A Hét 1984/2 (29. évfolyam, 28-52. szám)
1984-07-06 / 28. szám
Qéfflántjubibum Az osztályfőnök. Karié Sándor tanár úr egyenként szólította őket, abban a sorrendben, mint eddig mindig a névsorolvasáskor: Angyal Tivadar. Bathó István, Cservenka Gábor. Fried Ernő, Garay Kálmán, Goldfahn Tibor, Hadanich Gyula, Ipovitz Sándor, Kass Ferenc, Kathona Sándor, Katona Hona, Kaufmann Paula, Kertész György, Kertész Imre, Korbuty Pál. Krausz Ferenc, Laky Ferenc, László Lóránd. Lipscher Lóránd, Mihola János, Mogyorósy László, Mohácsy János, Pergely István, Révész Ernő, Rigó Dezső, Salgó Sándor, Sánta Lajos, Selye János, Szegő Béla. Mind a huszonkilencen a komáromi Szt. Benedek-rendi főgimnázium végzős növendékei. Azért vonultak nevük hallatán egyenként a katedrához, hogy Gidró Bonifác igazgató úr személyes jelenlétében az osztályfőnök úr kezéből átvegyék friss érettségi bizonyítványukat. 1924-et írtak ekkor. Hogy pontosan Így zajlott-e mindez annak idején, hatvan éve? Nem tudom, de talán nem is fontos. Én, aki valamivel több mint felét éltem meg az azóta eltelt hat évtizednek, most, hogy hallgatom azokat, akik megérték ezt a gyémántjubileumot, valahogy így képzelem el magamnak. Mert hatvan év után itt vannak újra, ugyanabban a teremben, ahol annak idején érettségi vizsgájukat tették, ahol érettségi bizonyítványukat átvették. Sajnos ma már nincs szükség névsorolvasásra. Nagyon sok név után jelezné ugyanis hosszú csönd, hogy viselője már eltávozott az élők sorából. Helyénvalóbb tehát az egyperces néma tisztelgés, amellyel a már eltávozott diáktársak és tanárok emlékének adózik az a néhány idős ember, akiknek megadatott, hogy itt lehessen. Csak annyi hangzik el a tisztelgés után, hogy talán a pár éve Kanadában elhunyt Selye János világhírű orvostudós volt az, aki legutóbb itt hagyta az egyre fogyatkozó kis társaságot. Ketten pedig a még élők közül sem lehetnek már jelen, mert ágyhoz, kórházhoz köti őket betegségük. Az egyik Buga László dr. Budapestről (ő nincs az előző névsorban, mert az érettségi vizsgát már másik iskolában tette), a másik dr. Szegő Béla Bratislavából. Hatan vannak mindössze, akik helyet foglalnak az asztalsor két oldalán, hogy kissé meghatódva, meghallgassák a gimnázium jelenlegi diákjainak rövid köszöntőjét. Hat ember, hat különböző életpálya, hat életregény. Egy emberöltő korrajza. Dr. Hadanics Gyula nyugalmazott államügyész Budapestről jött a találkozóra. Életének egy jelentős részét azonban Komáromban élte le. 1938—45 között ügyvédként is itt dolgozott. Életének ez a szakasza a délszlovákiai munkásmozgalom szempontjából is érdekes, s azt hiszem, még nem is teljesen ismert. 1943-ban lépett be az illegalitásban levő kommunista párt komáromi helyi szervezetébe, ott volt annak vezetőségében is, akárcsak a felszabadulás után újjáalakult pártszervezetben. 1945-ben áttelepült Magyarországra. Rövid ideig rendőrtiszti teendőket látott el, majd öt éven keresztül a megyei pártbizottság szervező titkára volt Tatabányán. 1950-től 72-ig, nyugdíjbavonulásáig ügyészként dolgozott, utána még öt évig (hetvenéves koráig) a Rendőrtiszti Főiskolán tanított. Érdemeit a Munka Érdemrend arany fokozatával, a Szocialista hazáért érdemrenddel és más magas állami kitüntetésekkel ismerték el. Mint mondja, hálás egykori iskolájának, hogy megtanította őket a humanizmus szeretetére, és arra, hogy az embernek mindig pontosan kell teljesítenie kötelességeit. Dr. Kathona Sándor gyógyszerész. Ő e mostani találkozó főszervezője. Komáromi születésű, most már azonban hosszú ideje Vágsellyén (Salaf él. A peredi (Teéedíkovo) gyógyszertár vezetőjeként ment nyugdíjba. Annak előtte azonban megjárta Komárom, Ruzomberok, Pieéfany, Myjava, Malacky és Budapest egynéhány patikáját is. Nagy szeretettel emlékezik diákéveiről, örül annak, hogy ha kevesen is, de újra együtt lehetnek. „IVÁNKAUGRÁS" AZ IPOLY MENTI PALÓCOKNÁL „Eltekintve attól, hogy kik a palócok ősei, tény az. hogy rendületlenül ragaszkodtak őseik hitéhez és szokásaihoz. Nem csoda, ha az Ipoly völgyében és általában a palócoknál találkozunk a legtöbb pogánykori emlékkel, mert még körülbelül 