A Hét 1984/2 (29. évfolyam, 28-52. szám)
1984-12-21 / 52. szám
RTAK...? DÉNES GYÖRGY EMLÉKELÉS paródiái) Megbámult a hüvelye a babnak, nem szolgálok hüvelyesnek, papnak. Nem járok már napszámba se régen, s nem vezet az utam haza srégen. Napraforgó, szuperfoszfát, repce, jobb költő nem akad nálam egy se Hamvas tökón nem csillan a napsugár, kisangyalom minden este hazavár Én viszem a vacsorának valókat, paprikát és paradicsom-karókat. BETTES ISTVÁN MEDÁLIA Kutyának néztem egy szatyrot, aztán a kutyát szatyornak, s amikor ugatni kezdett — nem tudtam mivel van dolgom: ugató szatyorral, netán ugató ebbel-e ? A kérdésre csak akkor kaptam választ, mikor már letépett nadrágban — pontosabban anélkül — álltam hajig pirosán a röhögő emberek gyűrűjében, és legszívesebben akár egy szatyrot is magamra húztam volna az elhalt pantalló helyett. Persze, ha lett volna kéznél egy szatyor, s ha nem kellett volna attól tartanom, hogy az a nincs-szatyor se biztosan szatyor, mert hiszen lehet ugyanaz kóbor eb. És mert semmi sem véges, csupán a végtelen — máig sem tudhatom, mit is viselek vajon: kutyát-e, szatyrot-e, nadrágot-e? Egyetlen támpontom csupán, hogy cippzáras kutyáról eleddig nem hallék. tudom, emigyen az is meglehet, hogy ez itt rajtam nem más. mint szatyor. ZS. NAGY LAJOS NÉGYSOROSOK ARS POETICA I. Én ezután homályosan írok: ne értsék meg versemet az írók. Nem szeretem én, ha belémkötnek. Kritikusok? Menjetek a ködnek! ARS POETICA II. Minek kell a versbe értelem? Hisz a fűszálat sem érthetem! Se a dudvát, se a lóherét, se a lombos erdők énekét! ARS POETICA III. Az olvasónk érteni akar, méghozzá most, rögtön és hamar. Ettől aztán megzavarodunk: ködöt gyártunk, homályt faragunk. AZ OLVASÓHOZ Ó, kedves, nyájas olvasó, hát verseket is olvas? Óh! S tűnődik, hol a tartalom? A bukszáját ajánlhatom! — Tartsa, ha akarja. Maga szarvasmarha! Ti, ti, ti, tá, tá, tá ... „Hétszázhetvenhét, Hatszázhatvanhat... A méregtől az epém szétfakad!’' — Halló! Ló-lakás? — Igen. Itt Ló Tamás. — Na, végre! Ló Lajost keresem. — Igen, igen. A fia vagyok. — Otthon van az édesapja? — De hát ki hívatja? — Pardon. Itt Öszvér Ödön. — Öszvér? Maga? Nyihahaha! — Mi a fenét nyerít. Hol van az apja? — A patáit patkoltatja. — Ó, ó, ó! Hát ez borzasztó! — Tessék?! — Mondja, maguk muraköziek? — Nem, nem. Mi stájerek vagyunk. — Hülye! Mért nem mondta. — Ha nem kérdezte, mért mondtam volna — Én Muraközi Ló Lajost keresem. — Az más család, teljesen más! — Bele kell döglenem. Már megint téves kapcsolás! A REGI KÖLTŐK A régi költők többre mentek, igaz, hogy sokan tönkrementek, de épp ezért most érthető módon: mind szerethető. BABLEVES Kétszer húsz éve írok verset, eközben mennyi babér termett! Micsoda botrány lenne abban, ha nem lenne babér a babban! NÉZD CSAK Lám, a vershez mindenki ért Nézd csak a koporsó-ácsot! Le tudja írni a nevét, s már Petőfinek ad tanácsot. ORDÓDY KATALIN SZILVESZTERI UTAZÁS A hátam mögött már elég szép számmal sorakoznak a szilveszterecskék, felhőtlenül vidámak és olyanok is, mikor nehéz helyzetben igyekeztem jókedvű, de legalábbis bizakodó lenni. Ha most gondolatban végigfutok a régi szilvesztereken eszembe jut egy fiatalkori élményem. Tizennyolcadik évem körül járhattam, mikor sikerült kirimánkodnom szüleimtől, hogy házon kívül, sőt falunkon kívül tölthessen! a szilvesztert. Ahhoz a volt osztálytársnőmhöz készültem, akit a nyáron én láttam vendégül, és tőlünk igen messze, Királyhelmec környékén lakott. Már napokkal előbb elfogott az izgalom, még sosem tettem meg ilyen hosszú utat egyedül. Azaz nem is kellett egyedül megtennem, mert útközben csatlakoznia kellett hozzám még egy barátnőnknek, aki egyetemista bátyját is magával hozta, és még később egy rokon fiúnak is. Minden feltétel