A Hét 1985/1 (30. évfolyam, 1-26. szám)

1985-01-05 / 1. szám

PETER HAJDÚK

4.

„Ütött az utolsó óra" — szólalt meg a százados a kolbászhegy mögül. — „Minden erőt mozgósítani kell."

„Beleértve a mi hazai ürgéinket" — szólt közbe az őrnagy epésen.

„Nem kell őket beskatulyázni. A mi munkánkat különben sem lehet sablonokkal mérni. Elég volna, ha most, amikor Bécshez közeledik a front, itt-ott felrobbannának a vasútvonalak azon a szakaszon, ahol germán barátaink biztonságban érzik magukat." '-v

„Beszélhetek, őrnagy úr..." — szólalt meg Jorik.

„Hagyjuk a formaságokat..." — biccentett Laszka.

„Ha véletlenül... ha ez véletlenül nem sikerülne ... ha az a társaság mégsem olyan ..."

„Tudom, mire gondol" — szólt közbe a százados. — „Ha háromszor sem, ha százszor sem jön ki a lépés, nekünk akkor is sikerült egy jó képességű tisztet becsempésznünk Festung Pressburgba. Maga a tüzérségnél szolgált?"

„Igenis, százados úri"

„A mély vízbe dobjuk most önt, ahol úgy kell úsznia, ahogyan erejéből telik. De ha valami büdöset érez ... érti, mire gondolok... no, ahogy ezt mifelénk mondják: ha a búzakalász a földre szórná a magot, szigetelje el tőlük a rádióst."

„Vagy a sógorék küldhetnek magának egy másikat" — szólt közbe Laszka.

„Azt is lehet" — bólintott a százados, és egy szuszra lenyelt fél marék savanyúkáposztát. — „Találjunk ki még egy rejtjelet. Most rögvest. Ha ezt leadatja az ő rádiójukon, akkor egy saját rádióst küldünk magának."

„De csak abban az esetben, ha Štefannak nem sikerül a rádiósuk nyomára bukkanni, vagy bevonni a munkájába!"

„Csakis! Mert akkor mi küldünk ki neki rádióst, aki ugyanazon a csatornán érkezik majd, mint Jorik alhadnagy, egész az első megállóig ..."

„A Hlinka téri textilboltig" — jegyezte meg Laszka, és felhígította a teáját egy kis szesszel.

„Onnan már maga veszi gondjaiba" — fejezte be mondanivalóját a százados.

„És a feladataim?" — suttogta JoriT mivel tévedésből megitta Laszka teáját, és úgy érezte, hogy a fejük fölötti gerendák menten a vállaira zuhannak.

„Hallgatni" — válaszolt a százados nyomatékosan. „Hallgatni és rejtőzni az adott óráig."

„És aztán?"

„A rádiós közli majd a jelszót, amelyre várnia kell. Addig nem folytatnak adásokat, hogy le ne bukjanak... És ha a jelszó elhangzik, maga fogja vezényelni tüzérségi füzünket Bratislavára."

A látogató keresztbe vetette lábát, és amennyire ezt a szék vészjósló recsegése megengedte, kényelmes, majdhogynem előkelő pózba vágta magát.

— Nos, ide figyeljen, uram ... no — szólalt meg fölényesen. — Összekötő tisztet kértünk munkánk fokozásához. De ne tévessze össze az összekötő tiszt fogalmát az instruktor teljesen eltérő fogalmával! És ne szóljon közbe, amikor én beszélek!

— Csak akkor szólok, amikor jónak látom — válaszolt Jorik igen udvariasan.

— Erről kizárólag magam kívánok dönteni. Egyelőre.

— Hm — dörmögte az ejtőernyős szigorú arccal.

— És ne hümmögjön, fiatalúr! Szlovákok vagyunk, egy cipőben járunk, de szükség van itt valakire, aki erős kézzel vezet és irányit. Szeretnék tiszta vizet önteni a pohárba. Maga azért van itt, mert mi kértük...

— Azért vagyok itt, hogy elősegítsem a közös feladatok teljesítését... \

— A szavakat, és engedelmével, a szavak hangnemét is inkább én magam fogom megválasztani. Maga egyszerűen azért van itt, mert a munkánkat aktívabbá kell tennünk katonai szakterületen. Feladatokat kap tölünk, amelyeket teljesítenie kell.

Jorik bólintott, de közben arra gondolt, milyen képet vágna az ő Oroszlán nevű partnere, ha most leszállna az ágyról és lekenne neki egy pofont.

— Holnap reggel a Kecske utcában belép egy mérnöki irodába. Legyen ott reggel hatra ... Mit ráncolgatja a homlokát? Hatkor kezdenek, hogy kihasználják a munkaidőt, mert délelőtt jöhet egy légiriadó, az pedig késést okoz a munkában. De erről én magával nem tárgyalok.

