A Hét 1984/2 (29. évfolyam, 28-52. szám)

1984-07-20 / 30. szám

Csak egy percre.. minden ízében reszketve, s kérdezte, mit mondott a német. Aztán nekiiramodott a templomsornak, hogy hazahozza a férjét. Hozta is nemsokára. Špagát teljesen el volt ázva, úgy kellett támogatni. Kiderült, hogy a németekkel ivott együtt a kocsmában. A felesége le is teremtette érte becsületesen, de háziurunk csak somolygott magában. Az­tán elmesélte, hogy azért megtudott ám egyet s mást tőlük. Például hogy néhány nap múlva a németek valami honvédszázadot küldenek a faluba, hogy „védjenek" minket a partizánoktól. — Na, el tudom képzelni, micsoda katonákra számíthatunk: rosszul felszerelt, éhes családapákra, akik a legszí­vesebben már itt hagynának csapot-papot, hogy hazamenjenek, azok aztán nem fognak harcolni a partizánokkal, ha lejönnek a he­gyekből! A szemközti házban volt egy telepes rádió, azt hallgattuk esténként, de csak amikor a külföldi híreket adták. Takarékoskodni kellett a telepekkel. Persze főként az érdekelt, ho­gyan haladnak a hadműveletek Szlovákia területén. Közben megjöttek a magyar katonák. Pon* tosan olyanok voltak, ahogy Špagát mondta. Nem titkolták, hogy torkig vannak már a háborúval, és nem hajlandók harcolni a né­metek oldalán. Amikor úgy volt, hogy feljön­nek a németek a faluba, előre figyelmeztet­tek erre. Tudták, hogy kapcsolatban állunk a partizánokkal, hogy lehozzák kötözésre a sebesülteket így a partizánok egyre szaba­dabban mozogtak, nappal is a faluban. Tő­lük tudtuk meg, hogy a fasiszták felgyújtot­ták a Vöröslyuknál levő kalyibát, de lakóinak sikerült idejében elmenekülniük. Följebb vo­nultak a hegyekbe, s ott földlakót építettek maguknak, közösen a partizánokkal. Közeledett a karácsony. A falu élte a maga megszokott életét. Készülődött az ünnepre. Közben, ahogy a front közeledett, egyre nyugtalanítóbb hírek érkeztek a fasiszták kegyetlenkedéseiről: egész falvakat irtottak ki, gyújtottak fel a környéken. Néhány nappal karácsony előtt a magyar honvédek parancsot kaptak az elvonulásra. A partizánok egyre szabadabban jártak-kel­­tek a faluban. Két nappal lehetett karácsony előtt, amikor híre jött, hogy a fasiszták Hro­­necot is kiürítették. Kálmán bácsi elhatároz­ta, hogy elmegy — először egyedül — és megnézi, milyen állapotban van a háza. Nem volt vele semmi baj, bár már két hónapja hagytuk el. Szomszédjai biztatták, jöjjön le velünk a szentestére Hronecba. Én valahogy nem bíztam a németekben. Mi lesz, ha valami SS-különítmény visszajön?! Meg az­tán nem akartam itt hagyni Paulinát, távoli rokonomat, aki szintén Osrbliéban húzta meg magát anyjával meg nagynénijével. Ak­kor már bimbózott közöttünk az első szere­lem ... De végül mégiscsak engedtem a rábeszé­lésnek, és karácsonyestéjének napján az egész család elindult lefelé Hronecba. (Folytatjuk) A szerző felvétele hogy azon a vészterhes napon, már alkonyat előtt véget ért a csata és több, mint harminc­ezer ember maradt vérbefagyva a Pracen hegy alatti mezőn, közülük hatezer volt a francia, a többi orosz és osztrák ... és szám­talan sebesült jajgatott és nyögött „panaszo­san, mint a gyermek". így ért véget a csata. így született meg Napóleon egyik legnagyobb győzelme, az „austeriitzi győzelem", amelynek színhelyére most elhoztak bennünket, békés újságírókat. Meg kell néznünk a Béke emlékművet