A Hét 1985/1 (30. évfolyam, 1-26. szám)
1985-02-01 / 5. szám
Az egykori Ragúzában A széles Piaca. Balról elöl a zászlóval díszített, a város szabadságát jelképező Roland-szobor. Háttérben a PHe-torony A jugoszláv tengerpart dalmát városa a mai Dubrovnik egykor városállam volt, a történelemkönyvek Ragúzai Köztársaságként emlegetik. „Menedéke volt mindenkinek, akit a világ hatalmasai üldöztek, ellenség be nem tudott törni bástyájának falain." — írja Ragúzáró! Jókai Mór „A három márványfej" című regényében. Elindulok a városba. A háromívű kőhídon át igyekszem fel a várba, közben a félkör alakú Pile-torony kapujának homlokzatát figyelem, ahol Szent Balázs, a város patrónusának szobra díszeleg. Alatta látható három márványfej a Jókai-regény címadója, ami ugyan nem fő dísze a kapunak, miként azt a regényben olvastam. A kapun túl, a széles Piaca kövezetén is hiába nézelődöm: minden máshogy van, mint a regényben. Nem a hegytetőn áll a ferencesek kolostora, mint ahogy azt Jókai írta, hanem mindjárt bal kéz felől. Roland páncélos szobra pedig nem a rektorpalotával szemben, hanem a katedrális előtt áll. A bástya mellvédjén sincs semmiféle óriásfejekre emlékeztető tartó, azok a fejek a katedrális oldalán láthatók, viszont pontosan olyanok, amilyeneknek azt Jókai leírta: mindegyikben van valami emberi indulat: csúfolódás, rémület, irigység, káröröm, kegyetlenség, bosszú. Pontosan, mint a Jókai regényben a Sponza-palota mögött találok rá a piacra, ahol most éppen népviseleti bemutatót tartanak. Jókai a regény témáját Thallóczy Lajostól, a bécsi országos levéltár akkor igazgatójától kapta, aki a ragúzai dominikánus kolostor 1615-ben írott kódexében talált rá a mondára. Eszerint Stracinius albán királyfi beállott barátnak, de két szeretője volt, két apáca. Hármasban találkozgattak, mindhárman szerették egymást, míg el nem árulták őket. Büntetésként lefejeztette őket a városállamot igazgató nagytanács, és elrettentésül megmintáztatta, a várkapu fölé helyeztette fejüket. Szóval, ebből a mondából írt regényt Jókai. Visszafordulok az óvár túlsó, Plocze nevezetű kapujánál, mert hoztam ám magammal másféle, várnézésre szolgáló feljegyzéseket is: a történelmi kapcsolatokat bizonyító műemlékek jegyzékét. Ott, a bástyafal lőrése fölött fehér alapon három sávval megosztott egyszerű címer látható. A Ragúzai Köztársaság címere, melyet az árpádházi királyoktól kapott. Nem ingyen, hiszen köztudott, hogy évi ötszáz dukátot fizetett a városállam a függetlenségéért, illetve a névleges királyi fennhatóság elismeréséért. A fehér barátok, a dominikánusok kolostorának kapujában is megállók, hogy benézzek a kerengőnek nevezett folyosóra. Oszlopos, nyitott a folyosó udvarra néző oldala, ahonnan sárgálló narancsokkal teli fákra látni. Nesztelen léptekkel suhanó csuhás barátok helyett kopogó cipőjű látogatók járják a folyosót, akik közül a legtöbb arra kíváncsi, hogy melyik terembe őrizték István király jobb kezét oly sok évszázadon át Megállók a reneszánsz stílusú fogadalmi templom, a Sv. Spas előtt is, hogy jól szemügyre vegyem a bejárat fölött timpa-A Tito-rakpart. Háttérben Lokrum szigete non szárnyas angyalka fejét. Olyan, mint az esztergomi Bakócz-kápolna bejárata fölötti. Véletlen lenne? A ferencesek kolostorában található múzeum-gyógyszertárba azért megyek be, mert a hatszáz évvel ezelőtt létesített patikában őrzik az ereklyetartót, melybe annak idején I. László király karcsontja került. Akad itt több, másféle erekelyetartó is, de ezen ott ékeskedik a szöveg: Manus Sti. Ladislai martiris regis ungarorum. Azaz: Szt. László, a magyarok mártír királyának keze. A Pile-kapu előtti téren ismét megpihenek. Most nem a forgalomra, még kevésbé az idegenforgalomra figyelek, hanem a járókelők beszédére: sokféle nyelven beszélnek itt még a hazaiak is. Szerbül, horvátul, szlovénul, magyarul, románul. Néhányan albánul. A várkapu elől lemegyek a Tito-rakpartra, hogy minél előbb a városi kikötőbe juthassak. Tervezgetek: ha futja rá a pénzemből, jegyet váltok a Lokrum-szigetre induló hajóra, elmegyek oda is. Zsigmond király is ott vendégeskedett, közel hatszáz évvel ezelőtt, 1396-ban, az elvesztett nikápolyi csata után. Nem olcsó a jegy: 300 dinár oda és vissza. Ezen persze nem csodálkozom. Az óvár másik kapuja, a Picze nevezetű, belülről Háromívű kőhíd vezet a Pite-kapuhoz hiszen a vidék fontos bevételi forrása az idegenforgalom. És azon sem csodálkozom, hogy csak a másfél órával később induló hajóra kapok jegyet. Addig hát várakozom. Nézem a kikötőbe érkező hajókat, a tenger és a levegő furcsa kékségét, a szellő borzolta pálmafákat. Néha visszapillantok az egykori Ragúza várának bástyájára, melyen ma a Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság vörös csillagos zászlója lengedez. Várakozom, de nem bosszankodom, hiszen a dalmát táj varázsa lenyűgöző. HAJDÚ ANDRÁS A szerző felvételei 20
