A Hét 1985/1 (30. évfolyam, 1-26. szám)
1985-02-15 / 7. szám
Csak egy percre... munkát, és csupán négyen tartottunk ki a végéig. — Az emberek legtöbbjét a bűvészek varázslatos kézügyessége, rfo meg a trükkök nyitja izgatja a leginkább. Amikor bűvészkedni kezdtél, téged mi érdekelt a legjobban ? — Kézügyesség nélkül semmire sem jutna az ember. S bár a kézügyesség fejleszthető, kell egyfajta adottság, átlagon felüli kézügyesség, amit aztán tovább fejleszt az ember. Másoktól eltérően engem nem a trükkök nyitja érdekeit a legjobban, hanem az, hogyan tudnám én is előadni a mutatványt, és saját elképzeléseim szerint módosítani azt — Sok mindenről beszéltél, egy dolgot azonban nem említettünk: a tehetséget... Nélküle nehezen tudnál boldogulni... — A tehetséget nem könnyű tettenérni önmagunkban, mert megfoghatatlan valami, amiről az ember nem is vesz tudomást, csupán akkor, amikor látja, hogy más ember ugyanolyan szorgalommal és kitartással nem jut el ugyanaddig. — Ha már a szorgalomnál és a kitartásnál tartunk... Mennyit gyakorolsz naponta ? — Átlag négy órát. Van úgy, hogy csak éjjel jut időm a gyakorlásra. — A közelmúltban profi lettél. Tehát jelenleg a Slovkoncert foglalkoztat. A professzionalitás ez esetben a munkád minőségére vonatkozik, s nem arra, hogy mindennapi kenyeredet a bűvészettel keresed meg. — Idővel hivatásszerűen szeretnék bűvészkedni. Azonban szép szakmám van — kirakatrendező vagyok —, amit nagyon szeretek. A bűvészkedés meg a kirakatrendezés nem is olyan távoleső dolgok, mint hinnéd. Kézügyesség, fantázia, rajzkészség kell mind a kettőhöz. Kellékeim egy részét magam készítem el, s nagyon jói jön, hogy a munkahelyemen hasonló dolgokat csinálok: vágok, szabok, ragasztok, rendezgetek, csinosítok, festek, rajzolok... — Huszonkét éves vagy és profi bűvész Gondolom nem volt könnyű idáig eljutni. .. — Fontos a tehetség, a szorgalom, a kitartás. Két dolgot azonban hozzátennék még: szükség van bizony az akaratra is, meg arra, hogy az ember szeresse azt, amit csinál. Jobban mondva ha az ember szeret valamit, akkor akarja is, és nem görcsösen akarja. Úgy van ez mint a szerelemmel. — Segítette fejlődésedet az is, hogy részt vehettél különböző hazai bűvész-seregszemléken ... — Három éve rendezik meg Bratislavában a „Magic 1estivált". Azonkívül részt vettem a prágai és a Karlovy Vary-i fesztiválokon is. Nemcsak tapasztalatszerzésre, műsoraink bemutatására, az összehasonlításra van lehetőség, hanem kellékeket is vásárolhatunk itt egymástól. — Bizonyára összevetetted műsorodat, tehetségedet, tudásodat más bűvészekével. Nos, milyen eredményre jutottál? — Az én véleményemnél mérvadóbb a fesztiválok bíráló bizottságának a véleménye. Tavaly a bratislavai fesztivál nemzetközi versenyének második helyezettje lettem, aminek nagyon örültem, de vágyam, hogy hazánk legnagyobb seregszemléjén, versenyén első lehessek. Ehhez azonban nagyon sokat kell még gyakorolnom. — Mesélj valamit a műsorodról, amit persze látni kell, mert nem könnyű írni róla. — A műsorom tíz perces, de tíz év munkája van benne. Élő galambbal dolgozom, kendőkkel, kártyával és más kellékkel... — Szól a zene, bejössz a színpadra, megjelenik a kezedben egy kendő, ami átesik egy kalapon. Aztán egy kendőből kettő lesz... — A kettőből pedig virágokat varázsolok elő. — folytatja Román. — Utána pedig galamb lesz a virágból. Mindezt a méretét változtató fehér kesztyűben csinálom. Később egy legyező, majd kártyák színét változtatom meg többször is, aztán „kínai botokkal" dolgozom, végül pedig egy kendőben eltüntetem a hófehér galambot... Persze mindezt látni kell. — Nem lehet könnyű állatokkal dolgozni... — Négy galambom van. Magam neveltem, tanítottam őket. Ha többnapos fellépésre más városba utazom nemcsak magamról, hanem róluk is gondoskodnom kell. — Van-e elég lehetőség a fellépésre? — Nem panaszkodhaton. Különösen ünnepekkor, karácsonytájt