A Hét 1984/2 (29. évfolyam, 28-52. szám)
1984-12-21 / 52. szám
DUBA GYULA LEVÉL A HOMÁLYRÓL Kedves fiatal barátom! Egyik ismerősömtől hallottam — amolyan irodalmi hírhordozó és fontoskodó az illető —, hogy te, az érettségire való készülődés nehézségeitől és gyötrelmeitől elfáradva és némileg kiábrándulva az életből, művészi pályára adod magad és minden tehetségeddel nemzetiségi irodalmunk szent ügyét kívánod szolgálni. Tiszteletre méltó elhatározás, elismerő főhajtást érdemel. Lélekben melegen megrázom a kezed. A hírhozó azt is elmondta, hogy feltétlenül nagyon tehetséges vagy, mert iskolai fogalmazványaidat általában egyesre vagy kettesre írod, és nem téveszted össze a múlt időt a tárgyesettel, tudva tudván, hogy míg előző jele a két té, a tárgyesetet minden esetben egy tével írjuk. Érdemeidet gyarapítandó, állítólag emlékezetből fújod élenjáró költőink jónéhány versét, a Tavasz lesz újra, kedves címűt meg is zenésitetted, ami lírai fogékonyságod kétségtelen bizonyítéka, ám emellett a modern hommageokat és montázsokat is kedveled, ami viszont formaérzékenységedre utal. S amellett egyszerű, prózai lélek vagy, mint egy múlt századi, agglegény mormon favágó, akinek már nem jutott feleség. Rajta, fiatal barátom, irodalmunk vár, vágd bele a fejszéd! Áldozd írásbeliségünk ügyének magad! (Az új esztendő különösen alkalmas nagy elhatározásokra, új kezdetekre.) Vágj neki az útnak, mely kanyargós, göcsörtös, mint egy vén csallóközi botlófűz-, de nemes célok felé vezeti Tarisznyádba útravalónak — hámubasült pogácsa helyett — egyetlen jótanácsot csúsztatok: ne feledkezz meg a homályról! Természetesen a versbéli homályról. Ám nem a vers érthetetlenségéről van szó, a lírai szöveg logikátlanságáról és zagyvaságáról, vagyis a „tartalmatlan" homályról, az üres zűrzavarról, melyet az olvasók számos nemzedéke annyi megvetéssel illetett századunkban. Hanem arról a homályról beszélek, amely Arany János óta balladai homály néven vált közkinccsé, és azóta — egyre fokozva és fokozódva — a korszerű irodalom modern fegyvertárából nem hiányozhat. Ne feledkezz meg erről a homályról! Hogy pontosan értsük egymást, elmondom, hogyan létesít prózai írásaiban megfelelő homályt egyik írónk, aki egyébként nagy koponya. Témát választva elhatározza, milyen jellegű novellát akar írni. Akkor megírja szabatosan, magyarosan, realista stílusban, mondhatnánk hagyományosan. Kész müvét azonban nem olvassa el. Vesz egy vastag filctollat — rendszerint fekete, de néha piros színűt — és a kész szövegből minden harmadik mondatot kihúzza. Az addig egyértelmű novella álomszerű, homályos jelentést, enyhén szürrealista színezetet kap. A bizonytalanság izgató fluiduma lengi körül. Amennyiben az író fokozni kívánja a homályt, írása másolatán kihúz minden második mondatot, a homály sűrűsödik, az írás jelentését érintő kételyek felerősödnek és a szürrealista ízek rémítő rossz álmokká fokozódnak, hagymázos látomássá erősödnek. De ez még nem minden! Bizonyos témáknál vagy rendkívüli igények esetén a nagy koponya lóugrásban, egyéni kulcs szerint, sőt néha behunyt szemmel ritkítja szövegét és ilymódon írásai homályosságát és rejtelmességét illetően. Mi következik ebből, fiatalember? Nem kevesebb, minthogy a balladai homály, amely Arany Jánosnál még tartalom és forma egységének szerves része és a mű természetes közege volt, évtizedek során egyre inkább formai elemmé vált. Olyan alaki következmény és szerzői lelemény lett belőle, amely kifejezi a művészi egyéniség minőségét és találékonyságának erejét. Jótékony homály, az embert felemeli. Az már a dolgok természetéből következik, hogy e téren a szerzők roppant termékenyek és találékonyak. Ne csodálkozz rajta barátom! Irodalmáraink a homályért folyó küzdelembe legjobb szellemi erőiket vetik be, hiszen egyéniségük és eredetiségük a tét. Ezért ňôpnely szerzők eleve nem tisztázzák magukban versük vagy prózájuk tartalmát, körülhatárolt mondanivalóját, csupán — úgy vélik — sejtik, mit szeretnének kifejezni, mit óhajtanának elmondani, és így nyugtalanítóan és borzongatóan homályos műveket költenek. Más költőnk össze-vissza tördeli a mondatokat — mint nagyapánk régi disznótorok előtt, nagy abroncsos famozsárban a kősót —, sőt a szavakat is felapritja. elharapja elejüket és elhagyja a végüket, tökéletes homályt és zűrzavart teremtve ekképpen. Ismét mások az asszociációs kapcsolatok lazításában és felhígításában bíznak, jelentésükben egymástól