ebben a szélben. Talán szép ez az emlékmű, klasszicista stílusú, monumentális, három nyelven hirde­ti... Mit is hirdet? Természetesen Napóleon dicsőségét, bár a szöveg mást mond: „Emel­tetett az osztrák, orosz és francia elesett katonák emlékére", dehát... mégis csak Napóleonról beszél itt minden s mindenki. Évente százhúszezer turista látogatja meg ezt az emlékművet: többségük francia. Óh, ama régi dicsőség! Örülök, hogy fúj a szél, hogy a monumen­tális emlékműben berendezett hadtörténeti múzeum zárva van. Az austeriitzi csatateret szántó ekék még ma is sok francia, orosz és osztrák csontmaradványt és hadifelszere­lés-törmeléket vetnek napvilágra. A csontok állítólag teljesen egyformák, nem igen lehet megállapítani róluk, melyik francia, melyik az orosz és osztrák csont. Elhelyezik őket ide a múzeumba, amely most — szerencsénkre — zárva van. És hidegen fúj az austeriitzi szél. Gyerünk vissza az autóbuszba. Brünnben (Bmo) szállásolnak el bennünket a Slovan szállóban, igen kényelmes helyen, udvarias személyzet ügyel ránk és kívánsá­gainkra ... Este hét órakor sajtóértekezlet: Horsák mérnököt. Navrátil doktort, a Dél-Morvaor­­szági Műemlékvédő Intézet igazgatóját fag­gathatjuk, de jelen van rajtuk kívül még vagy öt főrestaurátor, néprajztudós és közöttük Otakar Máčel műépítész, a strážnicei Termé­szeti Népművészeti Múzeum alkotógárdájá­nak a vezetője, akinek a legjobban örülök, hiszen holnap épp oda, Strážnicére visz az utunk. Egyelőre az igazgató beszél — kérdezés nélkül. Elmondja, mennyit költenek Dél-Mor­­vaország műemlékeinek a restaurálására és azt is, hogy miért. Néhány gondolata: „Nem azt akarjuk bizonyítani, milyen gaz­dag, nagyvonalú, művelt főuraink voltak, akik lépést tartottak a korabeli kulturális fejlődés­sel. Korántsem! (Ámbár a restaurált várkas­télyok gazdáinak esetében még ez is el­mondható.) Inkább azt, milyen gazdag volt tehetségekben ez a nép. Hiszen a kastélyo­kat ők építették, berendezéseit ők készítet­ték: a nép fiai, okos, talpraesett mesterem­berek, kézművesek. Mint ahogy a műemlékek felújítását is ők végzik — méghozzá egyre jobban, szebben, egyre magasabb színvonalon. Volt időszak, amikor kezdtünk erről elfe­ledkezni : arról tudniillik, hogy egy jó kőmű­ves, asztalos, ács, kárpitozó, csempézö, ko­vács stb. ér annyit, mint egy jó építész - vagy másfajta mérnök. Sőt, volt időszak — magyarázza szenvedé­lyesen —, amikor a legjobb ipari tanulókat azzal akartuk jutalmazni-kitüntetni, hogy ipari középiskolákba, később főiskolákra küldtük őket. Egyszóval: megszűnt a kézművesség, a kézművesek tekintélye. Ma már más a helyzet, ma már vannak kitűnő műbútorasztalosaink és más mester­ségüket művészi szinten űző szakembereink, akiknek anyagi megbecsülése ugyan még nem egészen kielégítő, de nem szenvednek hiányt erkölcsi megbecsülésben. Példa a vranovi várkastély felújítása, amit harmincnégy szakma kitűnő mesterei végez­tek el, olyan színvonalon, hogy ma fél Európa csodálja munkájukat. Az illetékes minisztérium szinte valameny­­nyiüket kitüntette. Hiszen a prágai vár után a vranovi várkastély restaurálása volt a legna­gyobb műemlék-felújítás ebben az ország­ban." ... és még sok mindent mondott az igaz­gató, többek között azt is elmondta, hogy a dél-morvaországi kerület a műemlékek szá­mát illetően a második helyen áll az ország­ban, ami