A Hét 1985/1 (30. évfolyam, 1-26. szám)
1985-02-08 / 6. szám
nyugalom, a havazás előtti béke vette át az uralmat. Néztem a békésen füstölgő kéményeket, az udvarok mélyére szoruló füstöt, és újra megállapíthattam, hogy télen a vidéki levegő is kellőképpen szennyezett, mégis szeretem. Aztán az utca felőli ablakhoz álltam. Egy sánta ember ment el az ablak alatt, akit régebben ka, de korántsem komolytalan híradó-képekkel, aztán egy gombnyomással eloszlatom a képernyő ezüstös ködét. Kucsmát, bekecset veszek magamra, a küszöbön csizmába lépek. Arcomba csap a hideg, felnézek a fahamuszínü égre. Állok az udvaron. A házak, a tárgyak láthatók, a szilvafa csupasz ágain megszámlálok itctlt *>tšÍ€B italra hívom meg. A konyhában a széthúzott asztalon lehelletnyi, könynyű kupacokban áll a libatoll. Vacsora után körülüljük az asztalt, közös erővel megfosztjuk a tollat, közben boszorkányokról beszélgetünk és morzsolt, főttkukoricát szemezgetünk. A képzelgés végeztével visszahúzódom a házba és lefekszem. Csalódottan, nehezen alszom el. Hajnalban azt álmodom, hogy havat söprők, és amikor felébredek, az álom véget ér, de a vesszősöprü ütemes hangja folytatódik. Hosszú másodpercekbe telik, amíg megértem: odakint valaki söpri a havat. Kipattanok az ágyból, félrerántom a függönyt és csodát látok: odakint méltóságteljesen hullik a hó, bizonyára már órák óta, hiszen lehullott már vagy tíz-tizenkét centiismerek, bár semmi egyebet nem tudok róla, csak azt, hogy emberségesen köszön, és ugyanígy fogadja az ember köszönését. Érdek és alázat nélkül, tisztességgel, becsülettel. Aki, ha jó napot kíván, azt úgy is gondolja. Ez bizony nem kevés! Nem tudom, hová megy, de teljes bizalommal hiszem: jó úton jár. Eltűnik, befordul a sarkon az ember s én megint a régi, nagy havakra gondolok, mert tele vagyok várakozással, türelmetlenséggel, amiért csak fenyeget, fenyeget, de nem és nem indul meg a havazás. Mert hiányzik nagyon a hó. Nem a vetésről, azon van elég, a közutakon meg több is a kelleténél. Belőlem hiányzik. Az az igazság, hogy negyedszázada nem láttam igazi, nagy, amolyan mesebeli hóesést. Hogy reggel, ha felkel az ember, ne tudja kinyitni az udvarra nyíló ajtót... A végérvényesen befejezett gyerekkor elmúltával fakad ki bennem s azóta csak burjánzik, terjeszkedik ez a vágy. Csak táplálta, növesztette a körülmény, hogy felnőtt fejjel már nem láthattam másfél méteres, vagy annál is nagyobb havat. És minél távolabb kerültem a gyerekkori nagy havak emlékétől, annál nagyobb havakra vágytam, — városlakóvá vetemedve. Előbb félemeletnyi hóra, aztán egy emeletnyire. Most az ötödik emeletnél tartok és tudom, hogy nem kürtölhetem világgá, mert még egy pszichológus fülébe juthat. Ilyen bolondságokra gondolok a földszintes vidéki ház ablakában állva. Ha tudnám, szuggerálnám a havazást. Ha tudnék valamilyen régi, hócsalogató mondókát, akkor most hangosan kántálni kezdeném a szöveget. Időközben beesteledett. Vacsora, híradó, film, megint híradó. Közben újságokat lapozgatok, időnként kimegyek az udvarra, néha a kapuig is elmegyek, s gyakran tekintek ki az ablakon. A rádió, a televízió, az újságok napok óta ítéletidőről, fagyrekordokrói, meg összeurópai havazásról beszélnek. Valahol falvak szakadtak el a külvilágtól. Valahol megfagyott három ember s bár Kelet-Szlovákiában mínusz harminchét fokot mértek, nálunk csak egy brnoi embernek fagyott le az orra. Az utak javarészt járhatók, de San Remoban teljes