A Hét 1985/1 (30. évfolyam, 1-26. szám)
1985-02-08 / 6. szám
Ki mit gyűjt? Emberi sorsok Örüljön, hogy szerencséje volt! Szerencsém volt. Ma reggel csak húsz percet vártam a mínusz húsz fokos hidegben az autóbuszra. A sofőr nem szedette elő velem az autóbuszbérletemet (ötödik éve utazom ezen a vonalon), biztonságba helyezhettem az utazótáskámat (most az egyszer nem fog senki sem keresztülgázolni rajta), sőt, nekem is jutott az állóhelyek kényelmesebbje közül. Tíz perc elteltével kezdtem felmelegedni. Nem így a jégvirágok, amelyek Bratislava felé közeledvén egyre teljesebb pompájukban virítottak az autóbusz ablakán. Somorján letódult a tömeg fele, és még egyszer annyian tolakodtak fel az autóbuszra. A közhangulat egyre romlott, egyre hajlamosabbak lettünk a lökdösődésre. Már akinek helye volt rá. Negyvenöt perc elteltével kezdett túl melegem lenni, sőt vékony csíkban folydogálni kezdett a hátamon az izzadtság. Bár megelőzhettem volna, ha lett volna annyi helyem, hogy megszabaduljak a bundámtól. Végre is megérkeztünk. Átizzadt pulóverem kellemesen hűtötte a hátamat mikor leszálltam, de ez az érzés rövid ideig völt kellemes. Csípős szellő fújdogált a trolimegálló környékén. A sálamat egyre feljebb húztam az orromra. Először csak a kezem kezdett fázni, majd a lábujjaim váltak érzéketlenné. Legszívesebben eljártam volna valamiféle csűrdöngölőst. A hideg lassan kúszott fel a lábamon és futkározni kezdett a hátamon. Eltelt vagy húsz perc. Végre megérkezett a troli. Felszálltam és a legközelebbi szabad helyre telepedve lehúztam összefagyott orromról a sálat és megkíséreltem kifújni az orromat, ami a nagy hidegtől ugyancsak megeredt. Majd a kesztyűmet ráncigáltam lefelé, hogy a táskámból előhalásszam a könnyen elérhető helyre készített jegyet. Ekkor valaki megveregette a vállamat. Egyáltalán nem lepődtem meg, hogy az ellenőr volt. Azon viszont igen, ami ezután történt. Bő szóáradatot zúdított rám, példálózva az „ilyen" utasokkal, akik potyán akarnak utazni. Mondanom sem kell, hogy magyarázkodásom süket fülekre talált. Nehéz szívvel bár, de megfizettem az ötven korona büntetést, miután meghallgattam az ellenőr okítását arról, hogy máskor úgy szálljak fel a tömegközlekedési eszközre, hogy már a kezemben van a jegy. — De kérdem én, hogy lehetséges ez, ha az ember az egyik kezében az utazótáska, a másikkal meg ugye kapaszkodnia is kell, főleg ilyenkor tél táján, amikor eléggé csúszósak az utak. Érvei ellen tehetetlen voltam. Mindezt magamnak köszönhetem. Miért nem vettem meg most is a negyedévi bérletet ugyanúgy, mint éveken keresztül tettem?! Igaz, a hónap közepén gyógykezelésre utazom és így egy hónapig használnám a negyedévre szóló jegyet. Hogy ez nem éppen a legkifizetődőbb módja az utazásnak? így igaz! Ezért vettem meg január első munkanapján a szükségesnek vélt jegyeket. De hát ezt fölöslegesen magyaráztam az ilyen megható érvekkel és jelzőkkel példázó ellenőrnek. És azt is, hogy nem volt szándékomban ingyen utazni. Leszálltam. A megállónál mellém lépett egy középkorú, eléggé megviselt külsejű férfi és odaszólt: Az ilyen alakokkal, mint maga, legalább százast kellett volna fizettetni! Örüljön, hogy szerencséje volt! Hm!... Örültem! Nagy Borbála MAGÁNYOSAN Hazánkban a legutóbbi népszámlálás adatai szerint több mint egymillió egyszemélyes háztartást tartanak nyilván; vagyis ugyanennyi ember él ma egyedül, gyermek és család nélkül. Ugyancsak ezekből a statisztikai adatokból derül ki, hogy az összes egyedül élőnek csaknem két harmada nő, tehát hajadon, eivált vagy özvegy. Fontos megjegyezni, hogy az egyszemélyes háztartások száma növekszik: a javuló lakáshelyzetben egyre többen jutnak önálló otthonhoz az