összesen 7090 ingatlan műemlé­ket és 196 859 berendezési műtárgyat, mű­kincset tartanak számon. A műemlékjellegű könyvtárak köteteinek száma jóval megha­ladja a kétszázezret. Úgy vettem észre, Navrátil igazgató eleve tudta, mit akarunk kérdezni, így hát szóhoz sem hagyott jutni bennünket. Nem baj, hi­szen ezzel csak a munkánk lett könnyebb ... Zs. Nagy Lajos DEMJÁN ZOLTÁN a bratislavai IAMES Sporte­gyesület huszonkilenc éves tagja — egy újabb izgalmas hegymászósiker pillanatáig — minden bizonnyal élete legboldogabb napjának 1984. május 20-át tartja majd, amikor a Himalájában, a 8398 méter magas Lhoce-Sar csúcsán kitűz­hette a csehszlovák zászlót. — Mit reméltél, amikor sok évvel ezelőtt ked­venc sportodként éppen az a/pinizmust azaz a hegymászást választottad? — Bíztam benne, hogy előbb-utóbb sikerül majd elérnem néhány jó eredményt. Persze, a kezdet kezdetén a Himalája csúcsairól még csak álmodni sem mertem volna. Ha akkoriban valaki azt mondja: Zoltán eljutsz te még a nyolcezres csúcsok valamelyikére, akkor biz'isten kinevet­tem volna. — Mire van szüksége egy hegymászónak ah­hoz, hogy kiugró sikereket tudjon elérni? — Akaraterőre, fegyelemre, józan ítélőképes­ségre, erőnlétre és hát legalább egy kevéske mázlira is. Egy-egy adott pillanatban minden sportolónak szüksége van szerencsére; hát még egy alpinistának, akinek minden egyes lépését meg kell gondolnia a sziklafalak megmászása közben. — Egy hegymászó az szinte kötelezően mindig optimista ? — Nem mondhatnám. Pályafutásom során volt, amikor elkeseredtem, fárasztónak és meg­oldhatatlannak éreztem a feladatokat; ilyenkor mindig a barátok buzdítására s a hegyek iránti szeretet tartott ott. — Mennyi ideig tartózkodtál az ijesztően ma­gas Lhoce-Sar „spiccén"? — Sajnos, csupán néhány percet lehettem odafönn. Időben vissza kellett fordulnom, mert aznap csak egyedül értem föl a csúcsra; tizen­négy főnyi csapatunk három további tagjának másnap sikerült ugyanez a bravúr. — Mit csináltál a világ „tetején", abban a laikus számára elképzelhetetlennek tűnő magas­ságban ? — Először kitűztem a piros-fehér-kék zászlót, azután alaposan körbepillantottam, majd fil­meztem egy sort és máris indultam vissza a párszáz méterrel lejjebb fekvő táborhelyünkre, mert tudatosítottam magamban, hogy bármely percben elromolhat az idő, s egy hirtelen kere­kedő hóviharban eltűnhetnek a nyomaim. Nem is tévedtem, mert alighogy elindultam visszafelé, havazni kezdett. — Milyen tengerszint feletti magasságból in­dultatok a csúcs megostromlásának utolsó, dön­tő szakaszára ? — A Lhoce-Sarra való feljutás előtti éjszakát néhány társammal a 7900 méter magasan, egy kétszemélyes sátorban szorongva töltöttük. — Nem volt túlságosan kockázatos dolog egyesegyedül kapaszkodni fel a világ egyik leg­magasabb hegyének ormaira ? — Jó formában és kiegyensúlyozott lelki álla­potban voltam, éreztem, csak a józan ítélőké­pesség és a pillanatnyi erőnlét arányában fogok rizikót vállalni. Óvatosan haladtam fölfelé, min­den egyes lépésemre külön ügyeltem, minden tizedik lábemelós után pedig pihentem. — Feljutva a Lhoce-Sarra teljesült minden vá­gyad? — Általában evés közben jön meg az étvágy. És mért a Himalájában van még jópár nyolcezer méteren felüli csúcs, szeretnék egy-kettőre fel­jutni közülük! (M-) 13 FELKELESBEM

Next

/
Thumbnails
Contents