A Hét 1984/2 (29. évfolyam, 28-52. szám)
1984-07-27 / 31. szám
PETER SKARLANT GYÖNYÖRÖK KORA (Egy fiatalember szerelmi naplója) 1963 D (március 29, péntek) A kávéház első ablakánál az üvegajtó mögött várok. A mai találkára csak késő délután gondoltam. Homályosan emlékeztem vissza, hogy fél hétre beszéltük meg a randevút. Egy sápadt arcú lánynak kellett jönnie. Tizenhét éves lehetett. A Városi Könyvtárban találkoztunk három nappal ezelőtt. Lihegve utolsónak lépett be a nehéz levegőjű terembe, ahol akkor este előadást tartottak. Egy pillanatra se vettem le róla a szemem. Amikor a lelkesen magyarázó docens befejezte előadását, könnyedén a vállára vetette fehér kézitáskáját. Beálltam a ruhatárra várakozók sorába, hogy a közelébe kerüljek. Egy kicsit segítettem a kialakult helyzetet, szeretek együttműködni a véletlennel: helyet cseréltünk Václawal, aki eddig a lány mellett állt. Vagyis most már én várakoztam a sorban a lány háta mögött. Pár szót váltottunk, kihasználtam, hogy egyedül van, és két sötét utcán keresztül kísértem hazáig. Izgatottan magyaráztunk egymásnak, de mind a ketten inkább saját magunkkal voltunk elfoglalva. A Vorosilská utca sarkán, a kollégium előtt, találkát kértem tőle. Nem tért ki előle, beleegyezett, úgy éreztem, nem is sokat habozik. Csak most, a kesernyés aperitív fölé hajolva, idézi fel emlékezetem élesebben a lány arcét. Friss, de egyre halványuló emlékeimben keresem, hogy mi maradt bennem belőle, s újra tisztán látom áttetsző, a zenétől átszellemült arcát. Lágyan leszáll az alkony. A Moldva hídjain sorra kigyúlnak a lámpák. A Nemzeti Színház előcsarnokát fokozatosan elárasztja a ragyogó fényesség. Egykedvűen találgatom, eljön-e vagy sem. Egyre csak a szombat esti rendezvény jár az eszemben. Az orekovcei üres házba — a szülei elutaztak — Václav barátnője hívott meg születésnapi ünnepségre. Miután elolvasta a történteket megörökítő naplót, erősködött, hogy mindenáron ott kell lennem. Irodalmi próbálkozásomat egy mappában Vasek kölcsönözte neki, és bizonyára csodálatos értékelést fűzött hozzá. A lány belép az üvegajtón. A kerek márványasztal felé fordul. Felállók, elhúzom a másik széket, zavart mosollyal hellyel kínálom. Olyan ez az egész, mintha Peynet rajzocskáiból lépett volna elő az egyik gyengéd szerelmespár. Egyszerre váratlan csodálat ébred fel bennem. A lány hatásosan leül, karcsú keze nyugtalanul megremeg a hideg márványlapon, szinte szárnyal, felemelkedik. majd megpihen. Tekintete sóvárgó, de szerénynek látszik. Eleinte bátortalanul hallgat. Csodálkozva méregetjük egymást; egyszerűen öltözött, klasszikus vonalú kék ruhát visel. Tiszta kék szeme szinte felfokozza az anyag azúrkék színét, gyermeki bizalommal ragyog mindenre, ami körülötte történik. Aminek történnie kell. (Most. hogy húsvét délutánján, egy hónappal a temetés után, olvasni kezdem a naplót, nem akarom elhinni, hogy a rövidke szerelmes történetbe beleszólt a halál. Ráadásul kettős halál. Hiszen meghalt az az érzés is, amelyet a legnagyobbnak és legmélyebbnek hittem, és amelyet az eddigi életemben még nem ismertem. Valaki jött, és a napok váratlanul megszépültek. Februárban múltam huszonnégy éves.) Az utcán újabb fények gyúltak ki a sűrűsödő alkonyatban. Nem tudom, miért, titkolt boldogsággal nyugtáztam, hogy a szokatlanul meleg esti levegő izgatóan áramlik be a Moldva felől, s bódító tavaszi illatokat hoz. E tavaszi szellőpalack a szerelmespárok számára különleges minőséget tartalmazott. Eltitkolt százalékot, amelyet nem tüntetnek fel a címkén. — Két hónapot szeretek — mondta. — Az áprilist és az augusztust. Az egyikkel valami elkezdődik, a másikkal véget ér. Mindig várom, hogy valami történik velem ebben a két hónapban ... Április az aperite, kinyitni szóból ered — és a poharát odakoccantotta az enyémhez. — Augusztusban, amikor vége a nyárnak, szinte megbolondít a hold óriás arca, méltóságteljesen úszik az ablakban, tejben lebegő kövér vajhoz hasonlít, teljesen lenyűgöznek ezek a fényes éjszakák ... Még szünidő van, a szüleimnél vagyok, sokáig nem tudok elaludni ... éjfélig sétálgatok lenge fürdőköpenyben a kertben, az almafák között, és végtelenül boldog vagyok. A lány hangja meglep. Szemében forró felhők szállnak, követem mozgásukat, szédülni kezd a fejem. Lenyűgöz egyszerűsége, minden fegyveremtől megfoszt, amelyek a lányokkal szemben jól beváltak. Édesen zavarba hoz, fölényem elveszi; hogy helyette