A Hét 1984/2 (29. évfolyam, 28-52. szám)
1984-07-27 / 31. szám
CSATANGOLAS DÉL-MORVAORSZÁGBAN II. Strážnice. Skanzen, azaz falumúzeum, illetve múzeumfalu, de még ez az elnevezés se pontos, hiszen több délkelet-morvaországi falu, több tájegység népi építészetét, nép lakberendezését, a régi falusi élet használati tárgyait, szerszámait stb. van hivatva bemutatni. Tanúságként és tanulságul a mai nemzedéknek. Mindenesetre itt érzem magam a legotthonosabban — mindegy, hogyan nevezik. Ilyen, vagy ezekhez hasonló házak között nőttem fel, a vályogfalú házikókat épp úgy ismerem, mint a zsúpfödeles kunyhókat, csűröket, pajtákat, s bévül is: a lócákat, faragott székeket, asztalokat, ágyakat, dikókat, no meg a búbos kemencét, a szabadkéményt, a mestergerendáról lecsüngő petróleumlámpát, és persze legjobban a konyha és szoba döngölt földjét, amelyet a háziasszonyok tehéntrágyával kevert sárral mázoltak s pelyvát szórtak rá, hogy tovább kitartson ... Nem nőttem túl magasra, de ezekbe a házakba csak lehajtott fővel tudok belépi, ha az orrom nem akarom beverni a szemöldökfába. Ily házikóból nyolc-tíz is beférne a miloticei vagy vranovi várkastélyban levő „ősök termébe '. Olcsó és szerencsétlen dolog lenne összehasonlítani ezeket a kunyhókat a pompás, fennhéjázó kastélyokkal, ezek is, amazok is a múltat tükrözik — s jó ha az ember ismeri a múltját. Ugyanazon múlt tükörképe ez is, az is: alul- illetve fölülnézetből. Az is tetszik nekem, hogy strážnicei kísérőnk e parányi vityillók, gazdasági épületek, csűrök, kamrák hajdani gazdáinak nevét is érdemesnek tartja megemlíteni: „Ez itt — mondja — ez a szénaszárító a Veiké Orichovice-i Jaromír Chmel tulajdona volt; ebben a házban valamikor František Hodulík lakott (Vyškovcérôl hoztuk ide); e présházban a veletini František Šobáň készítette a zöldszilvánit; emebben a kovácsmühelyben pedig nemrégen még Jan Veverka kovácsmester verte a vasat..." Itt vagyok ám igazán itthon, e kormos falak, vén, poros kovácsfújtató, a sok kalapács, fogó, reszelő, hidegvágó, lyukasztó, fúró, furgancs, fúrógép között. Jan Veverka ügyes kovács lehetett, ezt abból is látom, hogy csinált magának egy elmés gépkalapácsot, amit állítólag szabadalmaztatott is. Rengeteg szerszáma volt (igaz, apámnak legalább háromszor ennyi van), segédet sosem tartott, ha kellett a felesége segített neki a vasat verni. — Erős és erélyes asszony volt Veverka néni — mondja kísérőnk — ha a férje több szilvóriumot ivott a kelleténél (mert Lipovban, ahol régebben ez a műhely állt, kitűnő pálinkát főztek), egyszerűen elkergette aludni a mestert s maga patkolta a lovakat, vasalta a szekereket. — Ö nem ivott? — érdeklődöm, mert csodálkoznék, ha egy ilyen derék kovácsné antialkoholista lett volna. — Dehogynem! Csakhogy ö jobban bírta, mint a mester — mondja a kísérőnk, Máőel műépítész — túl is élte őt, a minap is találkoztam vele Lipovban... — Hogyan hozták ide ezeket a házakat? — kérdezem. — Volt amelyiket egészben, főleg a faházakat, ha jó állapotban voltak. A többit szétszedtük és itt újraépítettük őket, ügyelve arra, hogy az eredetihez hasonló környezete kerüljön. — Nem lehetett könnyű munka. — Nem bizony. Tíz év kellett hozzá, s még nincs is befejezve, még legalább öt tájegységet akarunk bemutatni ebben a múzeumban. De az már, remélem, nem fog tartani tíz évig, hiszen sokat tanultunk az előző munkálatok során ... Minden látnivaló csúcsa — mondották a vezetőink — a vranovi várkastély, és igazuk volt — egy szempontból bizonyosan: a kastély sziklacsúcsra épült; az országút sűrű bükkfaerdő között kanyarog, jobboldalt meredek dombok, balra szakadékszerű, mély völgy, e völgyben folyik mámoros csobogással a Dyje, bal 4