A Hét 1985/1 (30. évfolyam, 1-26. szám)
1985-01-05 / 1. szám
BETÖRÉS AZ ••••••••••••••••••• ADATBANKBA 1. A SZÁMÍTÓGÉP ELŐSZOBÁJÁBAN Az első elektronikus számítógépek kifejezetten tudományos célokra készültek, elsősorban az atommagkutatás egyes elméleti kérdéseinek megoldására használták őket. Ennek megfelelően, de annál bonyolultabb számítások elvégzésére volt alkalmas. így a számítógép első kiépített hadállása a tudományos laboratóriumban volt. Bár már a század harmincas éveiben megjelentek az elektronikus számítógépek, mai formájukat Neumann János munkásságának eredményeképp nyerték el, aki megalkotta a modern értelemben vett programvezérlésű számítógépet. Ezzel a gépek műveleti sebessége rendkívül felgyorsult, mivel automatikus számítások elvégzésére is alkalmassá vált, nem kellett minden egyes lépést a gépbe külön betáplálni. A hálás utókor feltalálójáról Neumann-féle gépnek nevezte el a ma is legelterjedtebb számítógéptípust, amely öt fő részből áll: bemenő- és kimenő-, továbbá vezérlő, aritmetikai és memóriaegységet tartalmaz. A negyvenes évek végén kezdtek a számítógépek egyre szélesebb körben elterjedni, a tudományos gépek mellett fokozatosan megjelentek az adatfeldolgozó számítógépek is. Az első generációs „masinák" legfőbb jellemzője a nagy méret és áramfelvétel volt, tekintve, hogy elektroncsöveket tartalmaztak; több termet is megtöltött egy-egy gép, ami egy városkának elegendő energiát használt fel. Bemenő és kimenő egységei még mechanikusak voltak, emiatt a műveleti sebessége is alacsony volt. Bár az új technika legvérmesebb hívei szentül hitték, hogy ezek a gépek előbb-utóbb az élet minden területén elterjednek, a nagy méretek és a fogyasztás mellett magas áruk is mérséklőlég hatott a vásárlókra. Mint a történelem folyamán minden fontos információt, a számítógépben tárolt adatokat is igyekeztek megvédeni illetéktelenek elől. Ebben az időben az adatvédelem meglehetősen egyszerű volt, hiszen egy kézen meg lehetett számolni a gépen dolgozó kezelőszemélyzetet, még a programozók is csak a számítógépek „előszobájába" jutottak el: leadott programjaikat a kezelőszemélyzet ütötte a gépbe, ők már csak a sornyomtató által kiadott eredményt kapták kézhez. Ennek megfelelően az adatvédelem kimerült abban, hogy megbízható kezelőszemélyzetet vettek fel a géphez, illetve nem a gépet, hanem a vele dolgozó embereket tartották szemmel adatrablás gyanúja esetén. A későbbiek folyamán ezt a korszakot nevezték el „closed shop"-nak (zárt üzlet), szellemesen utalva a tényre, hogy még szakemberek is csak „kirakatüvegen" keresztül szemlélhették a gépeket. A negyvenes évek végén feltalált tranzisztor nyitotta meg a második generációs gépek előtt az utat. Az új elektronikus alkatrész nagyságrenddel kisebb méretű és energiafelvételű, ami a gép méreteinek radikális csökkentését tette lehetővé, ezzel párhuzamosan megjelentek a jóval nagyobb kapacitású és gyorsabb mágnesszalagos a perifériák. A számítógép külső memóriájának kapacitása gyakorlatilag korlátlanná válik, hiszen egyetlen magnószalag már 100 000 szót is tud tárolni, miközben persze a szalagok cserélhetők. A gép műveleti sebessége 10 000—20 000 másodpercenként, ezúttal is a perifériák lassúsága miatt kénytelen sokat vesztegelni, hiszen olykor a magnó számára egy perc is kell, hogy a megfelelő információt a szalagon megtalálja. Természetesen a számítógépek műszaki megoldásainak (hardware) radikális változása nem hagyja érintetlenül a programozási módszereket (software) sem. Az egyszerű programnyelvek egyre bonyolultabbá válnak, kialakulnak az ún. felsőbb