A Hét 1984/2 (29. évfolyam, 28-52. szám)
1984-07-27 / 31. szám
pár, ének. Eszembe ötlött, hogy meg kellene állítani az időt, ugyanakkor azt is tudtam, hogy ez a pillanat kitörölhetetlenül bevésődik az emlékezetembe. Hirtelen azt képzeltem, hogy a terem sarkából, ahol az öregedő, kétségbeesett férfi ül, én nézem magunkat, ahogy itt ülünk, személytelenül figyelem magunkat, úgy, ahogy évek múltán látom majd. Bolondosán fiatalok vagyunk, szabadságunk olyan végtelen, amilyen később már soha nem lesz, mi vagyunk a saját jövendőnk, felnőttünk, végre mi döntünk magunkról, a gyönyörök korába jutottunk. Kezdődik a tavasz. A Szeminárium-kert lejtőjén egyetlen éjszaka alatt kipattannak a rügyek, csúcsain élénk zöld levelek kandikálnak, ha szétmorzsoljuk őket, az ujjaink között szinte ragadnak, és édeskés ízt érzünk a nyelvünk hegyén. Úgy néztünk egymásra, mint csodára, amellyel az ember sohasem maradhat egyedül. Hallgattunk, a majdnem teljesen érintetlen bor mellett, elfelejtettünk inni. A konyha vezetékes rádiójában újabb dal csendült. Mintha mind a ketten az első zöld levélre gondolnánk, a lány így szólt: — Szeretem a lejtős domboldalakat. Aztán a Légió-hídon ballagunk. Számomra ez az első prágai híd, ezen kísért át Ruzena dadám a Wilson pályaudvarról a Smichovira negyvenhat első napfényes reggelén. Lassan kerülgetjük az égerfa ágait, melyek áthajolnak a szigetről, a járda peremén lépkedek, egy méterre vagyunk egymástól, úgy ballagunk, mint két véletlenül összeakadt járókelő; a híd közepén a lány egy nógylevelű lóherét vesz elő. Ónból öntötték, házi gyártmány, a zsebében hordja, és hiszi, hogy szerencsét hoz neki. A tenyerembe helyezte: úgy fogadtam, mint jelképes ajándékot. Ugyanakkor azt is éreztem, hogy tétovázik; valami nagy elhatározás érik benne? Fojtogat a kétségbeesés, hogy talán soha többé nem látom, hiszen annyi évig megvoltunk egymás nélkül, azt sem tudtuk, hogy egyáltalán létezünk. Csak nem ér véget máris, ami csak most kezdődött? Hosszan hallgatunk. A Nemzeti Színház hátsó bejáratánál elérzékenyülve kér, hogy adjam vissza a négylevelü lóherét. Hirtelen idegenül magáz. — Azért kölcsönöztem önnek a négylevelü lóherét, mert boldog voltam. — Már nem vagy az? Hallgat. A kollégium nehéz tölgyfa ajtaja előtt egy férfi nevét ejti ki. De azért alázatosan beleegyezik egy újabb randevúba. Csak tizenkét nap múlva találkozhatunk. Kérdem, hogy miért. Azt feleli, hogy közben valaki jön, elkomolyodik; olyasmire gondol, ami nem kettőnkre tartozik?... A rakpartot szegélyező aszfaltozott járda megindul alattam, szinte elragad. Kigombolt kabátban loholok, majd szétvet a boldogság, hagyom, hogy az üres, kivilágított villamos száguldjon velem, ahová akar. A Moldva vize szinte kiárad a szerelem tiszteletére. Áthaladok a hidakon, futólag megsimogatom a vysehradi sziklákat, szabadon járkálok, az éjszaka meleg, illatos és ragyogó, mert minden oldalról kék szemek világítják meg. Nem tudom megmondani, mi történik velem. Három kilométert megyek megállás nélkül, nem érzek fáradtságot, nem szomjazom, nem éhezem, súlytalanul lebegek, csak a félcipőm orrával érintem a járdát, a lábam alól kiszalad a föld. A mai nap váratlan változást hozott az életemben. Csak meglibbentem a ballonkabátom csücskét, és mindenkit megelőzök. (Folytatjuk.) Ozsvald Árpád fordítása DÉNES GYÖRGY Már rá fülelsz a csendre Már torzul benned az öröm, formálódik a dolgok néma rendje, már ráfülelsz a telhetetlen csendre, ahogy megá/lsz a küszöbön. Kezed az ajtó kilincsére téved, de visszaránt egy csillag fénye még, kihűlt virágok hevernek eléd, szivedre száll a lombsötét igézet. Aztán a lombok sűrű vére buggyan, a nyirkos álmok lustán gőzölögnek, kristálylegendák összetörnek, s belépsz az ajtón fagyos nyugalommal. TÖRÖK ELEMÉR Jegenyék Mint az űrben a bolygóknak a forgás, tiszta vizű pataknak a forrás, úgy vagytok nékem a bizonyosság, ha szívemet kételyek mardossák. Álltok előttem örök példának, őrzői a fénykoszorús tájnak. Legyek tőletek távol vagy közel, jöttök velem csendben, nem hagytok el, a bennem bujdokló néma szavak lombjaitok közt visszhangozzanak. J. DUBEN FELVÉTELE CSONTOS VILMOS Kellett ennyi év Kellett ennyi év, hogy szépre érjen Bennem minden emlék, S kik a napokat azon a télen, Szivemre szögezték; Hogy céljuk értelmét tisztán lássam. Harcukat megértsem, S köszönjem, hogy annyi szemsugárban Elszántság gyúlt — értem. Értem és te érted. Aki helyett most Kell, hogy én beszéljek. Tankjaik földet rázó mbaját Szivem rejtette el, Párkánytól Léváig az éjszakák i Míg ébren teltek el: Láttam a Garam s Szikince fölött Síró foszfornyomát Lövedékrajnak — s a rögek között A vér belém folyt át, S bennem és tebenned Az ő vérük gyújtott Új élet-szerelmet! Kellett ennyi év, hogy a borostyán Sírotok befödje, S máshoz is úgy érjetek, mint hozzám: Testvérnek — örökre. — Érezzétek meg, kik ma is éltek Keleti ég alatt; Ajkunkon e késő köszöntésnek Kevesek a szavak; A szó helyett — babér: Hogy bennünk pezseg. Megújulva a vér! RAVASZ JÓZSEF A virágról (R. E-nek) nesztelen szárnyalással egy lepke száll tovább Piros, sárga, kék virágra. Holnap lepke, virág sem lesz talán... Festett emlékeim közt, anyám üldögél... 15