más biztonságot adjon? — Ha naplót vezetnék, csak ebben a két hónapban írnék bele... Gyermekkoráról beszél, melyet egy délcsehországi malomban töltött el. Hogy szerette a csendet. Milyen szabad volt. Mintha a saját gyermekkoromról mesélne. Emlékeink váratlanul egymás mellett lépkednek, kéz a kézben, majd, elegendve egymás kezét, hogy a szomorúfűz, a sás, a vízipók színárnyalatában különbözzenek: a malomkerék egy tónussal magasabb hangon zakatol, a malom tetején tüzvörös a cserép, ez az utolsó állomás, amely még hasonlít, emlékeink egymásba fonódnak. Összesimulnak, áthatja őket a bizalmas részletek forrósága. Nyáriasan illatozik a magtár, a fénysugár aranyport szór a hűvös félhomályban. Együtt ébredünk fel a csíkos, nehéz kanavász dunyha alatt, fejünk mozdulatlan, s a gyermekek ártatlanságával hajolunk egymáshoz; az udvar hangjai szétáradnak, majd újra találkoznak, a legegyszerűbb s legféltettebb emlékek könnyedségével összefonódnak, s ez a perc a kerek asztalnál váratlanul egyesít bennünket. A kávéház ablakából jól látjuk a Szláv-szigetet, fölötte az égbolton félénken remegő csillagok miriádja gyullad ki, s a Moldvára már teljes sötétség borul. A lány gyermekien megfogja a csillogó piros limonádéval teli poharat és hosszan iszik. Rám tekint és én nem hiszek a varázslatnak, olyan gyorsan történt mindez, hogy még mindig kételkedem benne. Váratlanul visszatértünk az élet elfelejtett napjaihoz. A közös gyermekkor illúziója, amelyet talán ártatlan szándékkal idéztünk fel, rendkívül gyorsan bizalmassá tett bennünket. Fesztelenséget adott minden mozdulatunk, amikor felálltunk a kerek márványasztaltól. Mohón habzsoljuk a tavaszi levegőt. Kísérem. Amikor átmegyünk az útkereszteződésen, engedi, hogy megfogjam a karját. A félig üres Makarska borozóban egy részeg tántorog. Alig hogy leültünk a fekete faborítású helyiségben, a férfi arccal az asztalunkra borult. A lánynak a szempillája sem rezdült, csak nézte mereven a férfi fejét, amely úgy feküdt a két keze között, mintha levágták volna. A lány nyugodt maradt, nem botránkozott meg a történteken. A férfi néhány másodperc múlva minden segítség nélkül felegyenesedett, megtörölte kivörösödött homlokát, amely az imént jókorát koppant az asztallapon, odadünnyögte: — Bocsánat, kisasszony, bocsánat uram! — és tovább tántorgott a sarokba, meglelte árválkodó üvegét és helyét, melyet azelőtt hasztalan keresett. Leült, és fejét tenyerébe hajtotta. A föúr fojtott hangon fölszólította, hogy fizessen és tűnjön el. A rendes külsejű férfi felemelte a fejét, és mozdulatlanul ült tovább. Látszott rajta, hogy ma valami nagy szerencsétlenség érte, lerítt róla a kétségbeesés. A pincér együttérzően nyugtatgatta. Mielőtt a söntéshez visszatért, még a vállát is megveregette. Beszélgettünk. Elhittük, hogy régi ismerősök vagyunk, csak a véletlenen múlott, hogy nem találkoztunk, elfeledkeztünk az ismeretségünkről és sokáig nem láttuk egymást. Évek múltak el, felnőttünk, megváltoztunk, hogy tanulni és másként élni jöjjünk Prágába. Senkit sem ismertünk itt és szorongásainkat futó ismeretségekkel vezettük le. A tudat, hogy valójában idegenek vagyunk, akik az életben sohasem beszélgettek egymással, egészen elbódít bennünket. Kimondhatatlanul örülünk a találkozásnak, s a váratlan boldogságtól fáradtan a falifogason lógó tavaszi kabátunkra hajtjuk fejünket. Fejét az üres kabátujjon pihentetve, hoszszan néz az arcomba a lány. Szeme tükrében a szomorúság árnyékát látom, aztán felfedezem benne a gyöngédség alázatát, a gyermeki csodálkozás fényeit is. A bársonyos szemöldök alatt egyre nagyobbra tágul a szem, szinte elnyeli egész eddigi életemet. Közben a hosszúkás lokál konyhájából halkan felhangzik az ének — Non, je ne regrette rien —, úgy érzem, a harangok zúgását hallom, Edit Piaf énekel az augusztusi alkonyatban, hangja érdes, csalódott, az emlékek megcukrosodott méze, szinte kaparja az ember torkát... Hallgatunk egymásra nézve. Nem tudom, mennyi ideig ültünk némán, talán egy pillanatig, egy óráig, vagy egész este? Egyedül voltunk a teremben, előttünk az asztalon egy üveg vörös bor állt, címkéjén Pelagruza felirat. Ilyet még soha nem ittam. (Csak most tudom, hogy Pelagruza egy jugoszláv sziget az Adriai-tengerben.) Abban a percben számomra a világot csak ez a szempár, a beszélgetés — már nem volt értelme tovább folytatni — és az ének jelentette. Egy szempár, ének, hallgatás. Hallgatás, szem-14