programnyelvek; Amerikában a Fortran (Formula Translation), Európában az Algol (Algoritmic Language), amelyek többszöri .tökéletesítés után ma is a legfontosabb programnyelvek. Legfőbb jellemzőjük, hogy kevés bemenő és kimenő adattal dolgoznak, de annál bonyolultabb számítások elvégzésére alkalmasak, tehát tudományos számítógépek nyelvének a legmegfelelőbbek. A Fortran — jelenlegi formájában a Fortran IV — a bemenetek és a kimenetek utasításait definiálja, csupán nagybetűs szavakból „ért". Az Algol rendkívül nagy előnye — jelenleg az Algol 68 használatos —, hogy blokkrendszerű, ezért a megoldandó probléma kisebb részekre, blokkokra bontható, ami eléggé áttekinthetővé, egyszerű felépítésűvé teszi a programot. A gép a kis- és nagybetűket egyaránt megérti. Már az első generációs gépek idején kiderült, hogy a számítógép adattárolásra is rendkívül alkalmas, pillanatok alatt képes minden információt kikeresni, amire manuálisan esetleg több órára lenne szükség. Emellett különböző szempontok szerinti kiválasztásra is képes, tehát a legkülönfélébb kimutatásokat, táblázatokat automatikusan készíti. Az adatfeldolgozó gépek olyan népszerűekké váltak hogy csak úgy ömlik a pénz ebbe az ágazatba, nagyságrendekkel nagyobb üzletet jelent ez a gyártóknak, mint a tudományos gépek. Természetesen a tömeges adatfeldolgozás nem igényel különösebb számtani műveleteket, ellenben nagy menynyiségü bemenő és kimenő adatokkal dolgozik, így speciális programot igényel. Mivel elsősorban üzleti célokra kezdik ezeket a gépeket felhasználni, innen ered a programozási nyelv, a Cobol (Common Business Oriented Language) elnevezése is, tehát „üzleti célokra irányuló nyelv". Az adatfeldolgozó gépek első nagy korszaka a második számítógép-generáció idején jön el a mágneses szalagtárolók jóvoltából. Persze a kutatók nem elégedtek meg a perifériák lassúságával, egy szellemes találmánnyal segítettek a bajon: elkészítették a mágneses lemeztárolót, amelyen egy másodpercen belül minden adat hozzáférhető, kapacitása szintén óriási 0,5—300 MB (millió byte; 1 byte 8 bit, azaz 23 bit). A hatvanas évek folyamán megindul a számítógépek nagy „inváziója", népszerűségük napról-napra nő, a tudomány, ipar üzleti élet minden területére betörnek. A betörők meg ezekbe a gépekbe törnek be. Mert ekkor már „érdemes" és aránylag könnyű betörni. Amig csak néhány tudományos intézmény rendelkezett géppel, egyszerű volt a helyzet. De amikor már több tízezer gépet kellett szemmel tartani, akkor már a leleplezés veszélye elenyészővé vált. Arról nem is beszélve, hogy a gépekben tárolt információ egyre értékesebb lett, kialakult a piaca. A számítógépes bűnözők az első időben Eldorádóban érezhették magukat, hiszen még a jogrendszer sem volt felkészülve az ellenük való hatékony védekezésre: ha valaki az áruházban lop, azt a lopott áru értékétől függően könnyű elítélni. De milyen ítélet hozható az információtolvaj esetében, aki ráadásul ártalmatlan, nem titkos információt lop csupán? Elég csak egy egyszerű esetre, a postázó áruházra gondolni. Az üzlet vezetősége elhatározza, hogy a telefonkönyvben szereplő polgárok címére levelet küld azzal a kéréssel, hogy postafordultával a mellékelt űrlapon közöljék, hogy milyen áruk iránt érdeklődnek a leginkább. A szétküldött levelek jó ha tiz százalékára érkezik válasz. Az üzlet beindul, az űrlapkitöltők vevőkké váltak. A gyors ügyintézés érdekében a címeket, a szerzett információkat és a küldemények elszámolását számítógépben tárolják. A konkurrencia ezt megneszelve elhatározza saját adatbank felállítását. De: az egész akció pénzbe