egyedül élők közül is. Ez az életforma — legalábbis társadalmi vonatkozásaiban — eltérő megítélést vált ki az embertársak szemében. Ha fiatalról esik szó, akinek önálló lakása van, azonnal közhelyek jutnak eszünkbe: könnyű neki, azt tesz amit akar, a maga ura, nincs gondja semmire. Ha egyedül élő idősekről hallunk, akkor hajlamosak vagyunk sajnálkozni, a magányt emlegetjük. A valóság ennél sokkal árnyaltabb, mondhatnám úgy is: bonyolultabb. A mindennapi életben ugyanis az egyén személyiségétől és a körülményektől, sőt az életkortól is függ: ki és hogyan viseli az egyedüllétet. Kati — 24 éves ápolónő: „Bizonyára most maga is irigyel, mert szétnézett nálam. Szép helyen épült, jó kis lakás, nem mondom. Egy szoba, összkomfort. Szövetkezeti lakás, a szüleimtől kaptam. Eredetileg orvosnőnek készültem, de nem sikerült. Háromszor is fölvételiztem, utána felhagytam a sorozatos kudarcokkal. Egészségügyi szakközépiskolában érettségiztem, úgyhogy a szakmában maradtam. Szívesen vagyok ügyeletben, szeretem a munkámat, de ha egész napos szolgálat után este az utcára lépek, mindig azon gondolkodom: most hova? Azonnal hazamenni nincs mindig ked-v vem, mozizni sem lehet örökösen. A barátnőim szintén magányosak, olykor feljönnek hozzám, ám aki férjhez megy, az lassan kimarad a társaságból. A szüleimmel is tartom a jó viszonyt, csupán a szemrehányásaikat nem szeretem, ha számonkérik tőlem, miért nem tudok férjhez menni? Nehéz dolog válaszolni az ilyesmire, de ismeretséget kötni sem könnyű, ha az embernek egyszer tizenkét órás, másszor huszonnégy órás ügyelete van. Valahogy úgy tűnik nekem, hogy csupa családos ember vesz körül engem, ki-ki rohan haza, mert ugye a gyerek, a család ... ón pedig egyre inkább magányosnak érzem magam ebben az összkomfortos, távfűtéses lakásban." István — 31 éves mérnök: „Nagyanyám lakása maradt rám. Már negyedik éve élek itt egyedül, sikerült szépen rendbehoznom. Nem dicsekvésképpen mondom, de bárki megnézheti, hogy egy férfi is tud pedáns lenni. Miért élek egyedül? Mert nagyon jól érzem így magam. Van egy barátnőm, két éve tart a kapcsolatunk, de nősülni nem szeretnék, mert valahogy megszoktam, hogy minden tekintetben a magam ura vagyok. Foglalkoztat a továbbtanulás gondolata is, szeretnék tudományos fokozatot elérni a szakmámban. Talán furcsának tűnik, de a napjaim így is zsúfoltak, így elképzelni sem tudom, mennyi bonyodalmat jelentene, ha nem egyedül laknék..." Zsuzsa — 27 éves gyári munkásnő: „Több évig az üzem leányszállójában laktam, az ősszel azonban saját lakáshoz jutottam. Örültem, amikor átvehettem a kulcsot, és örülök neki még most is. a magány viszont erősen zavar. Őszig legalább nem voltam egyedül... Most azonban üres, esténként sötét szoba vár, ha hazamegyek. Újabban a (Hiába) tiltott játékok Veled szemben áll a gyilkos. Kezében már ott a colt. De te — az öt- vagy hatéves gyerek — felkapod a magad fegyverét, és lősz: s íme csodák (és a technika) csodája, a fekete ruhás gyilkos holtan dől hátra. Aztán néhány másodperc múlva ismét fölemelkedik, hogy te — az öt- vagy hatéves igazságbajnoka — ismét tüzelhess rá. Ez a fotocellával működő szuperjáték szabad polcon kapható az NSZK-ban, és a hivatalok csak azt rendelték el, hogy talpán vagy dobozán helyezzenek el egy feliratot ezzel a szöveggel: „Három éven aluliaknak nem ajánlott..." Miután ez — a gyilkosság, az emberre lövészet mechanizmusát jól begyakoroltató — játék voltaképpen zöld utat kapott az NSZK-ban, el lehet képzelni, ugyan milyen játékok lehetnek azok, amelyek nem kapták meg a forgalmazási engedélyt. 