óriási távolságban fekvő szavakat helyeznek egymás mellé, hogy meghökkentsék az olvasót és fejében homályt teremtsenek. Gondolkodás nélkül leírják például: „megerőszakolt görögdinnye"; majd két sorral alább: „liliomtipró buldózer", aztán a következő verssorok között elhintik még a „dürrögő baltacím" és „vérnász" szavakat, s befejezik az „illatos bibe" (esetleg bőbe) kifejezéssel, s íme: az enyhén erotikus vers homálya tökéletes. Aztán vannak szerzők, akik a szöveg metaforikus jellegére, átvitt értelmére építenek, lírai képiségét fokozzák. Ezek számára a szó sosem azt mondja, amit jelent, hanem mindig valami mást. Hallottam íróról, aki tíz évvel ezelőtt fogott egy elbeszélésbe és máig nem írta meg, mert nem találta meg az első, igényeinek megfelelően homályos kezdőmondatot. Vannak szerzők, akik úgy írnak novellát, hogy közben másra gondolnak, tehát mintegy öntudatlanul alkotnak, tudathasadásos révületben, elhomályosult elmével, prózai szövegeiket törvényszerűen és jótékonyan, sűrű homály és rejtélyes borongás veszi körül. Olyan költő is akad, aki behunyt szemmel ír, mások félálomban, részegen, mákonyos állapotban alkotnak, sőt, hallottam íróról, aki alkotás előtt fejbevereti magát a feleségével, hogy elkábuljon. Sokan tudatosan nem tisztázzák magukban, hogy miért írnak, mások egyszerűen nem tudják. Többeket ilyen kérdés nem is érdekel. Némelyek bonyolultak akarnak lenni, ismét mások titokzatosak, egyesek megfoghatatlanok. A homály formateremtöinek változatai kimerithetetlenek. Igen, minden a homály érdekében történik. Nélküle nincs modem irodalom. Hiányában a próza lapos s a vers üres, mint Heron labdája. Ne feledkezzen meg róla fiatalember! Az ismeretlenség homályából lépjen az irodalmi kifejezés jótékony homályába és leljen otthonra benne, hogy sikeres szerző lehessen. ZS. NAGY LAJOS VACSORGÓ (Keszeü Ft O mennyi kedves pártfogó, sehol egy árva pártütő. A mennyezeten légyfogó, konyhasarokban gázsütő. A gázsútőben légy sül ó, nem jó neki, de mit tegyen, nagymama süti, vén szülő, heten osztoznak egy legyen. Ritka légykása lecsorog, nekem már nem jut vacsorog. A szomszédasszony vicsorog, pedig nem tudja, mi csörög. Hős vagyok, ha hóba fekszem, hés vagyok, ha fekszem hébe. hős vagyok ha vérbe fekszem — itt-ott. néha, hébe-hóba. Óva intett engem Éva: ne viseljek télen inget, ne csináljak hébe-hóba. az ágyából néha ringet. Azt kérdezte Éva néha, szeretem-e a heringet. messze van-e ide Theba, s viselnek-e ottan inget ? Ha viselnek hová tűrik ? ■ Netán fehér gatyaszárba ? A királynők miért tűrik, hogy ily szokás szökken szarba? BARAK LÁSZLÓ FILÓ ZSÓFIA LÁBFEJE Emlékszem: három kötet után majd felhagyok minden reménnyel s így nem marad más. mint betörnöm néhány nagyregénnyel. Emlékszem, szombatonként lesz a születésnapom es menetrendszerűen a saját szobromhoz járulok koszorúzni, gyertyát és neont gyújtani. Babér-koszorú, gyermekláncfűkoszorú. beton-koszorú — tele lesz a szivem koszorúval, s ha arra jár egy vándorköszörűs, addigra vizen járok majd. mint a názáreti vizipók —s tükörben nézem, ahogy járok. Lennék parafadugó, bambusz, lennék én fának is virága — de minek. Fura manusz vagyok, ki daccal drukkol a DAC-nak, kiről azt mondják: fura pók. Kötetemből tűsarkú cipőben, nem akar az öngyújtó kiszaladni — és mert nem plasztikus, nem tudhatom meg soha: van-e harisnya a kecses lábon, érez-e hegyén szagot a légy, s vérez-e körme a szűk topánban ? — Árulja el, kérem, mi a száma? — Hatszázhatvanhat, hétszázhetvenhét... — A legszívesebben kinyomnám a szemét! — Tessék?! Mit mond? — Semmit, semmit. A készülék bolond!... Ti, ti, ti, tá, tá, tá ... „Hétszázhetvenhetes, hatszázhatvanhatos . . — Halló! Te vagy az, Lajos? — Tessék? Itt a borjú-óvoda. — Én hívtam volna oda? — Maga. — De én a Ló-lakást keresem. — Akkor mért társalog velem? — Bocsánat. Úgy látszik elvétettem a számot... — Mit mond? Hogy tartsam a számat?! DÉNES GYÖRGY — Halló! Ló-lakás? — Nem. Itt a tehén-garázs. — Tévedtem volna? — Igen. — Akkor hát csípje meg a bolha!.. . Ti, ti, ti, tá, tá, tá . .. „Nézzük csak a telefonkönyvet. Hétszázhetvenhetes, hatszázhatvanhatos . . Az ördög vigyen el, Ló Lajos! — Halló! Ott a Ló-lakás? — A fenét! Egészen más! — Ki van a vonalban? — Doktor Kappan. 0, bocsánat! — Tegye le! Maga állat! Ti, ti, ti, tá, tá, tá, tá, tá, tá, ti, ti, ti... „Ezt a lovat a jó ég sem tárcsázza ki — Halló! Ló-lakás? — Nem. Itt Brummogó Balázs. 14 TÉVES KAPCSOLÁS