kerül. Esetleg annyiba, hogy érdemes „elemelni" a már összegyűjtött adatokat. Ha ez sikerül nekik, „elméletileg" csak a nyilvános telefonkönyv egy részét szerezték meg. Mivel az ilyen információ értéke nehezen fejezhető ki pénzben, kezdetben tanácstalanul álltak a bíróságok az ilyen és hasonló ügyek előtt. Gyorsan át kellett írni a törvénykönyveket, hogy megteremtsék a jogi alapot a bűnözés elleni harcra. Ennek eredményeképp napjaink valamennyi korszerű államának büntetőtörvénykönyvében megtalálható a számitógépes bűnözés kategóriája. Ettől függetlenül egyre virágzóbb „üzletté" válik az adatrablás, mivel a gépek tökéletesedésével egyre több az egy gépben tárolt információ mennyisége, tehát árfolyama is állandóan emelkedik. Ekkor még kevesen sejtették, hogy az igazi „aranykor" csak ezután következik, amelynek kezdetét a terminálok sorompóba állása jelenti, majd a számítógéprendszerek kialakulásával hág tetőpontjára. A hatvanas évek folyamán egy kis, alig ismert cég, a Texas Instruments piacra dobja az első integrált áramkört. Két év sem telik el, megjelenik az egyetlen szeleten (chipen) elhelyezett kis zsebszámológép. Mint oly sokszor az ipar történetében a jó ötlet megfelelő kiaknázásával a kis vállalat óriássá növi ki magát: a „Texi" a világ elektronikai óriásainak a sorába emelkedik, egyúttal forradalmasítja a számítástechnikát, de ebbe az ügybe már beleszólnak a „nagyok", az Intel, a Fairchild és a DEC is, valamint a késztermékgyártók, az IBM és a Hewlett-Packard. Az integrált áramköröknek köszönhetően megjelennek a harmadik generációs számítógépek, amelyek műveleti sebessége 100 000—500 000 másodpercenként! Ezzel szinte egyidőben piacra kerül a gyorsan cserélhető, nagy kiolvasási sebességű hajlékony mágneslemez, a floppy-disc, amelynek kapacitása kisebb ugyan a nagy mágneslemeznél — 0,25 MB —, de annál „fürgébb" — rövidebb a kiolvasási idő. De még így is a gép „munkaidejének" vagy kilencven százalékát „várakozással" tölti el, mivel sokáig tart az adatok beirása és a kiolvasása, tehát a gép gyakorlatilag lazsál. Nem sokáig, mert feltalálják a terminál rendszert, vagyis egy géphez egyidőben több felhasználót kapcsolnak. A számítógép valamennyi termináltulajdonosnak azt az illúziót nyújtja, mintha csak neki dolgozna a gép, miközben az párhuzamosan 8—10 programon dolgozik. Ahhoz, hogy ez lehetővé váljék, be kellett vezetni az interrupt rendszert. Elvileg ez egy közönséges körkapcsoló, amely egy meghatározott időre „kinyitja" a számítógépet a felhasználó előtt. Tíz terminál esetén ez általában egytized másodperc — egy másodpercnyi várakozási idő fel sem tűnik a felhasználónak, ezalatt történik a gépbe való beírás, kiolvasás és a számolás. így mind a tiz felhasználó másodpercenként egyszer bejut a számítógépbe. Ahhoz, hogy az „elektronikus agy" eligazodjon az egyes terminálokról beérkező adatok tömegében, felügyelő programra van szükség, ez az utasításrendszer látja el a részprogramok koordinációját. A terminálrendszer jellegéből adódik, hogy a géppel kapcsolatot teremtő személyek számát nem lehet tetszés szerint növelni, mert ez egyrészt bonyolulttá teszi a felügyelő programot, másrészt lelassítja a gépet, hiszen egyre inkább megnyúlik a várakozási idő. Ezért a szakemberek újfajta megoldást alkalmaztak: egyetlen központi számítógép helyett több kisebb gépet állítottak munkába, amelyek egymással kommunikálhatnak és már meg is oldódik a kérdés. Az adatokat közönséges telefonvonalon is lehet továbbítani, így akár egymástól távol fekvő gépek közötti kapcsolatteremtés sem okoz gondot. OZOGÁNY ERNŐ 16