szerepel sokat az ember. — Sok bűvész van Szlovákiában? — Nem több, mint Prágában egy klubban. Ki tudja, miért. Talán itt nincsen olyan hagyománya a mágiának, a bűvészeinek. — Az imént a terveidről is beszéltél. Mondd, egyáltalán hol gyakorolsz, hol tanulod új trükkjeidet, hol tartod a sok kelléket? — A szüleimmel lakom. Édesanyám, édesapám mindig támogatott munkámban. Van egy szobám, ami igazi bűvésztanya. Itt van minden kellékem, együtt lakom a galambjaimmal, hiszen velük is sokat gyakorolok. Nekem biztosra kell mennem, nem tévedhetek. Mint említettem, bz perces a műsorom, de a fellépés előtt egy órán át rendezgetem a kellékeimet, a ruhámat. Mindennek megvan a maga pontos helye. Persze néha Így is adódnak forró pillanatok, amikor valami nem úgy sikerül, mint máskor. — Előfordult már, hogy hibáztál? — Igen, de a bűvésznek ilyenkor ki kell vágnia magát. Jobban mondva baj akkor van, ha a közönség észreveszi a hibát A műsor sok-sok apró mutatványból áll, s ha az ember nagy ritkán hibát ejt, tovább kell dolgozni, mert a közönségnek nem szabad semmit sem észrevennie. Ilyenkor tovább mosolygok, mintha mi sem történt volna.. . — De befelé nem mosolyogsz? — Nem. De tévedés szerencsére nagyon ritkán szokott előfordulni. DUSÍK ÉVA kezünkön, sőt néha itókával is találkozunk, így eléggé változatos ez a munka, nagy pontosságot és felelősséget igényel. Az élelmiszer-rakodáskor ha romlandó, nincs megállás, miközben ügyelnem kell az alattam lévő munkásokra, vasúti szerelvényre, matrózokra és a hajóra is. A masina sem olcsó, kímélést kíván. — Említette az italt, nem szokta csábítani? — Ami engem illet, nem. A derék dokkmunkásokért viszont nem harapnám meg az ujjamat, ugyanis megesik — persze csak nagy ritkán, a slepp kiürítése után a hajó legénysége megkínálja a dolgozóinkat egyegy pohár borral, konyakkal stb. Néha az is előfordul, főleg vasérc kirakásakor, hogy az érc közé rejtett fiaskóra találnak. (A matrózok — nem a mieink — szokták oda dugni az éles szemű vámtisztjeink elöl, s ott felejtik, vagy nincs módjukban kihozni.) Nem hagyják a dokkban, a Duna vizébe se öntik... A közvagyon nem Csáki szalmája .... a nagyivás a régmúlté, az embereink szorgalmasak, fegyelmezettek, öntudatosak és becsületesek. — Elégedett a kiküldetéssel, az új környezettel, munkatársaival, feletteseivel? — Már hogyne lennék! Itt megbecsülik a munkásembert, s ami nagyon szembetűnő, az üzemi demokrácia: nem tapasztalható a „fönn" és a „lenn" szemlélet. A sógorságkomaság átka sem sújt senkit, a szatyrozás, a bratyizás is ismeretlen. Kiváló és szakszerű a munkaszervezés, jóformán nincs üresjárat, áramkiesés, vagonhiány, uszályhiány, miegymás. A gépek nagy része modern, „köldökzsinóron" kapja az energiát, ami a korszerű kikötő vizitkártyája, a daru önmaga csavarja föl, ereszti le a kábelt, s 50—60 métert mozoghat jobbra-balra anélkül, hogy a huzalt másik konnektorba kellene átvinni. A vízállás szeszélyének is kevésbé vagyunk kitéve, mint Komáromban. Mindez természetesen a teljesítményben és a fizetésben is megmutatkozik. — Ez mennyit jelent? — A fizetésemre nem lehet panaszom, hiszen a havi bruttó keresetem eléri a hat és fél, hétezer koronát. De meg is dolgozom érte, nem ritkán 35—36 műszakom is van egy hónap alatt. A délelőttit össze szoktam kapcsolni a délutánival. — A kvártély? — Az üzem diákotthonában szállásoltak el. Összkomfortos, minden kényelmet kielégít. Haza, Komáromba, személyhajóval, vonattal járok. Gyermekeim már nagykorúak. Így a „kettős" élet nem okoz különösebb gondot. — A kikapcsolódás? — Jórészt olvasással töltöm a szabadidőmet. Főleg a Hétét, a Madách Kiadó könyveit és az Új Szót vásárolom-olvasom. Az antik■■■■■■■■■■■■■ váriumba is be-benézek. Otthon, mint régi CSEMADOK-tag szövetségünk rendezvényeit (a Jókai-napokat) is meg szoktam nézni, a szervezetünk klubjába is el-elmegyek. Komáromban