A Hét 1984/2 (29. évfolyam, 28-52. szám)
1984-07-20 / 30. szám
4® 200 Másnap verőfényes, de hideg reggelre ébredtünk. November elseje volt. Roštár megjött a kísérőjével, és hozott a faluból jócskán kenyeret, zsírt, vajat, füstölt húst, kolbászt, no meg híreket. Elmondta, a németek odalenn a faluban nem kerestek, nem bántottak senkit, visszavonultak Hronecba. Úgy látszik, ott rendezkednek be. Viszont nekünk is el kell döntenünk, mi legyen tovább, mert meglepett az első gyenge havazás, nem maradhatunk itt tovább a szabad ég alatt, legjobb lesz bevetni magunk mélyebben az erdőkbe. Hogy hová? Úgy döntöttünk, megpróbálkozunk a Vörösodú melletti kalyibával. Amikor már vagy harminc percnyire megközelítettük a téglapirosra festett gerendaházat, hát azt látjuk, vidáman bödörödik ki a füst a kürtőjén. Atyám, csak talán nem németek?! Ahogy ott tanakodunk, egyszerre csak egy olyan középkorú forma, sportos öltözetű asszony lép ki a házból, két vödörrel. Szájában cigaretta. A közeli forráshoz tartott. Bár a többiek vissza akartak tartani, én már nem bírtam tovább a feszültséget, elindultam szembe az ösvényen. Felismertem. — Ilonka néni — kiáltottam örömmel. Egy ismerős zólyomi fogtechnikus felesége volt. Akkorra már a többiek is odasereglettek, és a fogorvos, Ádám bácsi is megjelent a kalyiba ajtajában. Ők ketten véletlenül voltak itt, amikor a németek megszállták Közép- Szlovákiát, elfojtották a felkelést. Itt találkoztak néhány szlovák katonával, akik közül négyen itt maradtak velük. Mindenesetre most már kezdett reményteljesebb lenni a helyzetünk. Megint volt PAVEL BREIER fedél a fejünk fölött. A kalyiba kisebb épület volt. Favágók aludtak benne, ha itt dolgoztak valahol a környéken. A szénapadlásra csapóajtó vezetett. Beszállásoltunk úgy-ahogy, kezdtük megszokni az életet rejtekhelyünkön, csak a rengeteg poloskát nehezen ... Eseménytelenül teltek napjaink, csak sötétedés után merészkedtek be hozzánk partizánok, hogy kipihenjék magukat, vagy kinn aludtak a földkunyhókban, hevenyészett bunkerekben. Olykor sebesülteket is hoztak magukkal, ezeket én kezeltem, Ádám bácsinak, a fogtechnikusnak a segítségével. Néha robbanószerrel telt ládákat is hoztak magukkal a partizánok. Ilyenkor segítettünk nekik szortírozni, előkészíteni. Hidak, katonákat szállító vasúti szerelvények, sínek robbantásához használták a dinamitrudakat. November végén többször is riadóztattak minket a németek mozgását figyelő partizánok. Ilyenkor gyorsan összepakoltuk a legszükségesebbeket és bevetettük magunkat a sűrű erdőbe, vagy a partizánok valamely megfigyelöállásán bújtunk meg, ahonnan szemmel lehetett tartani mi történik a völgyben. Decemberben aztán beköltöztünk a faluba, Osrbliéba, Špagátékhoz, ahogy eredetileg terveztük. A partizánokkal megbeszéltük, hogy majd lejönnek értem, ha szükségük lenne rám. Špagátéknál hol a férfi, hol az asszony be-be futott, hogy kissé elbeszélgessen velünk, de úgy vettem észre, inkább, hogy saját magukat próbálják meggyőzni, nem lesz semmi baj. Egyszerre csak Kálmán bácsi kopog be, aki kint maradt figyelni, hogy itt vannak a németek. Alig tűnik el, már be is lép a szobába egy tiszt meg néhány katona, a Wehrmacht egyenruhájában. Elfogott a rettegés, a düh: mire volt jó a hathetes bújkálás, ha most elkapnak minket. A tiszt oda lépett Pistához, aki a legközelebb állt hozzá és kérte az igazolványokat. Pista odaadta neki a bírói igazolványát; megnézte, visszaadta. Aztán én kerültem sorra, én is odaadtam az enyémet, mire megjegyezte: — Aha, maga orvos, Sliač fürdőn. Ismerem. Most télen nincs szezon, látom, idejöttek egy kicsit a hegyekbe. De vigyázzanak, sok errefelé a partizán, nehogy valami bajuk essen! In Ordnung! — tisztelgett és kilépett az ajtón, nyomukban a katonákkal. Csak az aromatizált cigaretta füstjének illata maradt utánuk. Egymásra néztünk szótlanul, nem értettük a viselkedését. Mozdulni sem mertünk, nehogy elmúljon a varázs. Ahogy ott álltunk, halljuk a konyhaajtón át, ahogy küldi katonáit, várjanak rá odakinn, ő mindjárt jön utánuk. Óvatosan belépett az ajtón, levette a tányérsapkáját, odament anyámhoz és megszólalt, de úgy, hogy mindnyájan hallhassuk: — Tudom, hogy előlünk bujkálnak, és hogy a fia nem orvos. Sok okuk van, hogy bujkáljanak. A pokolba az ilyen háborúval, ugyanúgy gyűlölöm, mint maguk. Az a három katona buta, de veszélyes tökfej. Színészkednem kell előttük. Mindig azt várom, hogy valamelyikük belém ereszt egy golyót hátulról: — és amilyen hirtelen