500 esztendővel ezelőtt is az Ipoly parti berkekben lángolt fel az áldozati tűz” — írta 1936-ban Manga János, a vidék folklórjának szakavatott ismerője (Pereszlónyben született) Pogánykori emlékek az Ipoly völgyi palóc népiélekben c. dolgozatában. [Magyar írás, 1936/8.] A tüzelem tisztelete egyébként a népszokások széles skáláján jelentkezik: a naptári ünnepek mágikus cselekedeteinél, az emberélet fordulóinak eseményeinél többször is fölbukkant a tűz kultusza. Mi most ezek közül csak a szentiváni (vagy János napi) tűzgyújtás szokásaival foglalkozunk. Manga a szokás lényegét a kereszténység előtti tradíciókban gyökerezteti. S bár — egy közlés szerint — a magyarok ünnepeiken csak a XI. századtól gyújtanak tüzet, Ivánnapi tűzgyújtásukra vonatkozó adataink pedig csak a XVI. századtól vannak, a János napi keresztény ünnep Dömötör Tekla szerint is (lásd Néprajzi lexikon 4. kötetét!) magába olvasztotta mindazokat a hiedelmeket és rítusokat, melyek különböző népeknél (bizonyára a pogány magyaroknál is) a napfordulóhoz kapcsolódtak. A szentiváni ünnep legfontosabb mozzanata a tűzgyújtás volt. Szőlőhegyeken, egyéb magaslatokon, vagy épp a folyókhoz közeli legelőkön raktak a fiatalok gallyakból, zsúpból tüzet hogy azt éneklés közben átugorják. Ennek célja főképp a megtisztulás, a szerelmi prognosztikum volt. De dobtak a tűzbe gyümölcsféléket, füstöltek felette illatos gyógynövényeket is. Volt ahol a gonosz szellemet, a dögvészt vélték a János napi tűzzel elűzni; máshol megint gyógyitóerőt tulajdonítottak a tűznek. Manga János arról tudósit dolgozatában, hogy szentiván tüze az Ipoly völgyében „már csak az öregebbek emlékezetében él". A tűzgyújtás szokását ő a tavaszi ünnepségekkel hozta kapcsolatba, s szerinte a tűz, „a meleg diadalát hirdette". Átugrálásával „a tél okozta reumát vélték leküzdeni". Ezenkívül a szerelemnek is szerepe jutott, mert „az a lány, aki a tüzet átugrotta, még abban az esztendőben férjhez ment". Magyar Mitológiájában a vidék másik nagy folkloristája, Ipolyi Arnold (Ipolykeszin született) is érinti a szóbanforgó szokást. A Tűz c. fejezetben olvashatjuk az alábbiakat: „A Honiból tudomásomra levők szerint: János napja előestvéjén, sőt nyolc következő napon át is, a fiatalság kimenve a közei halmokra, szalmazsupból rak tüzet, az ifjak s leányok ujjongva, dalolva ugratják át. Ügyes átugrása szerencsés prognosztikonul vétetik itt is..Ugyanitt írja, hogy a nógrádludányi palóc lányok és legények esti harangszó után zsúppal kezükben mennek az Ipoly menti rétre, ahol hét vagy tizenkét rakásba teszik szalmájukat. Azt meggyújtják, a gomolygó füst fölé pedig tisztesfüvet tartanak, s közben ezt mondják: „Törés ne legyen a lábamon, kelés ne legyen a testemen!" Az ünnep három napig tart, majd mezítelen lábbal kitapodják a tüzet hogy így legyenek a „népek vígabbak". Bár a tűzgyújtás szokásai még ma is gyűjthetők. annak lényege lassan el-elmosódik. nem egészen világos. Nem csoda, hisz — amint Manga is irta 1936-ban — „Szentiván tüzének kultuszát a községek plébánosai tiltották el kb. 40 évvel ezelőtt". Az ünnephez fűződő szokások emlékei így csak töredékeikben élnek. Egyes helyeken valóban régen, máshol később hagyták el az e köré kapcsolódó mágikus cselekedeteket. Jusztin János, a ma már idős (1896-ban született) ipolyfödémesi adatközlő is csak hallotta édesapjától, hogy náluk „vót Szent Iván tüze". „A Polya" hegyen rakták a tüzet rozséból, s azt kellett a lányoknak meg a legényeknek átugrani. A kelenyei Nagy József (szül.: 1901-ben) közlése szerint a tűzugrás „egíssíges vót", mert aki át bírta ugrani, annak „nem lett a lábán törés meg összevissza kelis". Amint elmondta; ,A tüzet kint rakták a legyelőkön. Összehordták a vinyegét a jányok a leginyekvel. Mikor mán beesteledett akkor mentek. Éjfélig is ott mulattak, énekőtek a tűz köró. A tüzet külön-külön ugrották. Aki akarta, aki bízott hogy átugorja, az ugrott". A szokások részleteire Ipolybalogon, Szécsénkén és Ipolyhídvégen emlékeznek legjobban, hisz ezekben a falvakban még a harmincas években is ápolták ezt a hagyományt. A 81 éves Molnár Sártdomé Pataki 10