megvolt tehát, hogy az út vidáman teljen. Boldog ujjongás fogott el, mikor végre elindult velem a vonat. Léván a nyitott ablakból integettem Mancinak és Zolinak, hogy itt vagyok, erre jöjjenek. Olyan jól szórakoztunk, hogy elfutott mellettünk az állomás, ahol Gyurinak is fel kellett volna szállnia. — Szegény fiú nem látott bennünket, ki tudja melyik tábori kocsiban ül most — aggodalmaskodtam, mikor rájöttünk mulasztásunkra. — Sose féltsétek öt, majd megtalál minket — intézte el kézlegyintéssel a dolgot Zoli, de rossz volt a lelkiismeretünk meg aztán miért ne nevetgéltünk volna négyesben. A vállalkozó kedv sem hiányzik belőlem, abban az időben pedig talán még túl is tengett. Határozottan felálltam és elindultam, hogy megkeressem Gyurit. A vagonok közt süvített a szél, a fülkékben nem volt túl sok utas, abban az időben szilveszter napján legtöbbnyire már mindenki otthon ült. Benyitottam a bársonyüléses első osztályú kupéba, ami ásított az ürességtől, bekukkantottam az első fülkébe is, a másodikba is, a harmadikba is... Nem mintha feltételeztem volna, hogy Gyuri pont az első osztályban ül valahol. Mielőtt még végigmentem volna a folyosón, egyszerre koromsötét lett körülöttem. Alagútba jutottunk, de nem kapcsolták be a világítást. Nem ijedtem meg a saját árnyékomtól, de kellemetlenül érintett volna, ha a keskeny folyosón valaki esetleg mégis belém ütközik. Ennek nem akartam magam kitenni, inkább gyorsan kitapogattam a soron lévő fülke nyitott ajtaját, hogy addig leülök, ott, míg ki nem érünk az alagútból. Le is huppantam, de nyomban visítva ugrottam föl, ugyanakkor egy rémült meglepett ordítás hangzott a fülem mellett. Egek ura! Valakinek az ölébe vetettem magam, akit ugyancsak váratlanul érhetett a dolog. Néhány másodpercig összegabalyodva igyekeztünk szabadulni egymástól, míg fejünkben a legszömyűbb feltevések száguldoztak. Végül is kitámolyogtam a fülkéből és ziláltan, rogyadozó térdekkel, de elszántan vágtattam végig a pokolsötét folyosón s botladoztam, egyik vagonból a másikba, megragadva a piszkos füstös kapaszkodókat, míg végre a vonat újra kijutott a téli délelőtt nem ragyogó, de megnyugtató szelíd világosságába. Nem tudom, hány percig tartott a rémület ideje, nekem nagyon hosszúnak tűnt. Mire megérkeztem a helyemre, Gyuri már ott ült, s mindhárman úgy fordultak felém, mintha kísértetet látnának. A hajam zilált, tágra nyílt szememben a téboly fénye égett, a sálamat útközben valahol elvesztettem, kezem, arcom koromtól foltos. Mikor a kitörő nevetéstől már beszélni is képesek voltak, egymás szavába vágva faggatóztak, mi a csuda történt velem. Képtelen voltam velük nevetni, idegeimben még élt a szörnyű ijedtség és inkább simi lett volna kedvem. Kaján vigyorgásuktól dühösen, néma daccal ültem a helyemen. De meddig tud komor lenni egy tizennyolc éves lány? Zsebtükröt toltak elém, s már velük együtt nevetve meséltem el kalandomat. Kiderült, hogy alig mentem én el az egyik irányba, a másik irányból megérkezett Gyuri. — Megnézem én magamnak azt az embert, akivel halálra rémisztettétek egymást — állt fel Zoli és kiment. Várakozó tekintettel néztünk rá, mikor visszajött. — Hát — mondta — az első osztály ötödik fülkéjében valóban ül egy idősebb úr, nagyon sápadt arccal, s mikor benéztem hozzá, láthatóan összerezzent. Késő délután megérkeztünk. Az állomáson várt a barátnőm, s melegében el kellett mondanom neki az esetet. Aztán otthon a szüleinek is. Mikor később még vendégek is jöttek, Klári néni megkért: — Mondd csak el kedvesem, hogy is történt a vonatban az a dolog ? A részletekre egyre világosabban visszaemlékezve, kiszínezve, színészien megjátszva már magam is élveztem az egészet. Annak a régi szilveszter estnek kétségtelenül én voltam a hőse. 15
