A Hét 1984/2 (29. évfolyam, 28-52. szám)
1984-07-27 / 31. szám
/'r«r«lon « 4® szrrl PAVEL BREIER 7. Másnap délelőtt már megint tapostunk felfelé a frissen esett hóban Osrbliéba. Csak most, amikor az ünneplőbe öltözött embereket láttam a templomba vonulni, jutott el tudatomba, hogy hiszen karácsony van, a béke ünnepe ... De vajon mikor lesz végre béke a mi számunkra? Jól tettük, hogy úgy siettünk vissza Osrbliéba, mert megtudtuk, hogy még aznap újabb német egység szállta meg Hronecet. így hát számítani lehetett rá, hogy ide is feljönnek. Nem tartott sokáig, és még Újév napja előtt megint felszedelőzködtünk és bevettük magunkat az erdőkbe. Az üldözöttek közül csak a nők, az öregek meg a gyerekek maradtak lenn a faluban, a falusiak viseletébe öltözve. Január közepén rövid időre megint magyar katonák jöttek a faluba, de ott-tartózkodásuk alatt is több ízben megjelentek a németek. Ilyenkor megint csak bujkálnunk kellett. Egyik napon — emlékszem, 1945. február 15-e volt —, éppen ebédhez készültünk Spagátéknál, amikor lóhalálában befut az asszony és kifulladva jelenti, hogy itt vannak a németek, elállták a faluból kivezető utakat és szedik össze a férfiakat. Spagát — mint a község komisszárja — persze már tudott a dologról, hiszen ö doboltatta ki a kisbiróval a gyülekezési parancsot. Mindnyájunkat elfogott a rémület. Most mi lesz?! Apám beteges, Kálmán bácsi sem a legfiatalabb már, mi ketten pedig Pistával... Anyám kijelentette, hogy inkább ö is velünk jön, ha elhurcolnak minket, lesz, ami lesz ... Ahogy így meghánytuk-vetettük a lehetőségeinket, egyszerre csak két magyar honvéd lépett be a konyhába. Már korábbról ismertük őket. — Mi az, csak nem csomagolnak? — szólalt meg egyikük. — Eszükbe ne jöjjön velük menni. Ezek, ha most elvonulnak, többé vissza nem jönnek. Majd mi átjárunk az eszükön. Beöltöztetjük magukat magyar egyenruhába. Józsi, menj, hozd a holmit! — szólt oda a társának. Közben a faluban elszabadult a pokol. Asszonyok, gyerekek sírása hangzott mindenfelől. A férfiak káromkodva szedelőzködtek. Mi is elindultunk Pistával a gyülekezőhelyre. Elbúcsúztunk szeretteinktől és már masíroztunk is a többi férfival Hronec felé. Már esteledett, amikor keresztülhaladtunk a falun, tovább Podbrezová felé, ahol betereltek a vasúti váróterembe. Egyetlen német katona vigyázott ott ránk, a többiek kint maradtak. Ez a kálvária akkor már tizenkét órája tartott, mindenki elhelyezkedett ahogy lehetett és próbált aludni, miközben kint jöttek-mentek a vonatok, a legtöbbje meg sem állt, de már a vonatok zajához is hozzászoktunk. Egyszerre csak kivágódott az ajtó, egy német katona dugta be az orrát, s elordította magát: — Auf, schnell, schnell! — és már terelt ki minket az egyik marhavagonhoz. Felszálltunk a hideg, fagyos kocsiba, mire ránk zárták kívülről az ajtót. Kisvártatva a szerelvény megrándult, csikorogtak a rosszul megkent kerekek, és elindultunk lefelé, Banská Bystricának. Vajon hová visznek, mi lesz, ha elhangzik a vezényszó: „Heraus!" Mintegy húszpercnyi utazás után a vonat nagy fékcsikorgás között megállt. Ahogy meg tudtuk állapítani, négy marhavagonban szállítottak embereket, a többi vasúti kocsiban nem tudtuk, mi volt. Hosszasan álltunk ott, csak másnap délelőtt indultunk tovább, és csakhamar befutottunk a Banská Bystrica-i állomásra. A pályamunkások észrevették a négy tehervagont, hogy embereket szállítanak bennük, s kérdezték, hová visznek minket. Könyörögtünk nekik, adjanak vizet, mert az hiányzott a legjobban, de rájuk ripakodtak a géppisztolyos őrök: — Ruhe, nicht sprechen und weiter arbeiten! Ott álltam az egyik ablaknál, hogy szemügyre vegyem, mi történik odakünn az állomáson, amikor a másik oldalon kinyílt egy kissé az ajtó, és egy vödör víz jelent meg a szűk nyílásban. Az egyik pályamunkás adta be. Ahogy most körülnéztem, látom, hogy sem Kálmán bácsi, sem Pista nincs a kocsiban. A mellettem álló ember elmondta, hogy a munkás, aki a vizet beadta, ráismert Kálmán bácsira, kisegítette a vagonból, egy másik pedig Pistát. Kiugrottak és eltűntek az állomáson veszteglő szerelvények között. Rámtört a magány. Itt maradtam, magamra hagyva. Legközelebb a zvoleni állomáson állt meg a szerelvényünk. Nem sokáig állhattunk, amikor felbögtek a szirénák, a mozdonyok éktelen sípolásba kezdtek. Légiriadó!... S a másik pillanatban már zuhognak a bombák, robbanások mindenütt a várakozó szerelvények között. Aki csak tudott, szaladt az óvóhelyekre, csak egy-két őr maradt kinn meg néhány vasutas. Mindegyiknek csákány a kezében. Odalopakodtak a vagonjainkhoz és felfeszítették az ajtókat. — Ugorjatok ki gyorsan, míg észre nem térnek ezek a sakálok! —■ szólt oda egyikük. Szétszaladtunk, ki merre látott. Én az állomásépületen keresztül ki egyenesen az utcára. Amikor beértem a város központjába, éppen lefújták a légiriadót. Minden gondolatom az volt, hogy minél előbb eljussak haza, Sliacra. Útközben találkoztam egy régi ískolatársammal, együtt jártunk annak idején gimnáziumba. Mikor látta, milyen állapotban vagyok, milyen ágrólszakadt vagyok, hívott, jöjjek be hozzájuk, majd ott átöltözöm. Be is mentem a házukba, de látva, mennyire félnek, hogy a németek itt találhatnak náluk, jobbnak láttam, amilyen gyorsan csak lehetett, eltűnni. — Ha véletlenül elfognának és kihallgatnának, kérlek, ne mondd meg, hogy nálunk jártál! — búcsúzott tőlem a ház asszonya. De én ezt már alig hallottam, elindultam haza, a szabadság felé ... M. BORSKY FELVÉTELE 13