Jorik lehunyta a szemét, azt remélte, hogy elég szerényen és alázatosan néz ki.

— Babula délután megadja magának a cimet, ahol lakni fog. Sötétedésig átköltözködik. Az igazolványt visszakapja — zsebébe nyúlt és a vásott, agyonmosott térítőre dobta a

fényképes zöld lapot. — Rendben van, használhatja. Aztán felejtse el Babulát. Ondris urat is.

Még este elcsodálkozott önmagán, egy cseppet talán színpadias pózban állva a tükör előtt, hogy milyen játszi könynyedséggel élte bele magát abba az új szerepbe, amit az Oroszlán osztott ki rá. Prutzemé az új albérlőt éppoly közönnyel fogadta, mint mindent, ami körülötte zajlott: közönyösen átvette a pénzt, egész márciusra előre, meg a bevásárló könyvecskét is, hogy beszerezhesse a gazdag reggeliket, amelyeket az új szobaúr megkívánt; voltaképpen csak reggelente látta az asszonyt, miután megmosakodott, megborotválkozott és Prutzemé behozta a reggelit.

Aztán tíz perccel hat előtt kilépett az utcára, barátságosan intett az őrszemeknek, akik itt a Kuzmány utcában és a Védcölöp úton úgy rajzottak, akár a legyek, hat órakor pedig már ott állt Otto Münz mérnök irodájának pultja mögött, mivel Jozef úr — első látásra cégvezetőnek tűnt, pedig csak Münzné öccse volt —- rögtön az első reggelen megmondta: „Papírmunkára ne számítson. Nálunk mindenki azt csinálja, amit éppen csinálnia kell."

És hogy ezt jobban megértse, azonnal, a szirénák első felvijjogásáig lámpákat adtak neki, amelyeket össze kellett szerelnie a raktári pulton. Persze nem egyedül, mert lámpát szerelt a háromkerekű tehergépkocsi vezetője is, a raktári munkás, aki raktárkezelői címmel dicsekedhetett meg a taknyos szaldókontista is. A légiriadó után — a hiányzó órákat mégis kénytelenek voltak egészen késő délutánig ledolgozni — megismerkedett néhány szivattyútípussal is. Tegnap megint két szivattyút kellett szétszerelnie és összeszerelnie, majd délután Jozef úr rámordult. „Hétfőn Pöstyénbe utazik, a fürdőbe. Reklamálják azt a szivattyút, amit augusztusban szállítottunk nekik. Nézze meg alaposan, lehet, hogy csak a kobakjuk zörög, és a kárt az a büdös termálvizük okozta. Mert akkor köpünk a szavatosságra!"

Pénteken beakasztotta a függöny jobb szárnyát az ablakkilincsbe, így ha valaki végigment a Kuzmány utcán akár lefelé, akár fölfelé kaptatva, láthatott az ablak jobb felében egy darab brüsszeli csipkét keresztben állni. És várta a csodát. Attól a perctől fogva, ahogy hazatért, egészen besötétedésig, amikor leakasztotta a függönyszámyat, mert elmúlt a megbeszélt óra, az ablakot pedig be kellett sötétítenie egy fekete papírral beragasztott kerettel, nem vette le a szemét a viszonylag csendes utcáról. És találgatta, hogy melyik járókelő lehet az a férfi vagy nő, aki naponta köteles erre járni és figyelni az ő jeladását. A felhívást a találkozóra.

Aránylag későn került haza, kénytelen volt még előtte elszaladni az András temetőbe, ahol egy darabig méltóságteljes kegyelettel álldogált Kemény Mátyás pozsonyi kereskedő márványsírköve előtt, aki 1903-ban rakta le ide csontjait, és bedobni egy csillogó szlovák egykoronást ebbe az üvegkupába, amely egyébként kétszer egy évben gyertyatartóul szolgált.

A csoda nem következett be, a szoba sötétjéből figyelte a járókelőket, de egyikük sem látszott gyanúsnak, és az ablakot se nézegette senki. Viszont szombaton fél három körül, amikor a Duna német partjának zöldjében gyönyörködött a hidrográf mellett, megszólította egy férfi, akit eddig észre sem vett.

— Elkelne egy kis eső ...

Alacsony férfi volt, szörmegalléros fekete télikabátban, ébenfa sétapálcával. Felborzolta szürke bajszát, apró élénksötét szemével fürkészve nézett a megszólított fiatalember zöld szemébe, és ravaszkásan megcsóválta a fejét.

— Mi haszna lenne magának abból? — mordult fel Jorik. És csodálkozva mondogatta magában, hogy ez az öregember közelebb áll a sírhoz, mint a földalatti mozgalomhoz, amely a földgolyónak ezt a parányi darabkáját akarja felszabadítani.

Elsétáltak néhány métert felfelé a parton, míg az öreg újra megszólalt:

14