1980-ban összesen 150 ifjúsági szabadidőcikk forgalomba hozatalát állították le: 30-at azért, mert a háború vagy a nácizmus feltétlen propagátorának bizonyult, 50-et egyéb jellegű túlzott erőszak miatt, 120-at pedig azért, mivel pornográfnak tűnt. A fiatalkorúaknak szánt termékek azonban, ha kerülő úton is, de eljutottak a vásárlókhoz; a boltok, bodegák eldugott polcain. Még az a (hiába) tiltott kertészeti szaktanácsadó füzetecske is, amelynek terjesztését azért állították le, mivel egyik fejezetében arra adott tanácsokat, hogy termesszünk házi kertben, a szobánk egyik sarkában marihuánát ... Hiába, más dolog nevelni, más dolog tiltani — és megint egészen más: az üzlet. városban is egyedül járkálok, egyedül nézegetem a kirakatokat és szörnyű nyomasztónak érzem, hogy nincs kihez szólnom. A szüleim már nem élnek, úgyhogy a karácsonyt is egyedül ünnepeltem, mondanom sem kell, hogy inkább lehangoló volt, semmint kellemes. Egyre jobban bánt a süket csönd, jó lenne végre férjhez menni.. Ilona — 42 éves adminisztrátor: „Szerelmi csalódás? Lényegében az volt. Kis híján tíz évig jártam egy elvált emberrel, a végén otthagyott egy húszéves fruskáért. Negyedik éve lakom teljesen egyedül, és megszoktam ezt az életformát. Hárman voltunk testvérek, az öcsém meg a húgom már családosak. Gyakran jönnek hozzám, a gyerekeiket pedig egyenesen imádom! Kárpótolnak a saját sosemvolt gyermekemért, ha egyáltalában létezik ilyesmi... Varrók, kötök nekik, néha együtt kirándulok velük a hétvégén. Ilyenkor már napokkal korábban kezdem a készülődést, a bevásárlást. Nyaralni is vittem már egy-egy gyereket. Sokat olvasok, és persze minden továbbképzésre, értekezletre is engem küldenek, mert én úgy is ráérek, nekem nincs családom. Néha rámtör a magány, de huzamosabb ideig sosem érzem boldogtalannak magam. Ellenkezőleg: ma már zavarna, ha valakivel meg kellene osztanom a lakásomat. Margit néni — nyugdíjas etárusítónő: „Valaha gyakran együtt voltunk a húgomékkal, neki két lánya volt, a férjem meg én viszont gyermektelenek maradtunk. Még az unokahúgaim gyermekeit is gyakran láttam amíg kicsik voltak: számítottak az ajándékaimra. Ma már nem jönnek. Igaz, hetvenkét éves, keserű öregasszony lettem. Múltkoriban eltört a vállam. Hívtam őket, hátha eljönnek megnézni az öreg nagynénit, nomeg a törött vállammal egy kis segítség is rámfért volna. Nem értek rá, egyszer sem jöttek felém. Egy-két jó szomszéd — ez minden társaságom. Rossz dolog megöregedni, de egyedül öregnek lenni, ez ennél is rosszabb." Nos, az egyedül élés — mint láttuk — nem mindenkinél és nem minden esetben jelent magányt. Szép számmal akadnak olyanok, akik már a szülői házból kikerülve egyedül laknak, ezt szokták meg és okosan kihasználják helyzetüket. A befelé forduló ember elégedett lehet néhány meghitt baráti kapcsolattal, nem igényli a nagy családot, a zajos közösségi életet... Ezzel szemben a magány viszont valóban kínzó és embertelen tud lenni — bár sokan élnek magányosan rossz házasságban, olyankor nagy család közepette, így számukra éppen az „egyedül lakni" lehetősége marad örök vágyként. Általános tapasztalat, hogy az elváltak jó része is magányosnak érzi magát, hát még az özvegyek! Mi hát a magány, mi különbözteti meg az egyedülléttől? A gyakorlat azt mutatja, hogy aki egyedül él. nem szükségképpen magányos, hanem sok szállal kapcsolódhat a többi emberhez; míg a magányos ember — éljen az illető bármilyen közegben — éppen az ilyen kapcsolatok hiányától szenved. Ezért a legfontosabb talán annak tudatosítása, hogy az egyedüllét — mint életforma — csirájában hordozza a magány lehetőségét; ezért aki egyedül él, annak is állandóan őrizni, félteni kell a meglévő és megbízható emberi kapcsolatokat. Mert bizalmat, szeretetet és megértést csak az kaphat, aki önmaga is tud adni ilyesmit! 19