a csőd, mert a tizenhat év alatt, amíg nem láttak havat, azt is elfelejtették, milyen a hóeke, s most tehetetlenkednek, nyakig a hóban, nem tudják melyik végéről kell megfogni a hólapátot. A vasúti sínek váltói csaknem mindenütt befagytak, rengeteg helyen leszakadtak a felsővezetékek, vészjeleket adnak le az energiafogyasztást jelző műszerek, sok helyen vannak fennakadások az energiaellátásban, sok helyen járhatatlanok az utak, sok heiyen beszüntették a tanítást, de nem csak Európában, Texasban is. Igen nehéz a bányászok, a vasutasok, a szállítók dolga s én bolond — öt emeletnyi hóról álmodozom. Hát igen! Tíz nappal ezelőtt, napi hatvan cigaretta után abbahagytam a dohányzást. Igazán nem csodálkozhatok magamon, de nem is akarok, s a legvacakabb az egészben az, hogy még csak eme derék önfegyelmem se tud igazán elbűvölni, mert tudom: ez nem én vagyok. Későre jár. Újra feltöltődtem, a rendkívüli hideggel kapcsolatos tarnéhány ottmaradt, aszalt, csonttá fagyott szilvát. Újságot lehetne olvasni, pedig se csillag, se Hold, se lámpafény — sehol a fejem fölött. Kiállók a kapuba. Az utca kihalt, csendes, régi, falusi jellegű utca, bár nem mesebeli, s csak töredékeiben emlékeztet Táltos Prohászka Istvánnak a téli csallóközi utcákról festett képeire. Ám így, éjszaka, fél szemmel, hófödten mégis hasonló illúziót kelt a látvány. Az utcán egyetlen lélek se jár. Ha most jönne a sánta ember, megint egymásra köszönnénk s talán elkerülhetetlenül váltanánk néhány szót a hidegről. Ha a másik ember jönne, az a biciklis, aki soha, senkinek nem köszön, és senki köszönését sem fogadja ... Elképzelhető, hogy most mégis visszaköszönne a foga között? Aligha. Ez az ember mindenkit lenéz, mindenkit gyűlöl, és tetvesnek titulál. Persze, mindenkit talán mégsem. Tudom, a főnökeivel szemben rendkívül alázatos, sündörgö képmutató. Lelke rajta. Beleszagolok a csípős hidegbe: valahol disznót öltek és megkéshettek a szalonnaolvasztással, mert forró zsír, friss töpörtyű szagát érzem a levegőben. A múltat és a jelent egyszerre testesíti meg ez a hangulat, melyet képzeletem fricskája egy sci-fi, de inkább szürrealista képpel egészít ki: repülő csészealj ereszkedik alá az utcán. Az illedelmes bemutatkozás után a személyzetet vacsorára és egy méter. A havat pedig a szembenlakó szomszéd söpri, mert tudja a régi törvényt, miszerint a korareggel munkába indulóknak tartozik ennyivel minden falusi háztulajdonos. Öregapám is így tudta, ezt cselekedte évtizedeken át. Mire a ruhát magamrakapkodom, és söprűvel, lapáttal a kezemben kilépek a hajnali utcára, abbamarad a havazás. Időközben a szomszéd is befejezte, visszament a házba. Oe sebaj, hogy abbamaradt, sebaj, hogy csak bokáig ér és nem öt emeletnyi a hó. A fő az, hogy söpörhetek végre és újra átélhetem, amit utoljára vagy negyedszázaddal ezelőtt... S hogy hová lett a korábbi hó, a szilveszteri? Távol voltam, megroskadt, ráfagyott a járdára, úgy kellett felcsákányozni. Jó munka volt, vérmozgató, de a söprés és csákányozás az kettő, és messze nem ugyanaz. Arról már nem is szólva, hogy csákányozás ügyében nem lappangott bennem semmilyen nosztalgia. Miért is, ha gyerekkoromban mindig söpörtük, lapátoltuk, és sosem csákányoztuk a havat, mert nem volt ideje odafagyni. A munka értékét az is adja, hogy időben elvégzed-e — mondta az öregapám. Vannak huszonöt éve halasztott feladataim, ám erre a feladatra huszonöt évet vártam. KESZELI FERENC A szerző felvételei 5