nincs 35—36 műszakom, bőven van szabadnapom. S urambocsá', néha a Marisát is megtisztelem a látogatásommal, olcsó rumot, borovicskát kínál. Ezzel nem az italnak akarok reklámot csinálni, dehogy, csak beszélgetni térek be egy-egy korsó sörre. Tudja, a Marisa jellegzetes kiskocsma Brennerben (Pálenisko), mely egyedül dacol az idővel, a környékét már majdnem teljesen lebontották. Javarészt itt pihennek meg a dokkmunkásaink, valamint az építőmunká- * sok. A vendéglős udvarias, előzékeny, kész Csehov-figura, fehérben, sötét körszakállal. A látogatói viszont inkább gorkiji miliőből valók. Lám nem is olyan szürke az élete; a beszélgetés elején ugyanis szabadkozott, hogy ugyan mit is lehetne róla írni. Úgy hiszem, hogy a mindennapi becsületes munka is hőstett, nemcsak a „nagy" dolgok azok. A bratislavai részlegen évente mintegy 2,5 millió tonna szilárd, valamint 1—1,5 millió tonna cseppfolyós árut raknak át. Népgazdaságunk felvirágoztatásába Kinczer Sándor is aktívan bekapcsolódik. Megérdemli az elismerő hangot. CSIBA GÉZA Fotó: Nagy István A Magyar Területi Színház kassai (Košice) Thália Színpada — hála a kettős szereposztásnak — egyszerre négy fiatal színésznek (Lány: Danyi Irén és Pesti Ildikó; Fiú: Pólós Árpád és Bajcsi Lajos) biztosított nagyszerű bizonyítási, ha úgy tetszik, hát kiugrási lehetőséget, amikor a friss diplomás Horváth Lajos rendezésében műsorára tűzte Karinthy Ferenc: Gellérthegyi álmok című színművét. E kétszereplős darab január 17-i bemutatóján a Lány szerepét DANYI IRÉN játszotta. — Mit éreztél, amikor megkaptad ezt a szerepet? — Természetesen ritkán adódó esélynek, s ennél is nagyobb megtiszteltetésnek vettem. Nagyon sok és kemény munka fekszik alrttan, hogy a premier után kapott gratulációkból ítélve hitelesen sikerült megformálnom a Lány alakját. — Nem rossz indulás a pályán ... — Második éve vagyok a Tháliánál, és a tavalyi évad sok-sok bizonytalansága s bizonytalankodása után ezzel a szereppel nemcsak óriási színésznői feladatot kaptam, hanem egyben a megmérettetés és a bizonyítás lehetőségét is. Nem vagyok babonás, de arról mindenképpen meggyőződtem, hogy ehhez a pályához az akaraton és a tehetségen kívül szerencse is szükséges. — Szerencsé ? — Igen. Én legalábbis annak tartom, hogy nekem jutott ez a ritkán adódó bizonyítási lehetőség. — Eddigi szerepeid? — Az elmúlt szezon valamennyi darabjában játszottam, de talán önbizalom híján, talán egyéb okból mégis talajtalannak, gyökértelennek éreztem magam a Tháliában. Sőt! Néhány hétig úgy tűnt, hogy ebben az évadban már nem is leszek tagja a színháznak. — Meg akartál válni a színpadtól? — Csak akkor próbáltam más munkahely után nézni, amikor az évad végén színésznőként nem hosszabbították meg a szerződésemet, és egyéb beosztásban sem volt rám szüksége a Tháliának. Végül aztán a „kiskapun" : súgónöként kerültem vissza, majd az ősz folyamán újra színésznői státuszba kerültem. — Meglehetősen kalandos pályakezdés a tiéd... — Mindez csupán az utóbbi hónapok eseménysorozata! Igazság szerint én már gimnazistaként is színésznő akartam lenni, ám akkor, érthetően, koromra való tekintettel elutasítottak. De nem vettek fel érettségi után sem, mert akkor, állítólag, elsősorban fiúkra volt szüksége a színháznak. Közben az amatőrszinjátszás kárpótolt, ami hozzásegített ahhoz is, hogy harmadszori nekifutásra végre hivatásos színésznő lehettem. A füleki Zsákszínház tagjaként 1982- ben ugyanis a Jókai-napokon én nyertem a legjobb női alakítás díját, aminek a tehetségvizsga eredményén kívül szintén része volt abban, hogy fölvettek a MATESZ kassai társulatába. — Ha három kívánságodat teljesíthetném, mit kérnél? — Kettővel is beérném! Az egyik: rendszeres önműveléssel és művészileg izgalmas szerepeket játszva szeretnék igazán jó színésznővé válni; a másik: nagyon szeretnék boldog lenni. A színpadon és a magánéletben egyaránt! (mik-) 13
