem most, ha ez nem ütközik különösebb akadályba. Időm van elég, hiszen szombat van. Jelentsen, ahogy akar, de dobjanak le nekünk lőfegyvereket. Minél többet, annál jobb. Jorík rábólintott: — És a fogadási helyek? És azok az emberek, akik a küldeményeket átveszik és a fogadási pontokról elszállítják? És a tárolásuk? Az Oroszlán e percben nem színlelt. Komolyan elcsodálkozott: 14