jött, olyan gyorsan távozott is, energikus lépésekkel. Amint kilépett, Špagátné esett be az ajtón. FIATALON A KUNYHÓK ES VÁRKASTÉLYOK (Csatangolás Dél- Morvaországban) I„Nyakatekert okfejtés" — így jellemez■ te valaki a barokk művészeti stílus lényegét; pontos megfogalmazás, gondoltam többször is a két nap alatt, míg Dél-Morvaország műemlékei között bolyongtunk, s a rengeteg barokk építmény, szobor, festmény nézegetése közben majd a saját nyakamat tekertem ki. Ez a kínos, önfeláldozó művelet már Miloticén, a miloticei kastélyban elkezdődött, folytatódott Slavkovban (Austerlitz), tetőpontját Vranovban érte el, ahol mi, huszonhat újságíró, már úgy forgattuk a fejünket, mint a propellert, s a valticei kastélyban ért véget, mivel ekkorra teljesen kifáradtunk. A miloticei kastély egy középkori erődítmény helyén épült a tizenhatodik században. A harmincéves háború után magyar főúri család, a Serényiek birtokába került. Dúsgazdag és pokolian öntudatos urak lehettek ezek a Serényiek, ezt sok egyéb között a kastély legnagyobb helyisége, az úgynevezett „ősök terme" is tanúsítja. A terem falait és mennyezetét antik mitológiai alkotóktól hemzsegő színes freskók borítják, és a görög héroszok és félistenek közé a legnagyobb természetességgel keverednek a büszke Serényi-ösök, közöttük is az egyik főhelyen Károly-Antal, a kastély újraépittetője. A freskó egyébként F. Eckstein műve, harminchat éves korában festette, s a kép megrendelőinek hatalmas öntudatából őrá is átragadt valami, hiszen az ősök és félistenek e magasságos szférájában önmagát is megörökítette, és ... igaza volt: miért éppen a művész szerénykedjen? Egy nagy könyvtár is van a kastélyban, mintegy húszezer — fölvágatlan — könyvvel, s noha a Serényiek magyar föurak voltak, egy magyar nyelvtankönyvön kívül kizárólag német, francia és latin nyelvű kötetet találunk a gyűjteményben. Gyerünk le a kertbe! Francia kert (vagy park, ha így jobban tetszik) nyírt pázsit, nyírt bokrok, nyírt hangulat. Téglalapalapú, középen, mint valami tengely, kaviccsal leszórt sétány vezet a távoli fácánosba, a sétányt vadgesztenyefák és jegenyék szegélyezik; s még vagy harminc fafajta található a kertben, a japán akáctól kezdve a cédrusig. Kísérőnk, Z. Horsák kertmérnök, e szép létesítmény újraalkotója elmondja, hogy tíz-tizenöt évvel ezelőtt a park olyan elhanyagolt volt, hogy a szülők nem merték ideengedni a gyermekeiket, nehogy eltévedjenek benne, mint valami dzsungelben. Ma Dél-Morvaország egyik legszebb parkja (a másik, amit szintén megnéztünk, Slavkovban található). A kastély és park rekonstrukciója mintegy tizenkétmillió koronába került, ami összehasonlítva a vranovi várkastélyra fordított öszszeggel csekélység. A parkban jobban érzem magam, mint a dohos kastélyban, de valami itt is hiányzik. A madárdal — jövök rá, s meg is kérdezem a mérnököt, mi történt itt a dalosmadarakkal, hogy a hangjuk nem hallható. A hajdani fácánosban sólyomtenyészet van, mondja, a maga nemében egyetlen az országban, és a sólymok, ha szabadon engedik őket, elkergetnek innen minden más madarat! A sólymokat egyébként ezért is tenyésztik, hogy eladják a repülőtereknek ahonnan ezek a ragadozók elűzik a repülőgépekre igen veszélyes madarakat. Egy sólyom ára kb. tízezer nyugatnémet márka. Üzletnek nem rossz. Viszont nekünk rosszul esik, hogy a sólymok nem akarnak fogadni minket: láttunkra irgalmatlan vijjogásba, rikácsolásba kezdenek. Elmenekülünk hát mi is, mint valami dalosmadár-sereg, s meg sem állunk Slavkovig. „Andrej Bolkonszkij herceg, vérbefagyva, még mindig ugyanott feküdt a praceni hegyen, ahol a zászló nyelét tartva elesett; bár maga sem tudta: halkan, panaszosan nyögött, mint egy gyermek." így kezdi Lev Tolsztoj a híres austerlitzi csata végének a leírását a Háború és békében. Most csak a hűvös koranyári szél nyög, jajgat és nyüszít. Hiába figyelmeztettek kísérőink, öltözzünk melegebben, mert a praceni „hegy" igen szeles hely, megfázhatunk, senki sem fogadott szót most aztán borsózik a hátunk, vacog a fogunk, mintha csak november lenne, mint akkor... ... mikor is? 1805-ben került sor itt a véres találkozóra három uralkodó (I. Sándor cár, I. Ferenc császár és Napóleon Bonaparte) seregei között. Egészen pontosan az említett esztendő november húszadikán.) Kísérőink szerint november másodikén, de Tolsztojnak én jobban hiszek). Andrej Bolkonszkij herceg persze költött személy, a nagy orosz író sem járt soha ezen a tájon, az viszont történelmi tény, 12
